Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 21. szám · / · Babits Mihály: Az ifjú Vörösmarty

Babits Mihály: Az ifjú Vörösmarty
IV. A fogoly visszatér börtönébe

Vörösmarty huszonhat éves. És még gyermek, az Ezeregyéjszakát olvassa. Ő az a gyermek, aki egy délszaki puszta szigeten él és a bérc tetejére kiállva, a csillagokat faggatja:

Szép kis ezüst csillag, menj el, kérdezd meg az istent.

De ekkor, a lázadás tetőpontján, a makacs és erős lélek, aki annyira ragaszkodott munkájához, észrevette, hogy kisiklott a munka alól. Mi hozta eszébe? Először a külső kötelesség (Egert kellett megírnia, hideg szobában, pénzért, hamar az Auróra számára), azután Zrínyi. Zrínyi, ez a praktikus, csupa-erő magyar, a Török Áfium Zrínyije, aki észrevette, hogy senkitől sem várhatunk mi, magyarok semmit, csak magunktól, aki talán legelőször látta meg a mi népünk nagy tragikumát Nyugat és Kelet közt, amelyet Vörösmarty a róla szóló versben oly klasszikus tömörséggel tudott kifejezni:

Néz Nyúgatra, borús szemmel néz vissza Keletre
A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének.

Zalán költője egyszerre megérti a nagy tragikumot, mely a Nyugatra és Keletre való örök nézdelésben rejlik. S gondoljunk arra, hogy e kor nagy szelleme, Széchenyi azt hirdeti, hogy ne nézzünk többé vissza Keletre. S gondoljunk arra, mit még nem emeltünk ki elég határozottan, hogy Vörösmarty, a múltak énekese, voltaképp egyáltalán nem a múltak énekese. A világot, melyet ábrázol, maga teremti; s hogy lehetne múltak dalosa az, aki mindig nem látott, nem hallott dolgokra sóvárog? Ha valamelyik költeménye a múltaké volna, Eger volna az; s mégis mennyire Széchenyi szellemét lehelik ezek a, talán mint Gyulai mondja, önkénytelenül, Zrínyi, a politikus és praktikus Zrínyi egy gondolatát is ismétlő sorok:

Mért lakozunk mink itt? haj! miért hoztak ki apáink
A fövenyországból?...
...Most ennyi világ nem nézne szemünkbe,
Nem látná, hogyan elmaradunk a többi nemektől,
A nemes országot mint hagyjuk lenni vadonná,
E gyönyörök kertét inségnek púszta helyévé...
...El hagyjuk apadni
Gazdag arany folyamát a megtérhetlen időnek,...
Multakról perelünk, nem igyekszünk óni jövendőt. [**]

Vörösmarty a jövő szolgálatára énekli a múltakat, tér vissza ahhoz a munkához, amelyből lázadt képzetei egy pillanatra kisiklottak. Ott kezdi, ahol abbahagyta, hazafias balladákat ír, Toldit, Zotmundot és Salamont dolgozza át. És - mily lehetetlen dolog egy lázadást leverni! - az új Salamon akaratlan is lelkének kifejezője lesz; íme, mit mond az új Salamon:

Önként leginkább én akarhatok?
És legszebb jót akarni? Jót akarni,
melyben lerontom szívemnek felét
S szabad röpültét elfelejti lelkem!
De így is, törve, úgy is, összezúzva,
Nem mondok ellent.
Azt a háborut,
Mely itt marad még, (keblére mutatva) elviszem magammal
S ha ingadozni láttok útamon,
Ne szóljon meg gyalázó nyelvetek,
Mert én egy ország harcát hordozom.

Így beszél Salamon; de Vid, a tűzeszű Vid, egy lappal később még erősebb kifejezést használ.

Téged cudar nyelv, téged tág kereplő,
Tőből kitéplek, mint a rossz gyomot,
Ha még szívemnek ellenére szólsz.

 

[**] ** Ide tartoznak a Salamon végén az egész múltért penitenciát tartó sorok:
Ó ennyi karral, ami itt lehullt,
Világokat dönthettünk volna meg
S most minmagunkat törtük meg velük.