Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Bálint Aladár: Idegen földön
Ahogy a képek mutatják, legfeljebb a londoni Tower lehet hozzáfogható. Bástyái, fodros őrtornyai magas és tagolásuk szerint e magasságot fokozva kifejező csupasz kőfalai zord tekintettel fordulnak az alatta lapuló város felé. Nem is palota ez, hanem irtóztató nagy börtön, falai több, mint méternyi vastagok, nem csoda, ha mostanáig, míg restaurálásra került a sor, kaszárnyának használták a franciák.
Vakolat, mész borítja nagyrészt Simone Martini mester angyali mosolygású madonnáit, szentjeit; a vakolatba pedig sűrűn beleverve nagy vaskampók.
Nem egy helyen, ahol a siennai mester égő kékkel, enyhe rózsaszínnel isteni történeteket írt a falra, a fölébe csapott rétegen egynémely fehérszemély neve virít ceruzával odaírt nagy betűkkel, bizonyos nehezen felejthető éjszakák megjelölésével. Így emlékezik meg a francia harcos arról, akitől éjszakáinak örömeit nyerte. Nem mondható, hogy ez túlságosan diszkrét módja volna a szerelmi feljegyzésnek, de az illető hölgy bizonyára megérti és megbocsájtja ezt is.
Magas, gótikus falak, tíz emeletet nézek ki belőle, meredek lépcsők, keskeny, hosszú ablakok, pincék, titkos utak, mintha óriások laktál volna. Egy-egy elvonulásra, sziesztára való ablakfülkéhez létra nélkül, nem hiszem, hogy hozzá lehetne férni; és maga a fülke teremnek is beválik.
Most lakatlan a nagy várkastély. Üresen állanak a termek, a katonák őrszobái, a kápolna - végül a tömlöcök. Hóhéraikat sem felejtették Rómában a szent atyák.
Sehol semmi, se bútor, lakhatásra való fának, szövetnek, fémnek nyoma sincs. Itt alapos munkát végeztek.
Simone Martini freskóin tüzel, énekel az üde, forró, kék szín. Asszonyos finomsággal ékes alakjai egykor lággyá, bársonyossá tehették a hideg kőkockákat. Sajnos ma már csupán roncsok maradtak belőle, elhanyagolták, és ami a legszomorúbb, éppen a figurák fejeit zúzták ki a barbár utódok.
Később élő mesterek is festettek freskókat az avignoni pápai rezidenciába. Az egyik teremnek mind a négy falára erdő van festve. Csupa fa, köröskörül, a fák között állatok, játszó gyerekek, emberek. Benozzo Gozzolinak a firenzei Riccardi-palotában levő freskójára emlékezem, noha a kompozíció, az alakok elrendezését illetőleg feltűnő módon hasonlít az indoperzsa miniatűrökre.
Többen járjuk a termeket. Vezető nélkül eltévednénk. A társaság valamelyik tagja halk hangon megjegyez valamit. A vezető hirtelenül félbeszakítja a francia magyarázatot és provenszáli nyelvjárás szerint folytatja mondanivalóját.
Bugyborékolva ömlenek ki belőle a zengő, kövér szavak. Olasznak, spanyolnak, talán még görögnek is inkább hangzik ez a beszéd, mint franciának. Odavezet bennünket az egyik ablakréshez és lemutat a hamvas olajfákkal borított völgybe. Alant a város, fehér falak, napsugarak által színüket vesztett cserépfedelek, mögöttük messzire nyújtózkodó dombok és tiszta, kék égboltozat. Verset szaval, provánszi verset, hogy miről szól a vers, nem tudom, de a muzsikája olyan, mint az érett, vastag füge, melyből csurog az édes, vörös lé. Befejezi a verset és kipirult ábrázattal, nevető szemekkel mondja: c'est l'idiome midi. Aztán tovább vezeti a társaságot.
Végül kint vagyok ebből a tömlöcből. Felnézek a falakra és gyorsan hátralépek. Lábam mozdulását ösztönöm vezette, állati félelem, hátha rámszakad ez a rengeteg kőtömeg?
A vár mellett lévő magaslaton park, szökőkút, tó, szobor és egyebek. A tóban községi kacsák lesik a gyerekek kenyérmorzsáit és egy szál, nagy fehér hattyú úszkál közöttük atyai szigorúsággal.
A kert szélén meredek part. Pereme kiszögellő szikla, mely alatt mélyen a Rhone folyik. A hegyek, a dombokra, síkföldre szórt olajerdők, fügefák, szőlők, ősi várak, városok, a halovány kék ég, a szeptember déli tiszta sugárzásban ódon gobelinek tompa színeibe szövődnek. St. Bénézét hídjának kőből épített ívei közül már csak három maradt épen, a többi vízbe omlott, az út, amely tovább folytatta volna a híd testét, már rég bezöldült. A csonka hídon minden áprilisban rajta vigad Avignon minden épkézláb embere, de az összeomlott ívek helyett újat nem építenek. A város felé vezető sikátorokon ereszkedem alá. Vive la revolution, üvölt valaki a hátam mögött. Az ablakok kinyílnak, a kapuk alja megtelik megriadt emberekkel, az utcán pedig ordítva táncolnak a gyerekek egy zsákot hordó öreg körül, aki rendületlenül folytatja forradalmi felhívást. Aztán leteszi a zsákot és a gyerekeknek halk hangon, mint aki kémektől tart, magyaráz valamit. A gyerekek komolyan hallgatják és csak néha rántja meg egyikük hátulról az öreg kabátját.
Avignonban, úgy látszik, csak a bolondok vagy a részegek merik éltetni a forradalmat.