Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Szabó Dezső: Paul Verlaine
Ő volt a dekadencia cég-illusztrációja. És tényleg: ő a felfakadó új líra legfőbb, leggazdagabb forrása. A legpredesztináltabban, a természeti jelenségek közvetlenségével élte azokat a hibákat, melyek új perspektívákat nyitottak az emberbe.
Morális szempontokon át nézni - mint azt sok ellenség és barát naiv csatározásokban tették -, annyi mint önmagát látni Verlaine helyett. Ha azért teszem, hogy megbotránkozásban vagy szánalomban mozogjam intenzívvé életem: jól van. Itt van alkalom rá bőven. De ha a megismerés a célom, ha élete ellentétes jelenségeit az okozatosság természetességébe akarom belelátni: le kell vetkeznem magamat. Le kell tennem a civilizált ember szempontjait, előítéleteit s hagynom magamra ömleni verseit. Friss énje körülvesz, mint egy folyton változó atmoszféra. Belélegzem, magamra élem életét: megértem. Verlaine [*] gyermek mindig, halálig. A gyermek epidermis érzékenységével. És életének azon jelenségei, melyeket a moralista az erény vagy a bűn etikettje alá lajstromoz: mind a gyermek mohó életmajszolása. Mintha a lélek volna egész epidermiszében: a természetet, az italt, a női húst, Istent egész mohó testében élvezi. Merész és riasztólag egyéni eseményei a gyermek fáradhatatlan játéka, hogy erős szenzációkban érezze magát. És ha játékában megüti kezét, megégeti szívét: haragosan toporzékol, hogy az élet nem énje szerint való. Vagy sírva menekül az anyának képzelt Máriához: Anyám, az élet megütött, fáj, gyógyíts meg.
Cinikus, kihívó tréfái a bevett morál ellen: a gyermek harcot kereső huncutsága. Nagy misztikus eláradásai: a gyermek anya-keresése az ismeretlenben, melyet nem tud jóság és pártfogó nélkül elképzelni. Finom hangulat-kiolvasásai: a gyermek elbámulása, friss borzongásai e mese-világ újsága előtt.
Pedig az alap szinte ábraszerűleg "példás“ és burzsoá jobbat nem kívánhat fiának. Jó gyermek, szereti szüleit, vallásos hazafi. A törvényes rend iránt a padra tett kezű tanuló kritikátlan, félő tiszteletét érzi. Szereti a békét lehelő otthonias életet és a falut. Militarista és egész életében imponál neki a katonai és papi uniformis. Államra és Egyházra megnyugvást jelent az ilyen polgár és az ilyen bárány. Csakhogy mindezekben nem élhette ki egész nagy gyermekéletét. Innen vannak a durva lumpolások, erotikus lakmározás, a finom hangulatokra, sokszor perverzitásra, bizarrságra bomló élet. Mindent elkövet, hogy túláradó életét kidobja magából és mindegy neki, hogy művészetbe vagy a sárba. Innen magyarázható nosztalgiája a középkor intenzív élete után:
C'est vers le Moyen-Age énorme et délicat,
Qu'il faudrait que monarchia coeur en panne navigat,
Loin de nos jours d'esprit charnel et de chair triste.
- - - - - - - - - - - - - -
Quel temps! Oui, que mon cocur naufragé rembarquat
Pour toute cett force ardente, souple, artiste!
Őt is egészen ki nem élhető energia teszi beteggé. Mi az oka, hogy Rousseau-tól kezdve nagy egyének lehetetlenül egyéni művészetben és tettekben próbálják kigimnasztikálni életüket? Vajon nem az átmeneti kor jelensége ez? Szeretik a világot vénnek mondani és a civilizáció holnap-nélküli végét emlegetni. Vajon nemcsak az első világtörténelmi korszak haladásánál vagyunk? Annak a kornak, melynek életereje Istenbe és a harcba ömlött ki. Vajon Isten és harc nem olyan kifejező mozgása volt az emberi életnek, olyan kifelé folytatása a felnövekvő energiának, mint a mimika, a beszéd, a szerelem, tánc és dal? S most, hogy a polgáriasan berendezkedő világ mindinkább lehetetlenné teszi a harcot és az Istent, nem a két tárgytalanná lett funkció alakítja át ezeket az egyéneket bizarr művészekké vagy filozófusokká? Vajon, ha Napóleon nem lumpolhatja ki energiáját folytonos akcióba, nem lesz-é "romantikus“ vagy "dekadens“ költő vagy Wagner, vagy Nietzsche? Vajon a Rousseaukban, Châteaubriandokban, Byronokban, Stendhalokban etc. nem volt-e egy félig avortált gőgös Napóleon? Amint már többen mondták, ezek a filozófusok és költők: a szentek és hősök új korra termett alakjai. A középkor Paladinjei, Anachorétai most a belső világ kalandorai, Don Quijotei lesznek. S klasszifikálja őket a moralista bármily csoportba: nagy egyének új kort, új művészetet alkotó túlsók életéről van szó.
És ez a fejlődés - kétségtelenül - anarchikus fejlődés. Rousseau-tól kezdve az irodalom fokozatosan halad a teljes anarchia kifejlődéséig. De kell-é ezért jajgatni? Nem a szociális élet szükségszerű öntermékenyítő folyamata ez? Mint a legszociálisabb jelenségben: a nyelvben, úgy a társadalomban is minden egyéni kezdeményezésből ered. A klasszikus korok, midőn bizonyos szociálissá lett vezető eszméknek még megvan a teremtő erejök, megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy elnyomják az egyént, ha nem áll bele a kor uralkodó áramába. De midőn ezek az eszmék meddővé vénülnek, az egész kor szétzüllik: az egyének szükségszerűen mind nagyobb szabadságot nyernek. Kell, hogy az egyén korlátlanul fejlődhessen, minden értékét kiélhesse. És az egyének e féktelen tombolásában, ebben a termékeny anarchiában születnek azok az erők, melyek egy új kor kialakító szociális tényezői lesznek. Az átmeneti korok szükségszerűen anarchikusak.
Ezért az, ki a tegnapot, mát és holnapot nem véletlenül egymásra hengeredett konglomerátumnak, hanem pszichikai jelenségek okozati láncának nézi, nem jeremiáskodhatik: íme, mennyi vergődő beteg ember. Bezzeg, ha megmaradtunk volna apáin tíz parancsolatjánál! Íme Isten büntetése etc. Nem volna bolond dolog, egész naiv például: valaki lát egy fiatal fát kétségbeesetten kapaszkodni a szélben és felmorálkodik: "lám, ha mag maradt volna a földben, most nyugton lenne a jó sötét melegben.“ Ugye, evidens bolondság? Az élet kergeti a magot fává, virággá, gyümölccsé, örökösen megújuló fejlődéssé. Az ember kinőtt a törzs-kannibalizmusból, kinőtt az egyházból.
[*]