Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám · / · Figyelő

Kuncz Aladár: Lévay József

1843-ban jelent meg első verse Garay Regélőjében, mikor a még teljesen ismeretlen Petőfi regényfordítással tengette életét Pesten, és legutóbbi versét az elmúlt napokban olvastuk a Budapesti Szemlében. Az ő hatvannyolc éves lírája vagy ami ezzel majdnem egy, fiatalos, költeményekbe kikívánkozó érzése, közlésre, dalolásra még mindig vágyó lelke a legcsudálatosabb s egyszersmind a legjellemzőbb benne.

Olyan korban alakult ki életfelfogása és olyan időben szerezte meg érzéseinek formáit, amely talán egyesegyedül volt alkalmas irodalmi életünkben egy hosszú, mindig friss és termékeny lélekharmónia kialakulására. Erős, hatalmas fizikumában, mint sziklák közt védve a széphajlású, érzékeny harangvirág, kiteljesedett gyöngéd, álmodozó lelke, mely egészséges, mérsékelt vágyódással járta az életutakat, nem ismerte a szakadékok hűvös, fekete mélységét, sem a magasság szédítő, nagy távlatú félelmetes gyönyörűségeit. Megtalálta és hűségesen megőrizte magában annak az artisztikumnak mértékét, mely hajlamainak, tehetségének és vágyódásának megfelelt s inkább törekedett tartósságra, mint változatosságra; lelke, hogy az ő frazeológiájával éljek, nyugodt, állandóan egyforma szárnyalással szállt, hol derűs napfényben, hol borús, de kiengesztelődő felhők alatt s csak úgy gyönyörködött a szárnyain színesen megcsillogó napfényben, mint elmélázott búsongva a fénytelen, felhős ég alatt. Azért énekel ez a fehérhajú, nyolcvanhat éves poéta még most is úgy az öregségről, mintha fiatal lelkét bős, de hamar vigasztalódó játékba vinné az előre képzelt, de még biztos messzeségben lévő öregkorral.

Lévai költészete tartalmában, hangulatában és formáiban bizonyára a múlté, de nem a múlt utóhangja, hanem a múlt fennmaradt, élő, még mindig hangzó éneke, nem utánzás, hanem egy hosszúra nyúló régi dal, s ezért kedves nekünk még ma is, mert az ő költészete bennünk élő apáink lelkén szól s feltámasztja az ő fiatalkorukat, mikor könnyes nekibúsulással énekelték:

Száraz ágon vadgerlice turbékol
Keresnék én szeretőt, ha tudnék hol
Levetném ezt a gyász-ruhát, ezt a bút,
Vígan fonnék homlokára koszorút.

Az ő gyermekhangjuk csendül meg fülünkben, amellyel egykor nagy felbuzdultsággal szavalták:

Gondolatim mostan
Mulatozva járnak,
Csekély gazdagsága
Körűl éd's apámnak.

Az ő érzelmeiknek megszólaltatója volt Lévay s azért pietásos visszaemlékezéssel olvassuk költeményeit s a gyermek szeretetével és tisztelő csudálkozásával nézzük őt, akiben még élő hang az, ami nagy kortársaiban már elhalt s csak írásaikból támad fel képzeletünknek.

*

Lévayra egészen ifjú korában nagy hatást tett Vörösmarty, de szívesen visszhangozta Garay retorikus történelmi hangját is, majd Petőfi és a felfedezett, publikált népköltészet befolyása alatt rálépett a maga útjára, melyen aztán mindvégig meg is maradt. Könnyed, dalolható formában verselt, népdalaiban pedig hűségesen tükrözte vissza a népverselésnek minden sajátságát.

A forradalom ideje alatt Szemere Bertalan mellett dolgozott, mint a kormány hivatalos közleményeinek szerkesztője, azután meg Császár Ferenc Pesti Naplójánál lett újdonságíró egy pár esztendeig. Ez a foglalkozás azonban nem volt kedvére való, visszavágyott Miskolcra, hol egy ideig tanárkodott, majd a kiegyezés után a vármegye szolgálatába állott.

Költészetében a forradalom utáni idők elégikus hangulata lett uralkodóvá s képzelete azokat a képeket és témákat kereste, melyekhez az ötvenes évek romantikus költészete legszívesebben fordult. Átborongott rajta is, mint Aranyon és Gyulain, a byronizmus, anélkül azonban, hogy meghasonlott volna önmagával, megkapta őt Heine finom és tisztult romantikája, annak pesszimisztikus fáradtsága nélkül, de talán legjobban érzett össze lelke Uhland és Lenau költészetével, kiket nemcsak kifejező modorukban, de érzelmi frazeológiájukban is gyakran követett. A franciák közül különösen Beranger-t szerette, kit Petőfin kívül talán az a tulajdonság tett kedveltté a mi romantikus költészetünkben, hogy egyetlen ismertebb francia költő, kiben a magyar romantika egyik leglényegesebb tulajdonsága, a népiesség, szintén megvan. A magyar költők közül Petőfi mellett Tompa hatott rá leginkább, kihez meleg barátság fűzte s költői energiáját buzgón ápolta, serkentette egy másik jó barátja, Kazinczy Gábor, ki ennek a kornak érdemetlenül hamar elfelejtett emberei közé tartozik.

A miliő, amiben élt s ami tehetségét élesztette, de még lelkük kétségtelen rokonsága, egyforma okok egyforma eredményeként, mégis a leghasonlatosabbá Gyulaiéval tette költészetét. Mindkettőjük költeményei többnyire álmodó visszaemlékezésük produktumai s az élettel kibékült, nem követelőző, harmonikus lelkükről valamely belső egységességgel, végigérzett, kikerekített hangulatban válnak le a dalok. Egyikük sem jelöl költészetünkben új irányt s új tartalmat sem hozott bele, de mindkettőjük megnyilatkozott egy pár örökéletű, legegyénibb s a lelkük legmélyéből való költeményben, amivel részévé vált a magyar lélek evolúciójának.

*

Van egy verse Lévaynak, melyben a vén hegedűsnek nevezi magát, kivel már el akarja dobatni új érzések éneklésére vágyó közönsége az ócska hegedűt, melyen egykor bút, szerelmet oly igazán hegedült.

Hálátlanság és méltatlanság volna bizonyára ezt követelni a "vén hegedűs-től, kinek más idők alakították ki érzelmi életét, a feddés csak azoknak szólhat, kiknek tehetségtelensége kanonizálni akarja a már átélt és megénekelt érzéseket s azok formáit, és akik hangtalan lantjukat ócska dalokra erőszakolják.

Lévay költészete fiatal marad mindenkor s most, mikor ünneplésével keresik őt fel, a legszebb, legigazibb ünnepnek azt tartanánk, ha mindenki, aki fiatalnak, munkára erősnek érzi magát, körülvenné az agg költőt, félő, tisztelő szeretettel, buzdító lelkesüléssel s megtudná őt szólaltatni, hogy megelevenítő erővel feltámasztaná még egyszer előttük azt a nagyszerű kort, melynek ma már csak ő az egyetlen élő irodalmi forrása.