Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Szabó Dezső: Paul Verlaine

Szabó Dezső: Paul Verlaine
II.

Ő volt a dekadencia cég-illusztrációja. És tényleg: ő a felfakadó új líra legfőbb, leggazdagabb forrása. A legpredesztináltabban, a természeti jelenségek közvetlenségével élte azokat a hibákat, melyek új perspektívákat nyitottak az emberbe.

Morális szempontokon át nézni - mint azt sok ellenség és barát naiv csatározásokban tették -, annyi mint önmagát látni Verlaine helyett. Ha azért teszem, hogy megbotránkozásban vagy szánalomban mozogjam intenzívvé életem: jól van. Itt van alkalom rá bőven. De ha a megismerés a célom, ha élete ellentétes jelenségeit az okozatosság természetességébe akarom belelátni: le kell vetkeznem magamat. Le kell tennem a civilizált ember szempontjait, előítéleteit s hagynom magamra ömleni verseit. Friss énje körülvesz, mint egy folyton változó atmoszféra. Belélegzem, magamra élem életét: megértem. Verlaine [*] gyermek mindig, halálig. A gyermek epidermis érzékenységével. És életének azon jelenségei, melyeket a moralista az erény vagy a bűn etikettje alá lajstromoz: mind a gyermek mohó életmajszolása. Mintha a lélek volna egész epidermiszében: a természetet, az italt, a női húst, Istent egész mohó testében élvezi. Merész és riasztólag egyéni eseményei a gyermek fáradhatatlan játéka, hogy erős szenzációkban érezze magát. És ha játékában megüti kezét, megégeti szívét: haragosan toporzékol, hogy az élet nem énje szerint való. Vagy sírva menekül az anyának képzelt Máriához: Anyám, az élet megütött, fáj, gyógyíts meg.

Cinikus, kihívó tréfái a bevett morál ellen: a gyermek harcot kereső huncutsága. Nagy misztikus eláradásai: a gyermek anya-keresése az ismeretlenben, melyet nem tud jóság és pártfogó nélkül elképzelni. Finom hangulat-kiolvasásai: a gyermek elbámulása, friss borzongásai e mese-világ újsága előtt.

Pedig az alap szinte ábraszerűleg "példás és burzsoá jobbat nem kívánhat fiának. Jó gyermek, szereti szüleit, vallásos hazafi. A törvényes rend iránt a padra tett kezű tanuló kritikátlan, félő tiszteletét érzi. Szereti a békét lehelő otthonias életet és a falut. Militarista és egész életében imponál neki a katonai és papi uniformis. Államra és Egyházra megnyugvást jelent az ilyen polgár és az ilyen bárány. Csakhogy mindezekben nem élhette ki egész nagy gyermekéletét. Innen vannak a durva lumpolások, erotikus lakmározás, a finom hangulatokra, sokszor perverzitásra, bizarrságra bomló élet. Mindent elkövet, hogy túláradó életét kidobja magából és mindegy neki, hogy művészetbe vagy a sárba. Innen magyarázható nosztalgiája a középkor intenzív élete után:

C'est vers le Moyen-Age énorme et délicat,
Qu'il faudrait que monarchia coeur en panne navigat,
Loin de nos jours d'esprit charnel et de chair triste.
- - - - - - - - - - - - - -
Quel temps! Oui, que mon cocur naufragé rembarquat
Pour toute cett force ardente, souple, artiste!

Őt is egészen ki nem élhető energia teszi beteggé. Mi az oka, hogy Rousseau-tól kezdve nagy egyének lehetetlenül egyéni művészetben és tettekben próbálják kigimnasztikálni életüket? Vajon nem az átmeneti kor jelensége ez? Szeretik a világot vénnek mondani és a civilizáció holnap-nélküli végét emlegetni. Vajon nemcsak az első világtörténelmi korszak haladásánál vagyunk? Annak a kornak, melynek életereje Istenbe és a harcba ömlött ki. Vajon Isten és harc nem olyan kifejező mozgása volt az emberi életnek, olyan kifelé folytatása a felnövekvő energiának, mint a mimika, a beszéd, a szerelem, tánc és dal? S most, hogy a polgáriasan berendezkedő világ mindinkább lehetetlenné teszi a harcot és az Istent, nem a két tárgytalanná lett funkció alakítja át ezeket az egyéneket bizarr művészekké vagy filozófusokká? Vajon, ha Napóleon nem lumpolhatja ki energiáját folytonos akcióba, nem lesz-é "romantikus vagy "dekadens költő vagy Wagner, vagy Nietzsche? Vajon a Rousseaukban, Châteaubriandokban, Byronokban, Stendhalokban etc. nem volt-e egy félig avortált gőgös Napóleon? Amint már többen mondták, ezek a filozófusok és költők: a szentek és hősök új korra termett alakjai. A középkor Paladinjei, Anachorétai most a belső világ kalandorai, Don Quijotei lesznek. S klasszifikálja őket a moralista bármily csoportba: nagy egyének új kort, új művészetet alkotó túlsók életéről van szó.

És ez a fejlődés - kétségtelenül - anarchikus fejlődés. Rousseau-tól kezdve az irodalom fokozatosan halad a teljes anarchia kifejlődéséig. De kell-é ezért jajgatni? Nem a szociális élet szükségszerű öntermékenyítő folyamata ez? Mint a legszociálisabb jelenségben: a nyelvben, úgy a társadalomban is minden egyéni kezdeményezésből ered. A klasszikus korok, midőn bizonyos szociálissá lett vezető eszméknek még megvan a teremtő erejök, megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy elnyomják az egyént, ha nem áll bele a kor uralkodó áramába. De midőn ezek az eszmék meddővé vénülnek, az egész kor szétzüllik: az egyének szükségszerűen mind nagyobb szabadságot nyernek. Kell, hogy az egyén korlátlanul fejlődhessen, minden értékét kiélhesse. És az egyének e féktelen tombolásában, ebben a termékeny anarchiában születnek azok az erők, melyek egy új kor kialakító szociális tényezői lesznek. Az átmeneti korok szükségszerűen anarchikusak.

Ezért az, ki a tegnapot, mát és holnapot nem véletlenül egymásra hengeredett konglomerátumnak, hanem pszichikai jelenségek okozati láncának nézi, nem jeremiáskodhatik: íme, mennyi vergődő beteg ember. Bezzeg, ha megmaradtunk volna apáin tíz parancsolatjánál! Íme Isten büntetése etc. Nem volna bolond dolog, egész naiv például: valaki lát egy fiatal fát kétségbeesetten kapaszkodni a szélben és felmorálkodik: "lám, ha mag maradt volna a földben, most nyugton lenne a jó sötét melegben. Ugye, evidens bolondság? Az élet kergeti a magot fává, virággá, gyümölccsé, örökösen megújuló fejlődéssé. Az ember kinőtt a törzs-kannibalizmusból, kinőtt az egyházból.

 

[*] * Művei végleges kiadásában a (Oeuvres complétes de Paul Verlaine Paris. Vanier-Messein vol. és Oeuvres Posth. 1 v.) a köv. rendben vannak: Poémes saturniens (1866). Fętes galantes (1869). La bonne chanson (1870). Romaces sans paroles (1874). Sagesse (1881). Jadis et Nagučre (1884). Amour (1888). Bonheur (1891). Parallélement (1889). Chansons porer elle (1891). Liturgies intimes (1892). Odeson son honneur (1893). Elégies Dans les limbes. Dédicaces. Épigrames. Chair Invectives. Prózai műveid: Les poétes maudits. Louise Leclerq. Les mémoires d'un veuf. Mes hopitaux. Mes prisons. Confessions-Quinze jours en Hollande. Les hommes d'aujourd'hui. Utóbbi köteteiben leginkább kicsikart, muszájból írt versek vannak, s inkább csak biográfiai értékük van. Ez a tanulmány nem akar műveinek részletes ismertetése lenni. Azokat az értékeket keresem, miket elsősorban Verlaine adott az új költészetnek. Ezek - természetesen - az ő költészetére is a legjellemzőbbek. Különben is a szöveg analizáló magyarázatát bizonyos - igen megszorított - határon túl, megengedhetetlennek tartom.