Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Árvalányok
Kora reggel a nap besütött a szobába. A gyenge piros sugarak könnyen bejutottak a nyitott ablakon át a vasrácson keresztül is. Velük együtt beözönlött a hajnali levegő, az éles, illatos, és a madarak csiripelése.
Az asszony hirtelen mindezt megérezte s álmában felfigyelt. Egyre jobban betöltötte a testét, mint valami edényt, ennek az idegen reggelnek a szépsége s végre, mintha apró virág kehely pattan ki, felnyíltak a szemei.
Szemben volt az ablakkal az arca. És sokáig nézett félöntudatlanul szembe a nappal, szembe a reggeli hangulattal.
Aztán felült az ágyban, amely egy jó kemény és széles díványra volt vetve. Nekiszaladt a tekintete a reggelnek s megkábulva, de kimondhatatlan jó érzéssel zsibbadozott előtte.
Az ura ott feküdt mellette a földön, matracokon és vánkosokon, s a felesége neszére, mint hűséges és jól szoktatott férjek az éjjeli gyermekvirrasztásoknál megszokták, azonnal felébredt.
- Jó reggelt, kis feleség... - suttogta végre a férj.
Az asszony izgalommal érezte a szót az egész testében. Ez volt a legkedvesebb megnevezés, amit hallani szeretett az urától; asszonyi, áhítatos gyengeségének néven nevezése. Mert úgy szeretett volna kicsiny lenni és igazán törékeny asszonyi, hogy életéveket adott volna a boldogságnak ezért a sűrítéséért.
A férje odatérdelt mellé s együtt hallgatták a boldog madárcsiripet. Az ablakon túl száz meg száz madártorok zajgott s a fényes, vízben csillogó falevelek fürdöttek a zenében.
Az asszony végre egyet vetett a fején, aztán lepillantott az urára, s ahogy annak szép fekete szakállas arcát boldognak látta, leomlott a vállára, lecsúszott az ölébe és alólról nézett fel erre az arcra, mert bálványoznia kellett, mert a férfiarcot csak a mélyből nézve lehet igazán valóságában tisztelni.
Hamar elindultak haza innen.
Nem várták az emberek ébredését, az ivók és éjfélt sem bírók késői álmát. Befogattak s szekérre ültek a kora hajnalon.
Mikor megnyílt előttük a mező, összebújtak a zörgő szekér ülésén s egymásnak dőlve, mint két bajtárs a csatán, nekivágtak a szabadnak és nézték a füvellő réteket, ahol még csillogott a reggeli diadémok csodája.
- No ugye, az esperes nagyon oda van! - szólt a férj, mert nem tudott finom természetájuldozásnak jobban kifejezést adni, csak ha leszólja az embert.
- Egész meghülyült tavasz óta - kapott a szón az asszony. Mégis úgy pöffeszkedik a felesége.
Nagyszerű hangulat vett erőt rajtuk. Jó kedvük volt és nevettek, és míg a szemükkel a világ gyenge szépségét és egymás boldog közelségét mérték, hogy szívük szerelmét szaporítsák: nyelvük hájnevelő gonoszsággal szánott bele embertársaik kövér gyarlóságaiba.
És zörgött, zörgött velük a kocsi, a vasárnapló kis falvak jöttek, elmaradtak. Míg várták, nem hitték, hogy ott élet van, abban a szép foltban a világ hátán, mikor elmaradtak, nem hitték, hogy ott emberek zsombékját tudták maguk mögé, ők csak mentek, mentek s csak egymásról tudtak: mert nekik szárnyaik nőttek.
- Szépeket pletykálhatnak rólam - mondta kis nevetéssel az asszony s visszaemlékezett a tegnapi estére.
- Legalább gondolnak ránk - mosolygott a férj.
Hallgattak s nézték a lovak lábait. A paták egyenletesen kattogtak le az út porába s a hosszú sörényű lovak fel-felhányták szépfülű fejüket.
- Mégis jó bor volt az! - szólt hirtelen az asszony.
- Nincs semmi bajod?
Az asszony belefigyelt magába, azokba a titkos és ismeretlen világokba, amelyek mindig ott vannak a lélek mélyén, és csak akkor sejt valamit róluk az ember, ha baj van: a gyomrába, a has tájékára, ahol állítólag csudálatos kanyargásúak a belek, furcsa ismeretlen figurájú szívek és májak, vesék és más, névről nem ismert részek vannak eltemetve, amelyeket soha az ember nem láthat, még úgy sem, mint azoknak a távoli kis hegyes tornyú foltoknak a titkait.
- Nincs semmi bajom... egy kicsit még zavaros a fejem, kicsit kóvályog a gyomrom, de azért jól vagyok, mintha a gőzfürdőben ülnék, a Margit fürdőben, Debrecenben, délután, mikor az asszonyoknak van nyitva a gőz.
Az ura nevetett, odaadással és kényelmesen hátradőlt az ülés karjának s újra meg újra elnevette magát, pedig nem volt könnyű nevető, máskor legfeljebb kissé elmosolyodott volna azon a szokatlanon, hogy zavarodik össze az érzés a nőkben, hogy lesz a súgást meg nem bíró sejtelemből észre apelláló, kemény tréfa.
- Nagyon részeg voltam? - kérdezte az asszony.
- Dehogy! Az neked jól áll. Ha még egyszer így becsípsz, veszek neked érte egy régi arany és gyémántos ékszert...
Az asszony lehajtotta a fejét a mellére s kuncogva nevetett.
- Meg is teszem, mihelyt megint árván hagysz...
- Árván?
Az asszony rátette a kezét az uráéra.
- Mind egyforma gonoszok vagytok! Minden asszony, mind, mind csak egy szegény árvalány, akinek kéztűl kell várni a szerelmet, mint a kis malacnak a tengerit.
A közeli keresztúton lovas közeledett feléjük. A tegnapi puskás tanító volt. Mikorra összetalálkoztak, az odaköszönt nekik széles kalaplebbentéssel.
- Kezét csókolom!
- Honnan, tanító úr?
- Kassai apámtól.
- Na?
- Hát bizony, benne vagyok a pácba nyakig!
- Ugyan.
- Megesett nekem!... Képzelje, nagytiszteletű asszony: segédtanítót szerződtettem!
Rácsapott a lova farára egy kicsit, az kiugrott, táncosan és vidáman, mintha őt is szilvóriummal abrakolták volna reggelire, mint a lovasát.
A hetyke legény elköszönt messziről s vágtatva, fütyörészve hajtott tova.
A papné nevetett.
- Így kell a kutyának - mondta s ökleit kislányosan összeveregette, aztán elmesélte, hogy házasított össze két összevalót.
- Csak házasodjanak! Arra valók!
A férfi nevetett, kicsit, örömmel, mert ma nem érezte még a házasság terhét.
- Nem, fiacskám - szólott az asszony -, az árvalányoknak gondolni kell magukra, nem lehet csak úgy pazarolni a szerelmes sóhajt! Nincs az ajándékba! azt mondják, az oroszlánt veremmel fogják, a medvét mézes rúddal, a nyulat ágyúval: de a legszilajabb vadat, a férfit egy kacsintással meg egy sóhajtással veszik le a lábáról.
Nevetgéltek, huncutul.
S az asszony egyszerre magára eszmélt.
- Mintha kicseréltek volna - mondja -, no, nem igaz?... Mi történt velem?
A férfi gonosz és mély mosollyal nézett a szemébe.
- Tudom én, mi történt veled, ne félj!... Tudom már én, min szokott megfordulni a világhistória! Mi az emberiség regénye!
Mélyen és hirtelen fellángolt, a másik lélekbe messze bevilágító fáklya gyúlt a szemében, s az asszony be kellett, hogy hunyja a pilláit, mert mintha ez a fényesség végtelen, tűzre váró szénbányákat derített volna fel lelke sötétjében.
- Menj, menj, hagyj békén.
A férfi átölelte a derekát s szótlan zörgött tovább velük a szekér, amelyben úgy ültek most, mint az élet örök trónusában.
Egyszerre riadt fel a tekintetük, mikor a fészket megismerték, a kis falut, az életük őrzőjét, ahol otthon, pihés gyerekek, minden megszokott jó várta őket.
A tágas veranda vidám arccal nagy szájakkal nevetett rájuk, s a szekér elé kirohanó kutya örömében ugatott.
- No, kisasszony! - borult a lány nyakába az asszony, mert ez volt az első, aki elébük kiszaladt -, mi újság? mi újság? Mit csergett a Szarka?
A lány arca piros lett, mint a pipacs.
- Ó...
- Csak eredj hozzá, fiam! - s keményen megszorította, de a minapi sajátságos mellékzöngékkel annyira teli érzés nélkül -, eredj csak hozzá, lelkem!
A lány lehunyta a fejét.
- De olyan mafla! - súgta pajzánul.
- Nem baj! Azért férfi!... Ne félj, azért épp olyan férfi, mint akárki!
Kacagva hagyta ott a leányt s felsietett a verandára, ahonnan a gyerekei rohantak elé
Válogatott köztük. A legkisebb után kapott, azt ragadta a karjába, fel az ölébe, mintha ölbeli volna és összevissza csókolta az arcát, azt a szép fehér arcát, amely éppen olyan volt, mint az apjuké...
S a teli tüzű, fényes nyár, egészségesen, termékenyen megújítóan özönlött el az egész világon.