Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Figyelő

Szini Gyula: Az Alerion madár vére
Cholnoky Viktor könyvéről

Tudós professzor hatvani... azaz hogy Cholnoky Viktor! Két század sem fog eltelni és kigyelmednek boszorkányos hire lészen.

A sötétségnek ebben a huszadik századában kigyelmed szellemekkel társalog, kísérteteket idéz, odahaza van mind a humaniorákban mind a fizikai tudományokban, Picodella Mirandolával tud "de omni re scibili“, Newton megfigyelő képességével egy almából is világnézetet képes kihámozni és mindezt a sok isméretet azzal a könnyűséggel hordozza, mint a viráglopó méh a mézet. És a méh szárnyalásának a cikk-cakkjával, fantasztikumával...

Mikor még boldog fiatalságunkban a Fürgéné csapszékébe jártunk... ah, de mit mondjam el ezeknek a szélmalom-harcoknak méla, unott krónikáját.

A harcokat mások harcolják, a szélmalmok pedig tovább forognak. Mi sem vagyunk többé fiatalok és kenyér után kell szaladgálnunk. És ha lisztet akarunk a kenyérhez őröltetni, hát hová is mennénk máshová, mint a szélmalmokhoz?

Nem fűzöm így tovább, mert kigyelmed még meg találna haragudni. Holott én azt akarom, hogy amikor ezen néhány sor írásom elolvassa, jó napja legyen. És ne átkozza az én virágos, óvatos kifejezéseimet, amiket csak irodalmi adeptusok értenek meg.

Szeretnék tudni úgy ordítani, mint egy plakát és a tisztelt haza figyelmét fölhívni a kigyelmed legújabb novellás könyvére, amelynek már megint olyan különös címet tetszett találni: Az Alerion madár vére.

Ennek némi irodalmi csengése van és tetszik tudni, azok, akik nálunk könyveket olvasnak - elég sajátságos - fáznak mindattól, ami irodalom. Ami irodalom vagyis azzal a pretenzióval lép föl, hogy most olyan dolgok következnek, amiknek a tintájába az író egy kissé a maga vérét is keverte és ennek a fejében arra kéri a szives olvasót, hogy kegyeskedjék egy kissé gondolkodni. Az orránál egy picikét tovább.

Föl kell világosítani a közönséget, hogy a kigyelmed könyve nem ezek közül a veszedelmes, fárasztó művek közül való. Az ember végigkacagja az egész könyvet és addig nem tudja letenni, míg egészen el nem olvasta és akkor újra előről kezdi.

Ezt a plakátszerű kijelentést annál bátrabban merem leírni, mert ma már mégsem olyan vadvirágosak az állapotok, mint a mi szélmalmaink idejében. Egyrészt a közönség, legalább a közönségnek az emelkedettebb része kezd már figyelni, gondolkodni és ítélni. Másrészt kigyelmed is írói fejlődésében elérte a nyárnak, az érésnek azt a korszakát, amikor mély tud lenni a mélyek számára és sekélyes a sekélyesek számára.

Kigyelmed azoktól a nagy tanítómesterektől tanúlt, akik a humor népszerű járószalagján vezették elő a bús, rejtelmes, végzetes csillagokat, amik emberi sorsokba avatkoznak.

A Falstaff és "Szentivánéji álom“ Shakespeareje, a "Don Quijote“ Cervantese, a "Pickwickclub“ Dickense, a "Három Testőr“ Dumas-ja, a táblabírói világ Jókaija és az újságíró világ Tóth Bélája: ez az a köldökzsinór, amely kigyelmedet a multhoz fűzi.

De ezzel a kigyelmed boszorkányossága még nincs megmagyarázva. A kigyelmed mai jelentőségét az én szerény nézetem szerint az adja meg, hogy magyar dolgokat tudott hozni a mai közönségnek, amely sajtója mikrofonján át megérzi a modern világ rezgéseit, földindulásait és részt vesz bennök.

A magyarság motivumait lejáratták nálunk azok, akik mindig a mások paszomántjait varrták. Akik örökké csak a Petőfi, Arany, Vörösmarty és Jókai külsőségeit variálták, de nem jutottak el még csak az ismeretéig sem ezeknek az elmult nagyoknak.

De nem lehet idegen tőlünk mindaz, ami a miénk. Kidobni még egy terhes örökséget sem illik. És kigyelmed azok közűl való, akik ezt a deficites örökséget óvatos, bölcs kézzel szemelgetni kezdték, a fontosat és lényegeset elválasztották a selejtestől úgy, hogy ma már kezdjük érezni, hogy a sok szemét közt, amit a múltból a nyakunkba zúdítottak, van igazi és világraszóló érték is.

A selejtezés még ma is folyik. De már a mai generációban találunk nem egyet, aki a régi gyémántot csiszolja, amelyet könnyelműen porral vont be az idő és az ázsiai lustaság. A "fajmagyarság“ buta bálványa, amely ezen a szemétdombon eddig ült és nem engedte kikeresni belőle a gyémántot, már erősen ingadozik. Az igazi, világot jelentő magyarság kora még csak ezután fog elkövetkezni.

Sok bölcset és bolondot hordtam itt össze, a kigyelmed tiszteletére. Meg szeretném gyújtani végül nagy tüzijátéknak, hogy a fénye messze ellássék és a szemek fölnyiljanak.