Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Figyelő

Erdély Jenő: Egy kicsiny aggastyán elmúlása

Botrányfelhők ködében csudálatos öregember tűnt el a minap Budapest közéletéből. Nem akarom a nevét említeni, hiszen úgyis ismerik: fogalom lett és maradandót alkotott, mert ez a város még évtizedekig nyögni fogja a kapzsisága átkát. A kicsiny aggastyán hatalmasabb volt, semmint olyan egyszerűen eltünhetett légyen és jelentőségének valódi nagyságát eljövendő korok pragmatikusai fogják igazán méltányolni.

Az ősz ember a tagadás ősi szelleme s az önzés élő szobra volt millió ellenséges indulat közepette. Attól kezdve, hogy egy jelentéktelen, lóval vont közlekedési eszköz összességét igazgatni kezdte, kerékkötő volt százezer és százezer ember számára. Lóvasútat kezdett dirigálni s maga is azt hitte, hogy mint istállótulajdonos - sok ezer vontató pária gazdája - fogja befejezni pályafutását. Okos, szürke kis szemei bizonyára ragyogtak, mikor elképzelte, hogy a barna lóvasuti kocsik talán még Kelenföldre és Rákospalotára is el fognak baktatni idővel, gyarapítván az ő hatalmát.

De közbejött a nem várt föllendülés. Egy pazar - és az övénél mindenesetre rajongóbb - elme a villamos-közlekedés áldásával ajándékozta meg az emberiséget; nagy társadalmi vajúdások pedig úgy hozták magukkal, hogy szegény és fürge emberek tízezerszám szivárogjanak fel Budapestre, megélni, sőt vagyont szerezni. Egy-egy napon a kis aggastyánnak észre kellett vennie, hogy tízszer, százszor, ezerszer olyan nagy hatalom adódott a kezébe, mint amikor először nyult a gyeplő után. A sáros, pislogó kis város százezrei megduplázódtak, megtriplázódtak, csupa szaladó, siető ember lepte be az utcákat, mindegyik szeretett minél többfelé futni, hogy minél több ezüstforintost és papirosötöst kaparjon össze a város minden sarkából.

Nemrég megálmodtam és ezeken a hasábokon meg is írtam, milyen pezsgő nagy föllendülés volt ez, mennyi kitörésre váró lappangó energia halmazódott fel a bevándoroltak gyér izomrostjaiban, mennyi kivitelre váró gondolat gyűlt össze nyughatlan koponyájukban. Ha akkor nem kell azzal bajlódniok, hogy vízvezetéket csináljanak és nagyurak telkeit megvásárolják új utcák létesítése végett, ma már ez a város szebb és gazdagabb volna Berlinnél és a kicsiny aggastyán már régen a múlté.

Amde annyi apró szemétdomb volt akkor ennek a városnak a helyén, hogy a sok felburjánzó gaz megölte a tisztességes vetést. Dolgozni akaró, munkában leroskadó ezrek ott múltak ki ezeken a régi szemétdombokon, melyekben néhány kapzsi patkány eleségraktára rothadt. A tettvágy megbotlott a rút kalmárkodókban és elmúlt, mielőtt átléphetett volna rajtuk.

Ilyen szemétdombtermelő, gőgös patkány volt a kicsiny aggastyán is, akiről ez a méltatás szól. A kis sárfészek fejlődésében ő csak azt látta, hogy az üzlet megy, az, hogy ló helyett láthatatlan erő vontatja a barna gyufaskatulyákat, neki csak az üzemköltségek csökkenését jelentette. Minden, minden ezen a világos, egyesek korruptságától kezdve százezrek gyámoltalanságáig csak az ő malmára hajtotta a vizet és így lett, hogy millióival és külsejével együtt a dölyfössége s vakmerősége is gyarapodott. Már maga is érezte, hogy mindeneknél nagyobb úr ebben a városban és zsebében tartja a törvényt, a fizika cáfolhatatlan igazságait, csecsemők jövendőjét, aggastyánok üdvezülését, mindent.

Egyszer olyan szerencsés voltam, hogy közvetlen-közelről láthattam és hallhattam, milyen nagy úr volt ez a most már elnémult méltóságos. Valamelyik budapesti helyiérdekű vasútat alakitották át villamossá s a megnyitás törvényszerű formaságainak asszisztáltam. A kormányt, vagyis az állami hatalmat, az ezeréves törvénykönyvet, az adózó milliók érdekét egy vékony, sápadt, szakállas úr képviselte a miniszteriumból, a társaságot pedig, amelyik közterületek felhasználásával, tíz és százféle kérnivalók kérvényezésével, ezer és tízezer szempontok elismerésével a kévépörkölős vicinálist villamossá átalakította, a kicsiny, kövér aggastyán. A miniszteriumbeli úr előtt akták, térképek és tervrajzok feküdtek egy hosszú asztal egyik végén, a kicsiny aggastyán előtt nem volt semmi, csak köröskörül - a szoba zsúfolva volt emberekkel - az érzett a levegőben, hogy itt minden a kis öregé.

A szakállas úr a miniszteriumból pedig elkezdett száraz, hivatalos hangon beszélni. A szava parancsolás formájú volt, de alázatos élniakarás zengett belőle:

- Elrendelem, hogy kijavittassék... - mondta.

Az asztal másik végén unott arccal nézett maga elé a kis öregember:

- Rajta leszünk... - felelte, csakhogy mondjon valamit.

- Felszólítom a társaság elnökigazgatóját, hogy haladéktalanul cseréltesse ki ezt, meg azt...

- Majd meglátom - volt az ősz gnóm válasza.

- Elrendelem, felszólítom, a hatóság nevében követelem, a törvény értelmében kifogásolom... - mondta sűrű egymásutánban a szakállas úr és a kis öreg olyik felszólításra még annyit sem mondott, hogy jójó. A végén már ideges volt - hatgyermekes családapák reszkettek körülötte - s látszott a szemében a gyarapodottak gőgje, az ajkán pedig az urat nem ismerő lenézés:

- Ugyan mit hűtöd a szádat, hiszen úgyis az lesz, amit én akarok, vagyis annyiban marad minden, mint most van...

Csakugyan, pusztában elhangzott szó maradt a szakállas úr minden kívánsága, nem teljesítettek a törvény előírta kötelességekből semmit. A villamos mégis jár és hirdette a kicsiny aggastyán hatalmát, dicsőségét. Nekem attól kezdve, amennyire gyűlöltem, olyan imponáló volt ez a kis ember. Aki ennyire konok, erős és riaszthatatlan, az tisztelnivaló, mert ellentétben a közönséges emberekkel, fel tudott magában nevelni minden vallás, törvény és ellenséges indulat ellenére is egy ősemberi érzést, a korlátlan önzését,

Most kiderült a bálványról, hogy a vagyona huszonötödrészét - azt a bizonyos két milliót - orozta. Olyannyira orozta, hogy már vissza is juttatta a részvényesek kasszájába s a végén könyörgött, hogy ne jelentsék föl a rendőrségen. Oh, az én bálványom nagyon lezuhant az Olympusról, talán nagyon öreg volt már, hogy ennyire elerőtlenedett. A konkurrencia már ma kőbe véshetné róla a konok önzés és kapzsiság emblémáját,