Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 23. szám

Szini Gyula: Az építész meséje

Mikor az építőmesteri tudományommal letelepedtem a megyei székvárosban, kérdezősködni kezdtem afelől, hogy ki a leghatalmasabb ember a városban és a megyében.

- Gaál Péter - felelték az idősebb, tekintélyesebb emberek.

- Gaál Pál - felelték a fiatalabb, de mozgékonyabb emberek.

Így is volt. A város és némiképp a megye sorsán is két párt hatalmaskodott. A maradi párt Gaál Pétert vallotta vezérének, a haladó párt pedig Gaál Pált. Amit az egyik épített, azt a másik elrontotta. Amit az egyik megtervezett, azt a másik meghiúsította.

A város főterén, az úgynevezett Piacon pedig ott állt a Gaálék háza. Afféle magyar kúria, amely a Mária Terézia barokkját őrizte méltóságteljesen. A ház fele az egyik testvéré, Gaál Pálé volt, a másik felére pedig féltékenyen vigyázott a hagyományok őre, Gaál Péter. A két testvér, aki egy födél alatt lakott az ősi házban annyira gyűlölte egymást, hogy sohasem látogatott el egyik a másiknak a portájára. Két külön világ volt az egymás tőszomszédságában.

Gaál Pál, amint meghallotta, hogy új ember vagyok a városban, egyszerre minden rokonszenvével felém fordult. Magához hívott és így szólt hozzám:

- Unom már ezt az ósdi barokk-házat. Modern ember vagyok és azt akarom, hogy az a házamon is meglássék. Építse át az én házfelemet a legmodernebb stílben és a huszadik század minden kényelmével és okosságával.

Gaál Péter neszét vette a dolognak és néhány nap múlva ő is magához hívott és így szólt hozzám:

- Hallom, hogy az öcsém merényletre készül az ősi ház ellen. Szó sincs róla, volna rajta egy és más igazítani való, de ennek úgy kellene történnie, hogy a ház a maga régi, szép és nemes karakteréből ne veszítsen egy ízecskét sem. Lehet, hogy az öcsém bolond, fölforgató terve több munkát ad majd önnek, de én jobban fizetek, mert én vagyok az öregebb és a tehetősebb.

Hazamentem és elkezdtem rajta tűnődni, hogyan elégíthetném ki a két Gaál testvért. Tudtam, hogy hiába felelek meg csak az egyik ízlésének, a másik majd bosszúból meghiúsítja a munkámat.

Kezdő ember voltam. A két Gaál megelégedésén múlt a boldogulásom, a jövőm, a hitelem. Láttam, hogy hiába tanul az ember, az élet már az első lépésnél olyan akadályt gördít eléje, aminek a legyőzésére egyáltalán nem tanít meg az iskola.

El kellett egyszerre felejtenem mindazt a szeretetet, amit a tanáraim oltottak belém a régi, nemes stílusok iránt. De nem volt szabad arra sem gondolnom, amiért fiatal barátaim rajongtak, az életnek és a művészetnek legújabb formáira. A valóság, a gyakorlati élet keményen nézett farkasszemet velem és próbára tette bennem azt, amit nem tanultam soha, a ravaszságot...

A Gaál Péter részében lebontottam egy roskadozó falat, amely már állandó veszedelmet jelentett a lakóira nézve, de új kövekkel és téglával megint helyreállítottam a falnak a régi képét hajszálnyi pontossággal. Gaál Péter nagyon meg volt velem elégedve.

A Gaál Pál házrészében volt egy rengeteg terem, amilyent csak a régi házakban lehet még látni, és ami kongó, sivár ridegségében szinte eluralkodott az egész lakáson, ódonná és várszerűvé tette a többi szobát is. Én az irdatlanul nagy termet három szobára osztottam föl, mert ebből az ósdi szálából kitelt három kedves, modern szoba, kandalló-fülkével, nagy, világos ablakmélyedésekkel és egyéb ravaszságokkal, ami a lakást barátságossá, világossá, harmonikussá teszik. Gaál Pál tapsolt örömében, amikor művemet meglátta.

Ennek már van több mint tíz esztendeje és most már megvallhatom, hogy a Pál három szobáját azokból a kövekből és téglákból építettem föl, amik a Péter falának lerombolásából maradtak rám.

Az első sikereim nemcsak megalapította a megélhetésemet, hanem meg is szabta azt az irányt, amelyben haladnom kellett.

Valahányszor Péternél volt dolgom, gondosan ügyeltem rá, hogy az új kövekkel, téglákkal el ne rontsam a ház ősi jellemét. Pálnál pedig arra kellett vigyáznom, hogy a reformok, amiket nála megvalósítottam, valahogy felemássá ne tegyék a házat. Erre a legegyszerűbb mód az volt, hogy azokat a törmelékeket, amik a Péter részében fölszabadultak, modern keretbe illesztettem, hangoltam a Pál feleházában.

Az ősi Gaál-kúria soha egy pillanatra nem vált nevetségessé, furcsává és nem állt bosszút rajtam. Pedig a hideget és meleget, a fehéret és a feketét, a tüzet és a vizet kellett kiegyeztetnem. Hogy mégis hogyan sikerült ez nekem, annak a részleteivel csak építészt untathatnék.

De egy dolgot mindamellett el akarok mondani. A Gaál-háznak csak egy kapuja volt és valahányszor elmentem előtte, mint valami memento mori fenyegetett rám. Éreztem, hogy ezen a kapun fog megtörni minden ravaszságom.

Mert Péter nem engedett hozzányúlni, Pál pedig azt akarta, hogy romboljam le és építsek helyette új, modern kaput, amilyent Pesten látott. Az öreg kapu mázsás súlyával gyakran ránehezedett álmaimra. A két testvér érdeke, ízlése, világnézete ezen a ponton ütközött össze és én hiába törtem rajta a fejem, át kellett látnom, hogy itt fortély nem használ.

És egyszer, amint egy reggel elmentem a kapu előtt, láttam, hogy egyhelyütt kis gyerektenyérnyi nagyságban hull róla a vakolat. Megpiszkáltam a repedést a botommal, a vakolat engedett és nagy darabon levált. Alóla pedig előbukkant a régi szép kapu, amely még Mária Terézia idejében épült és amit valami ízléstelen utód bevonatott egyhangú, vastag mázolással.

Egy éjjel lekapartattam a vakolatot, egy másik éjjel pedig a csúnya festéket, amely a kapu régi, szép faragott díszítéseit valósággal elborította és egykori épségében, romlatlan szépségében előttem állt a nemes barokk mű.

Aztán elmentem Pálhoz azzal, hogy készen van az új kapu, és Pál megnézte és azt mondta, hogy ilyen szépet még életében nem látott.

Aztán elmentem Péterhez azzal, hogy helyreállítottam a régi kaput, amilyen Mária Terézia idejében volt és Péter megnézte és a szeme könnybe lábadt a boldogságtól, mert őseire gondolt, akik egykor aranyos hintón robogtak be ezen a kapun.

Ettől az időtől fogva többé nem aggasztott sem Péter, sem Pál. Pártomat fogják, nagyra becsülnek most is épp úgy, mint tíz évvel ezelőtt.

Gaál Péter azt hiszi, hogy még mindig az ősi házban lakik, amelyen egy szöget sem változtattak. Pedig nincs azon talán már egy kőkocka sem, amely tíz évvel előbb meglett volna. Péter úgy van a házával, mint a perzsa az ősei kardjával, amelynek eltörött a pengéje is és azt újjal pótolta, hogy halála után ősei kardjával temethessék el.

Gaál Pál viszont azt hiszi, hogy az ő háza a legmodernebb, a legforradalmibb, a legújabb az egész világon. Pedig ő meg úgy van ezzel a házzal, mint az arabs ember az apjának az ütött-kopott turbánjával. Kifordította a turbánt, amelyet örökölt, a fejébe nyomta és szólt:

- Új turbánom van. Azt senki se látja, hogy a bélése régi.