Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Figyelő

Berény Róbert: Új magyar zene egyesület

Az Umze az egyetlen zenészegyesülés Magyarországon, ahol a mai dolgokat azzal a kulturával interpretálják, melylyel azok hozzáférhetővé válnak a mai kulturán élő differenciáltabb igényű - igen kevés embernek. Az ősapák szakállába kapaszkodó sokak számára pedig ezeket a "fincli-fancli zenéket“ oly meggyőződéssel egy tömbbe állott egész gyanánt állítja elé, hogy ha nem is síklanak le a kezek a szakállakról, de a meghittség rájuk is átkúszik: veleérzést érzőkké látszanak lenni. Megnyilatkozások ellen, melyeknek csont-, izom- és idegrendszerük az anyaguk, senki sem szigetelheti el magát. Közömbösségre sohasem találnak; vagy lelkesedésre vagy visszautasításra (szabadsággal élni tudókra, vagy terheltekre).

Az Umze-nek nincsenek vezérei, csak apostolai, kik bíznak abban, hogy a maguk ügyét másokévá is tehetik. Akármelyik hangversenyüket elég meghallgatni - és azontúl nem vagyunk képesek a többire nem elmenni. Belső zsebeinkben dugdosott, kedves ösztöneinket akadálytalan nagyszerűséggel - művészettel szólaltatják meg a hangversenyeiken szereplők.

Egyebütt pedig - itt Budapesten - miféle zenét hallhatunk? Intelligenciájukat alsóruháik alatt hordó intézői a filharmóniának már idestova egymillió év előtt regisztrálták a raktárt, azt is csak két betű alá. A K betű alá a klasszikusokat, a B betű alá a moderneket, más néven Bolondokat vagy debüssziket, strauszokat és velükjárókat. Hiszen az a baj, hogy a filharmonikusok nem hagyják magukat és hangversenyeiken a bolondokat is "szóhoz juttatják és bemutatják“ - értsd elhadonásszák, leböfögik olyan taknyosgúnyosan, olyan félvállról arconköpve szegényeket, hogy aki az ilyen zenélésnek fültanuja, annak a kritikája káromkodással kezdődik - és ki tudja, győzi-e végig. Amint mondani szokás, diszkreditálják a moderneket.

A többi hangverseny pedig...

Szólisták nem próbálkoznak uj dolgokkal. Nekik a jó, öreg, kipróbáli és ismert hatások kellenek; a közönségnek arról kell koldulnia, amiről már annyit: koldult, hogy belejött a svungba. A néhány zenekar vezetői pedig az arcuk verejtékfolyamát felitató meggyötört gallérjukat és helybenkapkodásos szabadgyakorlataikat nevezik interpretálásnak, néha stilusnak, máskor meg megértésnek.

A közönség ezt a cirkuszt is élvezi, úgy-ahogy - de nem is sejti, milyen dimenziójú élvezetek lehetségesek még, ugyancsak hangszerek megszólaltatásával kapcsolatban.

Akik az Umze legutóbbi hangversenyén voltak, azoknak lehetett ilyen mélylélegzetű élvezésben részük.

Gyakran igy érzem: van X vagy Y, kit tehetsége a legszemélyesebb élményeinek hangokkal való kifejezésére lök, van Bartók Béla, aki azt megnézi, elolvassa és az a zene belemegy a szivébe, szivéből két kar nyúlik ki a zongorára - s ime megszólal X vagy Y zenéje.

Legutóbb Claude Debussy és Maurice Ravel dolgait játszotta. A két francia műveit egymástól eléggé különbözőknek látom; Debussyéi mindig melodikusak és tagoltságuk nagyrészt a-b-a. (Nem kell valami taktusszámig megegyező szimmetriára vagy ilyen szimmetrikus visszatérésekre gondolni.) Ravel két darabjának tagoltságában már szímmetriának vagy visszatéréseknek nyomára sem emlékezem. Lehet, hogy megváltoznék véleményem róluk, ha nagyon ismerném őket. Amíket itt írok, azok egy előszöri halláskor bennem támadt gondolatok.

Debussy minden kis darabjában egynéhány hangulatának más-más nüanszával kapott meg. Mindannyiszor szimpla, de nem sablónos kedélyhullámok hatottak szunnyadó ösztöneimre. Ravel már rendszertelenül lüktető kedélyviharokat kavargat dolgaiban. Nagy skálájú és nagy invenciójú, változatos, sokszínű és szélsőségekbe hajító - igazán kedvemre való zene volt az!

Mindezeknél jobban érdekelt Weiner Leó uj, három részből: Preludium, Nokturno és Szkercóból álló zongoradarabja. Talán senkinek sem ígért annyit az ő művészete, mint nekem - és ime, ígéretét kezdi valóra váltani. Olyannak jelent meg, amilyennek vártam: előretekintőnek, már-már bátor férfiúnak, aki hol lendületes, hol mélázó, hol haragos, hol hangos kacajú öklével döngető, egészséges, fiatal és erős. Ez a darabja a felszabadulás örömét harsogja.

Preludiuma egy hegyre-szaladás. Gyorsan felér a csúcsra - és ott kifújja magát. (Nem programja ez, csak most ez az analógia jutott az eszembe.) A Nokturnóból sok gyengédséget és szeretetet hallok ki. Nem beszél el valamit, ám aki azt hallgatja, az mindig szeretethez, gyengédséghez, talán valami vágyódáshoz fogja gondolatait kapcsolni.

Általában azt tartom nagy művésznek, aki a legjobban szunnyadó ösztöneinket ráncigálja elő belőlünk. (És művészetre - ép ezért - nagy szükség van, mert ez az a mód, amely - alkalmat adván ezen szunnyadó ösztöneinknek ártalmatlan kiélésére - élvezettel jár. Minden más mód fájdalmas volna. Ezeket a gondolatokat, ha tovább fűzném, az túlmesszire veretne - Freud legnagyszerűbb meglátásai közé).

A Szkercót ha hallom, tücsök vagyok és cirpelni szeretnék, vele kacagni és vele ugrálni a hangokkal. Jobb szerettem volna, ha a Szkercó, az első kis megállapodás után, a buja szövetű testes összevisszaságban tovább kavarogna és nehezebben tisztulna. A befejezéshez messze mélységből virtuoz ivelésű vonalban suhan és rohan fel - egy D-dur hármashangzathoz - ami nekem kissé túl józan.

Öröm volt ezt a zenét hallani és jól esett érezni, hogy Weiner nem volt, hanem lesz. S mindezeket Bartók úgy játszotta, amint csak lehet. Egy bécsi intelligens énekesnő, Heim Emmy, okosan és tiszta artikulálással énekelt gyönyörű Mussorgszky és kevésbbé érdeklő Reger dalokat. Ugyanő recitálta Balabán mindent megértő, energikus zongora vezetésével Egon Wellesz dr.-nak Peter Altenberg szövegét követő zenéjét, mely mostanság divatos harmóniáknak egy muzsikális fül ízlésesen halló csoportosításával óhajt hangulatot kelteni. És keltett is.

Hölgyeim és uraim! Legyenek az Umze tagjaivá! Járjanak el a koncertjeire. Fizessenek a jegyekért. Meglássák, érdemes.