Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 22. szám · / · Kádár Endre: A hegedűs meg a fia

Kádár Endre: A hegedűs meg a fia
3.

Az öreg hegedűs egy idő óta úgyis sokszor visszajött. Odaült a fia ágyára és csinálta az életét úgy, amint azt megszokta volt. A fiatal hegedűst annyira megzavarták a távollevőnek ezek a látogatásai, hogy nem tudta aztán saját életét elhatárolni; nem tudta: vajon az ő öntudata hajolt a túlvilágig, vagy az apja éli tovább nagyon szeretett életét.

Egy éjféltájon látogatta meg aztán legközelebb a fiát az öreg. A fiatal hegedűs künn bolyongott a nyári erdőn és egy padon ült, amikor egyszerre , messziről feltűnt az apja. Nem álmodott: az erdő szélén az országúton autók zúgtak-zengtek, és amint lerontottak a dombos útról a völgybe, mellső és hátsó kerekük elnyúlt, mint a futó állat lába. Az öreg zajjal lépett, mert nem akarta megijeszteni a fiát.

- Apám! - mondta a fiú sokáig pihent, nagyranőtt szeretettel, amelyet csak azok iránt érezhetünk, akik már nincsenek.

- Fiam!

- Hogy vagy?

- Jól.

- Hát te?

- Én is jól - mondta a fiú.

Leültek egymás mellé és beszélgetni kezdtek.

- Mi újság? - kérdezte az öreg.

- Az apa, az - mondta feltűnő örömmel a fiú -, hogy megtaláltam a partitúrád. Évekig nem tudtam megtalálni, és erre a napokban egyszerre, keresés nélkül rábukkantam.

- No ugye, mondtam, ugye? - szólt boldogan az öreg. - És tetszik neked?

- Remek.

- Hát te, hogy vagy, mit csinálsz?

- Én is operán dolgozom, apa.

Várt:

- Nagyszerűen haladok.

Azután megint várt:

- Különben fényesen megy a dolgom. Mindenem megvan, amit kigondoltam. Látod: ott áll az autóm az úton...

Az apja arcába nézett a hegedűs; jaj, ha gyanakvást vesz észre rajta? Az öreg arcán az a nagy, boldog nyugalom volt, ami azóta látszott rajta, mióta megmondta neki, hogy megtalálta a partitúráját. Ettől a fiatal hegedűs is erőre kapott és érezte, mint száll vissza hozzá a reménység. Egyszerre, mindent felejtve, bizakodni kezdett, hogy csakugyan megírja az operát.

Azután egy és más újságot mondott az öregnek, de az öreg semmire sem tudott emlékezni.

Egyszer aztán kászálódni kezdett.

- Nekem mennem kell, fiam - mondta szelíden. - Boldog vagyok, hogy kibeszélhettem magam veled.

- Én is, jó apám - mondta megnyugodva a fiatal hegedűs.

Egymásra hajoltak, megcsókolták egymást. Az öreg testiességében úgy, ahogy utolsó napjaiban mutatkozott, azzal a szelíd nyugalmával, abban a ruhában jelenedett meg ezekben a pillanatokban. Alighanem azért, hogy fiában mélyebb impressziókat keltsen és hogy így a fiatal hegedűs tovább emlékezzék e pillanatokra.

S valóban, a fiatal hegedűs ettől kezdve nem bánkódott többet. Legalább nem jobban, mint amennyire bánatos volt az, aki a világot felértve, jár. A halál arrébb állt a sarkából és életét olykor szépnek találta. Visszakapta szíve nyugalmát és hetven esztendős korában, mielőtt elment volna az öreg hegedűs mellé, arra gondolt, hogy mihelyt fölkel, folytatni fogja az operáját. Hol is van? A fiókban.