Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Disputa

Disputa
Babits Mihály: Művészet és szabadság.

Ha akadnak művészek - s nem lehet nem látni, hogy akadnak -, kiket a napi élet nem lelkesít vagy nem a szabadsági politika az, ami lelkesít...
Ignotus

Nem tudok elképzelni művészt, akit ne a szabadság lelkesítene. A művészet maga a szabadság: bizonyos oldalról nézve ez a lényege. A művész az az ember, aki mindent belülről lát, ekként mindent belülről megért (a tudós az, aki kívülről érti meg) és mindennek megérti a létjogosultságát. Ekként a művész az, aki mindent megenged, sőt akinek minden tetszik, a rossz is, a csúnya is. A művész az egész világ szertője, vagy inkább a művész maga az egész világ egy lélekbe sűrítve. Ekként lehetetlen, hogy a művész valamitől megtagadja a szabadságot és a létjogosultságot: viszont legművészetellenesebb dolog a művészettől valami szabadságot megtagadni.

Evvel szemben a politika maga a türelmetlenség. A politikus az az ember, ki nem néz, hanem akar: roppant mély gondolata az Schopenhauernek, hogy az akarat és látás ellenségek. "Nem nézek én se Istent, se embert - mondja az, aki valamit akar. A politikus nem lát és nem ért meg semmit, és nem ismeri el létjogosultságát annak, amit nem akar. Szabadsági politika: ez a kifejezés conradictio in adiecto.

Ezzel nem azt mondom, hogy a művész nem lehet politikus és nem akarhat valamit: Goethe megvetette a politikát, de Anatole France, a legművészibb, legmegértőbb, legszkeptikusabb szellem mindazok közt, akik ma élnek, szocialista. De Anatole France nagyobb művész akkor, mikor a középkori barátok lelkébe éli magát, mint mikor szocialista szónoklatokat tart. Zola legkevésbé volt művész a Travailban. Az iránymű nem művészet. Verlaine nem megkevésbé művész akkor, mikor Szűz Máriáról énekel.

Hogy miért lelkesíti a művészeket ma kevéssé a szocialisztikus politika? - még azokat is, akik szocialisták, tisztán, meggyőződésből azok?

Kétségkívül azért, mert nemcsak hogy nem szabadsági politika, de sok megnyilvánulásában határozottan szabadságellenes. Ez talán nem hiba, sőt erő; minden világhódító politikának ilyennek kell lenni, ilyen volt a katolicizmus is. A művész megérti ennek a szükségét, de a maga részéről mégsem hajlandó igába rakni a fejét.

Uraim! ha nekem tetszik a katolicizmus, önöknek abba semmi beleszólásuk; ha önök a művészet iránt érzékkel bírnának, gyönyörködnének velem abban, amiben én is gyönyörködöm, s ezzel talán nem is vétenének a szent szocializmus ellen. Követelem magamnak azt a jogot, hogy mindenben gyönyörködhessem, még az önök mulatságos korlátoltságában is. És követelem magamnak azt a jogot, hogy ne kelljen tartoznom semmiféle klikkbe, ahol a szabadságot megkötik. Nem is vagyok tagja egynek sem. A kongregációnak persze legkevésbé.