Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Figyelő

Szép Ernő: A Népopera nézőtere

Száz esztendő múlva, egykorú metszeten szeretném látni azt a képet, amelyet emlékbe eltettem magamban a Népopera első főpróbáján. Jelentőségét és ünepélyességét úgy szeretném érezni, elmúlt évtizedek és nemzedékek távolán át, ahogy például érzek, mikor azt a régi metszetet látom, amelynek a címe: Az első futtatás Pesten. Milyen csudálatos azon a lóversenytér, a tribün zászlai, az ég felhői, fák a horizonton, mily finomak a paripák és a zsokék, meg a korlátok közt rajzó ódon viseletű közönség, mily szép és rokonszenves külön-külön minden ember.

Most még igen közel vagyunk a klasszikus eseményhez, egy új szinház megnyitásához, a nagy esti főpróba hangulatát zavarják afféle kis dolgok, mint a festékszag az előcsarnokban, csövek, gerendák, el nem hordott szemetek a szinház tájékán, az ünnepi estéhez nem méltó privát fecsegéseink, amíg az opera nézőterének széksorai közt mászkálunk. Egyszerre le kell ülni a helyünkre, mert észrevétlenűl megtelt az egész nézőtér, földszint, páholyok, karzat, mindenütt tele van emberfejjel... mintha csak abban a percben lángolt volna fel a villany is, a zenekarban is ott termett minden zenész a kis pulpitusa mellett, a hangszereket próbálni kezdik, hegedűk, kürtök, hárfa, sípok, mintha intimen előre megbeszélnék a dolgot, szemünket körülhordozzuk a teli szinházon és akkor egyszerre elönt egy hatalmas benyomás: a tündöklő fehérségben, a kolosszális nézőtéren, ahol háromezerkétszáz fej figyel, egy klasszikus arénában érezzük magunkat, vagy Athén valamelyik óriási templomában, kiszédülve korunk arányaiból és művészetéből. Ahogy apróra figyelnénk és részleteznénk, nem szóródik szét, hanem tisztúl és emelkedik hangulatunk, csodálatunk. A tele karzat elnémító képéről alig bírjuk a szemünket levenni, ez a széles, nyugodt mező emberfejekkel tele. Egy rengeteg tábla vetés, amelyen csupa ember nőtt. Mennyi néma fej... Gyermekeknek vannak ilyen fantáziái, költők lelkében fordúlnak meg ilyen képek. A karzat, a földszint messzi mezeje, a páholysorok formája, a parafamennyezet síma nyugalma, a falak fehér színe, a világítás egyenletes, biztos ragyogása, mintha mindez együtt a végtelen felé gondolna... A Népopera nézőterének a terve minden szinházi arányt és stilust túlrepül; költő az, aki ezt a jövő időknek szóló nézőteret építette, ahogy az igazán nagy festők, szobrászok, építők mind költők, akík ecsettel, vésővel vagy cirkalommal írnak. Sejthetni, hogy a Népopera három építőművésze közűl Márkus Géza az, akinek a képzeletében ez a nézőtér megrajzolódott. Hódolat és meghatottság illeti Márkus Gézát lelkének és eszének ezért a munkájáért, amellyel a magyar fővárost gazdagította. A bajos és múlékony életet milyen nagylelkűen viselheti el a művész, aki tehetségének ilyen valóságos, hatalmas és nagy időkre szóló dokumentumát verte le a földbe.