Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Halász Imre: Egy letűnt nemzedék

Halász Imre: Egy letűnt nemzedék
(Huszonharmadik közlemény) Gróf Lónyay Menyhért

II.

Lónyay másfél évi távollét után, 1871 novemberében mint miniszterelnök vonult be a budai Sándor palotába. A sors úgy akarta, hogy ismét főnököm legyen az az államférfi, akitől 1868 elején búcsút vettem. A munkakör is hasonló bizalmi jellegű volt, mint előbb - a bizalom is a régi maradt. Lónyay energiája, mint egy villamos battéria, nyomban megéreztette hatását a körébe eső hivatali szervezettel. Rögtön gyorsabb ütemben kellett menni minden munkának, mint Andrássy idejében.

Közös pénzügyminisztersége alatt Lónyay nevezetes szolgálatokat tett az uralkodónak a szorosan vett hivatali teendők körén kívül is. Pozíciója felfelé jelentékenyen erősbödött s az külsőleg is kifejezést nyert abban, hogy grófi rangra emeltetett.

Lefelé azonban ez inkább ártott, mint használt neki. Pedig népszerű különben nem volt soha. Már magyar pénzügyminiszter korában sok ellensége volt, éspedig a Ház tekintélyes tagjai közt is. E részint nyílt, részint lappangó ellenszenvek tekintetében ő maga sem látott mindig tisztán. Példa erre, hogy ő barátai közé számította Ghyczyt, aki pedig komoly ellenfele volt. A Deák-párt soraiban található befolyásos ellenfeleinek érzületére nézve talán a legtöbb esetben ment volt hasonló illúzióktól, ezeknek indító okairól azonban aligha tudott magának mindenkor számot adni. Ezek az indító okok túlnyomólag egyéni jellegűek voltak, de politikai természetű mozzanatok is fokozták hatásukat.

Köztudomású volt, hogy mikor a königgrätzi csata után először egy konzervatív Majláth-Senyey-Bartal-minisztérium kombinációja merült fel, ebben Lónyay mint pénzügyminiszterjelölt szerepelt. A konzervatív csoport kiváló pénzügyi kapacitása, gr. Dessewffy Emil 1865-ben elhunyt. Ennek helyét lett volna hivatva betölteni. A konzervatív miniszteri kombinációból nem lett semmi, de annak, hogy Lónyay benne tárcát vállalni kész lett volna, nyomai a Deák-párt közérzületében nem enyésztek el egészen. Az 1867-ben végre létrejött Deák-párti minisztériumnak ugyan Lónyay lett a pénzügyminisztere, de Andrássynak és Deáknak iránta való viselkedésében nyomai vannak, mintha őt igazi telivér Deák-pártinak már akkor se tekintették volna.

Lónyaynak másfél évi távolléte alatt a hidegek nem lettek melegekké, az ellenfelek nem lettek barátokká. A Deák-párt egészben véve hidegen fogadta Lónyayt. Az okok ama láncolata, mely majdnem egy év alatt bekövetkezett lejáratását előidézte, azon a napon kezdett működni, mikor a miniszterelnökséget elfogadta. Már ott elhibázta a dolgot, hogy elvállalta a miniszterelnökséget azzal a kötelezettséggel, hogy hosszabb ideig nem változtat a minisztérium összeállításán. A nevét viselő minisztérium nem volt az ő minisztériuma, hanem egy testület, mely nemsokára bojkottálta őt. A miniszterek erős szolidaritási gyűrűt alkottak körülötte. Megígérték egymásnak, hogy összetartanak Lónyay ellen.

Az ellenséges gyűrű közepette úgy állott ő a kormányelnöki méltóságának magas talapzatán, mint Simon, a stilita az oszlop tetején. Lónyay nagyon jól látta, hogy hatalmának nincsenek igazi gyökerei, ha a miniszterelnökségen kívül még egy nagy tárca felett nem rendelkezik.

Gyakorlati hatalma annak van, aki kérelmeket teljesíthet, kegyeket oszthat vagy megtagadhat, aki ezernyi hivatalnokkal rendelkezik, aki sokaknak használhat és árthat. A miniszterelnöknek mint ilyennek, e hatalmi eszközök nem állanak a rendelkezésére. Ne feledjük, hogy a képviselők ragaszkodásának fokozata is többnyire arányban áll azokkal az előnyökkel, melyeket a miniszterelnök nekik, választóiknak vagy pártfogoltjaiknak nyújthat, illetőleg amelyeket ezektől megtagadhat.

De nemcsak mint a hatalomnak, hanem mint a cselekvésnek embere is fonák helyzetben találta magát Lónyay. Ez a tettvágyó és tetterős ember tengernyi teendőt látott az országban, melyet mások vagy sehogy, vagy - legalább az ő nézete szerint - rosszul végeztek el. Akármihez fogott, mindig beleütközött valakibe, mert minden teendőnek megvolt a gazdája az illető szakminiszter személyében. Azt mondták róla, hogy ő nemcsak miniszterelnök, hanem pénzügyminiszter, kereskedelmi miniszter, közlekedési miniszter, egy kicsit belügyminiszter is akar lenni. S még összébb záródott a vasgyűrű, mely körülvette.

A szerencsétlen horvát felfordulás nyitott némi tért az ő nagy alkudozási képességének. Az unionisták végleg lejáratták magukat. Lónyay a horvát nemzeti párttal próbált megalkudni, de a Voncsinák és Mrazovicsok az ő eszén is túljártak. A jó, de gyenge Bedekovich bánnal nem ment semmire. Ez tehát elbocsáttatott és Vakanovicsot neveztette ki bánhelyettessé. De Vakanovicsnak nem volt kedvező pozíciója Zágrábban. Mégis úgy látszott egy ízben, hogy nagy áldozatok árán helyreigazodnak a dolgok Zágrábban. Regnikoláris küldöttségek kezdtek új tárgyalásokat, de Lónyay a horvát üggyel nem jutott dűlőre, ez is utódjára maradt.

Nem sokkal jobban állott a dolga a Deák-párttal. Ez akkor már csak egy kollektív fogalom volt. Ezt a sokfelé húzó pártot már csak egy rendkívüli tulajdonokkal felruházott államférfi lett volna képes rekonstruálni. A nagy közjogi és állampolitikai kérdések, melyek a párt létalapját alkották, meg voltak oldva. A Deák-pártba oly ember talán tudott volna még lelket önteni, ki a párt nagyobb elméinek nagy célokat tudott volna mutatni, a középszerűségekkel pedig nagy hatalmat tudott volna éreztetni. Lónyay sem nagy célokat kitűzni nem tudott, sem egy Andrássy egyéni varázsával nem rendelkezett. Andrássy csupán az utóbbi tulajdonával Deák mellett is tűrhetően ura maradt a helyzetnek a kabinetben és a pártban. Lónyay csak hidegséget, bizalmatlanságot, mosolyok mögé rejtőző irigységet talált mindenütt.

Deák sem volt már az, aki előbb. Mint minden felelősség nélkül való hatalom körül, Deák körül is megalakult a hízelgőknek és besúgóknak egy udvara, melyben sűrűn voltak Lónyay ellenségei. Az öreg urat folyton lebzselő képviselők egész serege vette körül, akár a városligeti "körönd mellett ült, akár a Margitszigeten sétált. Jólesett neki, ha a közönség ujjal mutatott rájuk: nézzétek, az ott Deák a barátaival. Egy sereg léhűtő sütkérezett így a haza bölcse népszerűségének sugaraiban. Lónyaynak persze sokkal több dolga volt, hogysem naponként udvarolni járhatott volna az Angolkirálynéba.

Akármilyen nagy bölcs is volt Deák, egészen hatástalanok mégsem maradtak rá azok a besúgások. Hiába, ő is csak ember volt.

Egyébiránt 1872-ben már Deákon is mutatkozni kezdtek a vénülés bizonyos tünetei. Ellentmondást nem tűrt. Ezt egy röpirat meg is írta róla. Pulszky Ferenc, ki szintén Lónyay ellensége volt s amellett gyakori vendég az "öreg úrnál, egy hírlapi cikkben elmondja, hogy egy délután, mikor a többi látogatók eltávoztak, Deák elővette ezt a röpiratot, melyen addig rajta ült. Pulszkyval beszélt a röpirat tartalmáról. Erősen tagadta, hogy ővele ne lehetne nyugodtan tárgyalni, hogy ő ellentmondást ne tűrne. Pedig volt valami a dologban. A pártértekezletekre sem járt el az öreg úr rendesen. Sokszor nem tudta, mit határoztak. Váratlanul felállt a képviselőházban s ellenkező irányban beszélt. Ezzel nemegyszer zavarba hozta a kormányt.

Sivár és lehangoló volt tehát Lónyay helyzete. A párt nagy részének fagyosságát nem tudta felengeszteni, hiányoztak benne azok a tulajdonok, melyek lelkesedést tudtak kelteni. S ezen nem segített az az Andrássy híres estélyeit is külső fényben és pazarságban felülmúló bál sem, melyet 1872. februárban adott. A férfiak - több mint ezren voltak - elég jól mulattak. A mágnásnők közül többen távollétükkel tűntek fel. Ezek nemigen simultak Lónyayékhoz, ki pedig csupa kedvesség s a jó feleség és családanya mintaképe volt.

Legjobban mulattak ezen a bálon az írók. A sajtóosztály egyik helyiségében teríttettem számukra. Lónyay kiadta a parancsot udvarmesterének, hogy az írókat minden jóval bőven lássa el. Kiürült pezsgős palackok ütegei jelezték még másnap reggel is e nagy muri színhelyét, melyen Tóth Kálmán, a költő táncolt Toldy Pistával és Reményi Ede nem győzött sajnálkozni, hogy nincs nála a hegedűje, hogy húzhatná a fülünkbe a magyar nótákat amúgy istenigazában. Ezek már mind elpihentek. Toldy és Tóth Kálmán a Kerepesi úti temetőben, szegény Reményi a földgömb túlsó oldalán, az ausztráliai tenger fenekén!

*

Míg Lónyay Bécsben közös pénzügyminiszter volt, aggasztó lejtőre jutottak a magyar állam pénzügyei. Ő nagyon jól látta ezt, hisz Bécsből is figyelhette a dolgok menetét. 1871 őszén, mikor Lónyay a miniszterelnökséget átvette, az 1872-re szóló költségvetés nemcsak benyújtva, de a pénzügyi bizottságban letárgyalva is volt. Lónyay mindazáltal kísérletet tett, nem lehetne-e ezen a költségvetésen egyet-mást javítani. Ő még akkor azt hitte - tévesen hitte -, hogy a pénzügyi hanyatlást a közterhek emelése nélkül is, holmi kisebb eszközökkel fel lehet tartóztatni. Kerkapoly pénzügyminiszter pedig akkor még erősen meg volt győződve, hogy pénzügyeink terén komolyabb baj egyáltalán nincs is. Pedig már az 1871. év is 30 millió forintos deficittel záródott. Mind a ketten optimisták voltak: Lónyay kisebb, Kerkapoly nagyobb, sőt igen nagy mértében.

Lónyay oly módon akarta a félig már letárgyalt 1872-i költségvetés revízióját eszközölni, hogy levelet írt Ghyczynek, az ellenzék kiváló pénzügyi kapacitásának, hogy ő is vegyen részt egy költségvetés revízióját célzó értekezleten. Ghyczy nem volt erre hajlandó, ami nem csoda, mert ő Lónyay pénzügyminiszter-korabeli költségvetéseinek szerinte megtévesztő szerkezetében látta a pénzügyi bajok egyik főokát.

A tervezett költségvetés-revízió tehát meghiúsult. A kísérlet által okozott diszharmónia megmaradt. Már februárban hírek szállongtak Lónyay és Kerkapoly közti egyenetlenségről úgy, hogy Lónyay szükségesnek tartotta e híreket a pártkörben visszautasítani. Ez a visszautasítás semmit sem használt, mert nem is felelt meg a tényállásnak.

Hogyan is hihettek volna az emberek ennek a cáfolatnak, mikor a költségvetés revíziójának megkísértése már maga nyílt bizalmatlanságnak a jele volt a pénzügyminiszterrel szemben. De más téren is voltak ellentétek. Kerkapoly - Szlávyval és Tisza Lajossal - egy eredetileg 80 milliós, utóbb 160 millióra, később még nagyobbra növekedett ún. "nagy vasúti üzlet-re még 1871 novemberében előzetes megállapodásokat létesített a Hitelbank-csoporttal. Lónyay a novemberi megállapodásokat halomra döntötte. Új alapon, módosított alakban, az anglo-osztrák bank bevonásával próbálta megcsinálni ezt a nagy vasúti üzletet. Kell-e ennél nagyobb ellentét? Később különböző peripetiák után ez a nagy vasúti üzlet is elmerült abban az orkuszban, mely az 1873-i "Krach neve alatt ismeretes.

Utóbb az a hír kelt szárnyra, hogy Lónyay a kereskedelmi miniszternek, Szlávy Józsefnek tárcájára aspirál. Azt beszélték, hogy az új képviselőház elnökévé akarja megválasztatni Szlávyt, hogy maga vehesse át a kereskedelmi tárcát. Lónyay ellenfelei ezt a hírt határozottan terjesztették s még a nyár folytán megindították az ellenakciót is. Augusztusban egyes lapok a Szlávy és Lónyay közti ellentétekről kezdtek cikkezni. Szegény Rózsaági Antal, ki pedig fogalmazó volt a Szlávy minisztériumában, ily címen írt cikket a "Szabad Sajtó-ban: Lónyay inog. Ő maga még hamarabb megingott, mert Lónyay követelésére nyomban elbocsátották hivatalából.

Komolyabb jellegű volt a pesti kereskedők és iparosok közt megindított mozgalom. Tízezer aláírást gyűjtöttek egy feliratra, melyet Szlávynak egy küldöttséggel nyújtottak át, melyben az volt mondva, hogy a kereskedők és iparosok megdöbbenéssel hallották, hogy Szlávyt más állásra akarják áthelyezni (a képviselőház elnöki székébe), s kérik, hogy tartsa meg mostani állását. Falk Miksa, ki tekintettel a Keleti Vasútnak, melynek ő is igazgatósági tagja volt, még függőben levő kellemetlen ügyére, minden lehető módon igyekezett hízelegni Szlávy kereskedelmi miniszternek, nagy vezércikkben ünnepelte ezt a bizalmi nyilatkozatot, különösen dicsőítette Szlávy jellemének mocsoktalanságát. (Ezt soha senki kétségbe nem vonta, s Falk dicsőítése csak oldaldöfés akart lenni Lónyay ellen, kire ez időben úgy hullottak a jellemét gyanúsító vádak, mint a jégeső.)

Az ellenzék egyenesen Lónyay személyét szemelte ki támadásai célpontjául, hogy így minél jobban elválassza őt a Deák-párttól s a Deák-pártot Lónyaytól. Csernátony az "Ellenőr-ben napról-napra tüntetőleg dicsérte a Deák-párt egy részét, azt t. i., melyet ő kegyes volt becsületesnek elismerni. Szlávynak forma szerint udvarolt, ellenben napról-napra kíméletlenül támadta Lónyayt.

Mások még Csernátonynál is ádázabbul törtek ellene. Simonyi Ernőnek, a szélsőbal legtehetségesebb, de legintranzigensebb tagjának volt egy hetilapja, a "Szombati Lapok. Ez a lap valódi lerakodó helye volt a Lónyay személye ellen szórt piszoknak. Mindjárt 1872 január elején egy állítólagos bécsi levélben mint valami csemegét tálalta fel olvasóinak "a nagy L. és a kis L. történetét. A nagy L. Lónyay, a kis L. Lévay Henrik volt. A levelező elmondta, hogy mikor a nagy L. magas állást foglalt el Magyarországban, személyesen nem bocsátkozhatott tőzsdeüzletekbe. Ekkor hirtelen eszébe jutott, hogy van neki egy barátja, a kis L. Pénze ugyan ennek nincs, de hát miért vagyok én nagy L.? Kis L. azután elkezdett részvényeket vásárolni, különösen egy nagy hídvállalat részvényeit, melyet egy évvel később az állam megváltott. Kis L. egyszerre meggazdagodott, nagy L. egypár uradalmat szerzett.

Azután előadta a levelező, hogy nagy L. most még magasabb állásban van s megbízást kapott egy legnagyobb személytől, hogy egy kellemetlen pénzügyet, mely gyámoltjait legközelebbről érdekelte, hozzon rendbe. (A levelező a Thurn-Taxis örökösök dolgára céloz. Ennél az ügynél a Langrand-féle 109.000 hold terjedelmű magyarországi uradalmak és bizonyos annuitások értékesítéséről volt szó, miből 24 millió franknak kellett befolyni, hogy az örökösök ne károsodjanak.) A bécsi levelező szerint a nagy L. arra utasította a kis L.-t, hogy miután az uradalmakra más versenyző nincs, mint az a bank, melynek a kis L. az igazgatója - a Magyar Földhitel-részvénytársaság -, ne ígérjen többet 22 millió franknál. Ez a terv meghiúsult, mert az utolsó percben előállott a bécsi Bankverein és megadta a 24 milliót.

Ilyen és hasonló, soha be nem bizonyítható vádak sok hívőre találtak a közönségben. Az idők kedveztek az ily híreknek. Már ekkor javában folyt Bécsben, de nálunk is, az a túlspekuláció, mely a következő évben a májusi nagy összeomlást, a "Krach-ot idézte elő. Még nálunk is csak úgy röpködtek a levegőben a 100 milliós üzletek. Ilyen volt a már említett vasúti üzlet, ilyen a szinte több mint 100 milliós sugárúti vállalat, melyet az akkoriban Budapesten tért foglaló Erlanger-csoport (Franko-magyar bank és Municipális bank) kapott meg. A múlt években a szereplő emberek közül sokan szereztek pénzt a nagy vasútengedélyezéseknél. Aki nem szerzett, az irigy volt azokra, akik szereztek, vagy akikről hitte, hogy szereztek. Az emberek felizgatott képzelete valónak vett minden kósza hírt, mely nagy üzletekre, nagy nyereségekre, nagy províziókra vonatkozott.

S mivel Lónyay házat is épített, birtokokat is vásárolt, az emberek föltették róla, hogy rémségesen gazdagszik. Nem mentek el a telekkönyvi hivatalba utánanézni, mekkora összeg nyomja a teherlapot. Az az érdekes, hogy maga Lónyay is meg volt győződve, hogy - természetesen megengedett módon - gazdagszik. Pedig ez az ő saját hiedelme is alaptalan volt. Ha egy ujját sem mozdította volna, jobban gyarapodott volna, mint azzal, hogy nem fékezve erős szerzési ösztönét, sok birtokot összevásárolt többnyire adósságra. Utólag kitűnt, hogy ezzel nemcsak reputációjának, hanem saját vagyoni helyzetének is ártott. Mint a francia mondás tartja: c'était plus qu'un crime, c'était une faute! Bűn nem volt, de hiba volt, s a politikában ez rosszabb amannál.

*

Az első nagy parlamenti kavarodás február 20-án kezdődött. Tóth Vilmos tökéletlen választási törvényjavaslata nagy felháborodást támasztott az ellenzék soraiban - nem annyira tökéletlenségei miatt, mint azért, hogy bizonyos adóhátralékosokat kizárt a választójogból s ezzel - úgy mondották - legtöbb választót vesztett volna az ellenzék. A bekövetkezett parlamenti botrány fő indító oka az volt, hogy az ellenzék nagyon érezte szükségét hanyatló népszerűsége felfrissítésének s azt hitte, hogy ezt egy nagy obstrukciós hadjárat segítségével eléri. Az a körülmény, hogy a Ház mandátuma április 19-én lejárt, aránylag könnyűvé tette a törvényjavaslatnak obstrukcióval való megbuktatását. Ekkor először szerepelt mint obstrukcióbejelentő Helfy Ignác. Ez a tisztsége a későbbi obstrukcióknál is megmaradt az érdekes férfiúnak, ki erre büszke volt.

Lónyay egész napokon át a képviselőházban ült. Jobban exponálta magát a tökéletlen javaslat miatt, mint ez megérdemelte. Túloznék, ha azt mondanám, hogy a Deák-párt valami nagyon lelkesült a javaslatért. Hogy maga Deák nem sokat tartott róla, azt tudom. A végtelen hosszú ülések alatt, melyek néha egész éjfélig tartottak, sokszor tartózkodtam a régi képviselőház egyetlen miniszteri szobájában, hogy a miniszterelnökkel hivatalos ügyeket végezzek. Egy alkalommal egyedül ültem ott, mikor váratlanul belépett Deák Ferenc. Beszédbe eredt velem s egy cseppet sem titkolta előttem a javaslattal való elégedetlenségét. Egyik fő kifogása az volt, hogy statisztikai adatok nélkül készítették a javaslatot. Valóban ez megtizedelte volna a választók számát. Hogy éppen az ellenzéki kerületeket sújtotta volna túlnyomólag, ez nem vet kedvező fényt az ellenzéki közösség adófizetési készségére.

Az obstrukció előhaladott stádiumában egyszer Lónyaynak az az ötlete támadt, készítenék én egy beszédet, melyet esetleg felszólalásánál használhatna. Megfeleltem e kívánságnak. Világos volt előttem, hogy a törvényjavaslat megmentése már lehetetlen s ennek megokolása kárba veszett fáradság. A miniszterelnök felszólalásának egy komoly célja lehetett volna: hogy riadó legyen a közeli választásokhoz, melyekhez az izgatások már javában folytak, riadó, melyet meghall az egész ország, mely felrázza közönyükből az obstrukciót elítélő hazafiakat. Ehhez képest szerkesztettem meg a "beszédet. De nem arattam vele sikert. Lónyay nem tudta magát rászánni, hogy elmondja. Beszélt tehát a maga száraz modorában, hosszasan, lendület nélkül, kimerítve egész tárházát a kétségbevonhatatlan, de szürke és sokszor hallott igazságoknak.

Mielőtt a választások megindultak, a király a miniszterelnök tanácsára körutat tett az ország déli vidékein, melyek az előző tavaszon sokat szenvedtek a vízáradásoktól. Ez bölcs elhatározás volt, nemcsak az előző vízáradásokra, hanem a következő választásokra való tekintetből is, sőt a Délvidéken mutatkozó nemzetiségi izgatásokra is csillapítólag hathatott. A királyt Lónyay miniszterelnök és több miniszter kísérte körútjában. A kíséretben nekem is ott kellett lennem. Május 4-től 10-ig ment végbe ez az utazás a legragyogóbb tavaszi időben. A pompás Orient gőzösön mentünk le a Ferenc-csatorna torkolatáig. Bezdánnál a hajón töltöttük az éjszakát. Másnap jókor reggel átszálltunk két kisebb gőzösre, hogy végighajózzuk a Ferenc-csatornát. Az átszállás alkalmával Türr István, a Ferenc-csatorna Társulat elnöke, olasz tábornoki egyenruhában tartott üdvözlő beszédet őfelségéhez. Kissztapárnál megállottak a hajók. Itt volt az a pont, honnét egy új csatorna, a Ferenc József-csatorna ágazott ki Újvidék felé. Ez alkalommal ment végbe az új csatorna építésének inaugurálása. Haynald érsek tartott szokott nógrádi akcentusával ünnepélyes egyházi beszédet. Azután továbbindultak a hajók, melyeknek zaja fel-felreppentette a ritka vízimadarakat, melyek a vidéken gyakoriak. A fedélzeten sétálgató király szakértő vadászi szemmel nézte e ritka madarakat. Fejünk felett egy hatalmas nádi sas kóválygott. Valaki a kíséretből puskát fogott, célba vette a sast, de a király leintette. Megkegyelmezett a madarak királyának.

A következő éjszakát Bácsföldvárnál töltöttük. Másnap reggel vagy harminc fogaton mentünk tovább Kikinda felé. Ezen az úton sajnos baleset történt. Rónay torontáli főispán kocsija feldűlt s a főispán veszélyes lábtörést szenvedett.

Azután Kikindán át Temesvár felé, innét egynapi ott időzés után egész Fehértemplomig folytatódott az utazás. Mindenütt rengeteg sok küldöttség, egész sora a hosszú üdvözlő beszédeknek. Szerencsére őfelsége türelmének fonala is elég hosszú volt. Ekkor láttam, hogy a "királymesterség - mint Nagy Frigyes mondotta - nem is oly kényelmes, mint az ember gondolná. Száznál sokkal több volt a királyi válaszok száma. Ezeket mind megtáviratoztam a sajtó számára, ami nem volt nehéz munka, mert a királyi beszédek mind előre el voltak készítve kéziratban. A nemzetiségiek közti testvéri egyetértés s a haza iránti hűség volt a vezérmotívum valamennyiben. Érdekes volt, hogy amint előre haladtunk a szerblakta területen, miként vegyültek fokról-fokra zsiviók az éljenek közé. Tízezer torokból hangoztatva ez a kétféle kiáltás egy orkánná olvadt össze úgy, hogy alig lehetet őket egymástól megkülönböztetni. Mikor azután Aradon, Mezőhegyesen, Orosházán, Szegeden és Hódmezővásárhelyen át visszatérőben ismét kiértünk a magyarlakta területekre, elmaradoztak a zsiviók és ismét egyedül uralkodóvá lett az éljen.

Szép napok voltak ezek. Egy hétig élveztük az udvari szakácsok főztjét s ittuk az udvari pince pompás borait. Mert hát a király mindenütt otthon van. A kíséret asztalánál a kitűnő Pápay István kabinetirodai tanácsos elnökölt s a társalgás néha mélyen benyúlt az éjszakába, de a hajókon tompított hangon kellett folynia, mert a király már nyolc órakor nyugodni tért.

Én duplán élveztem a kitűnő lakomákat. Élveztem először a saját személyemben, másodszor élveztem azzal, hogy néztem, hogyan élvez a mellettem ülő Kecskeméthy Aurél, ez az Epikurba ojtott Brillat-Savarin.

*

A választások a Deák-párt nagy győzelmével végződtek. Lónyay azt mondta a klubban: nagyon is győztünk. A fővárosban az ellenzék az összes kerületben megbukott. Nem is csuda, itt a polgárságnak közelről volt alkalma látni az obstrukció visszataszító jeleneteit. Volt persze lárma, panasz, vádaskodás, jogfosztásnak, erőszakoskodásnak emlegetése. A fővárosban ez merő legenda volt. Ott voltam egész reggelig a legzajosabb kerület választásánál. A polgárság kedélyesen, jó humorral buktatta meg Jókait, Csernátonyt.

Az illetők nem fogadták ily kedélyesen a bukást. Jókai lapja, a Hon a Deák-pártot rablóbandának nevezte. Csernátony lapjánál nem volt ily feltűnő a fogcsikorgatás, mert ott ez állandó praxis volt. Ritka kivételeket leszámítva - mikor speciális oka lehetett a kíméletre - Csernátony nem nevezte másképp a Deák-párti sajtót, ha kollektíve beszélt róla, mint "bérenc had-nak.

A Deák-párt győzelme azonban nem eredményezte e züllésnek indult párt igazi megerősödését. Megvolt a többség, de nem volt meg az egység. Ezt jelentették Lónyay szavai, hogy nagyon is győztünk. Sőt az a nagy anomália, hogy a kormány elnöke nem volt egyúttal a pártnak is vezére, most már jobban éreztette hatását. A képviselők most már, hogy a mandátum a kezükben volt, kevesebb tekintettel voltak a miniszterelnökre, mint előbb, mikor a mandátum megszerzése körül még rászorultak.

A választások befejezése után Lónyay a külföldön próbálta kipihenni ezeknek nem csekély fáradalmait. Párizson át vette útját, hol pénzügyi elintézni valói is voltak. Onnét Angliába ment. Mialatt a gyönyörű Wight szigetén üdült, újult erővel indultak meg ellene az egészen soha nem szünetelő támadások. Ezúttal éppen egy Deák-párti lapnak, a Pesti Naplónak egy magában jelentéktelen közleménye adott ezeknek újabb lökést.

A Földhitel-részvénytársulat közgyűlésén (júl. 22.) Lévay Henriket, e banknak irányadó igazgatósági tagját kihagyták az igazgatóságból. Lévay eszes üzletember volt, ki nagy sikereket ért el, melyek kicsinyes irigységeket keltettek mindenfelé. Úgy látszik, Erlanger báró, a fent említett bank főrészvényese (a bank elnöke Horváth Boldizsár előbbi igazságügyminiszter volt), nem tudta Lévaynak megbocsátani, hogy ő volt az oka annak, hogy a Langrand-féle üzlet kisiklott a bank kezei közül. Valaki a közgyűlésen azt indítványozta, hogy jegyzőkönyvileg örökítsék meg Lévay érdemeit. Erlanger erre gúnyosan kérdezte: hát szobrot ne emeljünk neki?

Pesti Naplóék tudták, hogy ha Lévay kimaradását a bankból kárörvendő kommentárokkal kísérik, ez sokaknak tetszeni fog. Olyan hangon, mely azt akarta volna sejtetni, mintha ki tudja miféle nagy titkoknak volna birtokában, azt írta a Napló, hogy hír szerint Lévay "a magasabb financiák teréről egészen vissza akar vonulni s hogy azt is sajnálja, hogy Lónyay vagy Kerkapoly miniszterekkel valaha összeköttetésbe lépett. A sajnálkozás - mint a P. N. megjegyzé - kölcsönös. Különösen Kerkapoly pénzügyminiszterről tudja, hogy azon drága szolgálatokat, melyeket Lévay úr neki az utolsó 30 milliós kölcsönnél tett, egyhamar nem fogja elfelejteni.

A Pesti Naplónak ez az inkább fontoskodó, mint fontos közleménye a támadások egész raját bolygatta fel a kormány, különösen Lónyay ellen. Legalább ötven cikk jelent meg pesti és bécsi lapokban, mely mind a magyar kormány és egyes üzletemberek közt állítólag fennforgó összeköttetésekkel foglalkozott. Még egy csinos nőről, H...né asszonyról is beszéltek a lapok, ki állítólag mint az Erlanger-csoport ügynöke szerepelt és düpírozta a kormány nőtlen tagjait. (Ezzel Kerkapolyra céloztak.) A bécsi Wanderer azt is kisütötte, hogy miben állottak Lévaynak állítólagos drága szolgálatai. Szerinte Kerkapoly Londonba küldötte Lévayt a 30 milliós kölcsön megkötése végett. Az üzlet Lévaynak nem sikerült, de azért mégis követelte a kikötött 250.000 forint províziót. Kerkapoly először nem akart fizetni, de utóbb Lónyay közbenjárására kiegyeztek 150.000 forintban.

Lévay később nyilatkozatot tett közzé a Pesti Naplóban, melyben tiltakozott az ellen, hogy ő a 30 milliós kölcsön ügyében "drága szolgálatokat tett volna a magyar kormánynak. Felhívta a Pesti Naplót, hogy magyarázza meg e kifejezését, különben rágalmazónak tekinti. A Pesti Napló azonban magyarázat helyett kihívó modorú ellenkérdésekkel válaszolt részint a 30 milliós kölcsönt, részint a Langrande-féle üzletet illetőleg. Lévay nem űzte-fűzte tovább ezt a dolgot, amit talán helyesen is tett. A kormány később a hivatalos lap nemhivatalos részében tétetett közzé ebben az ügyben oly tartalmú kommünikét, hogy a kormány egy tagja sem állott soha Lévayval semmi összeköttetésben. Ami a 30 milliós kölcsönt illeti, kijelentette a kommüniké, hogy Lévay az akörüli alkuszi teendőkkel soha megbízva nem volt, s tehát nem is köthetett ki magának províziót s nem adathatott magának kincstári utalványt.

Az izgatott közhangulat jele az, hogy ennek a províziókérdésnek akkor a kormány és a közönség oly nagy fontosságot tulajdonított. Lévay magánember volt, elvégre ha kikötött és kapott volna províziót, ez megengedett dolog lett volna. A províziókat, ha fizettettek, semmi esetre sem a kormány fizette, mely minden kiadott krajcárról számolni köteles, hanem fizette volna úgy, mint a kölcsönkibocsátások egyéb költségeit, a közvetítő pénzcsoportot.

Hogy Lónyayt mily mélyen lesújtották a rosszindulatú s részben otromba hírlapi támadások, arra nézve álljanak itt a következő részletek egy hosszú leveléből, melyet 1872. augusztus 3-án Ventnorból (Wight szigetéről) hozzám intézett. E levél legjobban bizonyítja, hogy Lónyay teljesen ártatlannak tudta magát azokban a vádban, melyeket részint rosszakaratból, részint szenzációhajhászatból ellene emeltek.

"A nagykövetség útján - írja Lónyay - oly késedelmesen jutottam azon sajtótudósításokhoz, hogy a Lévay-féle skandalumról, mit Úrváry rosszakaratának és ügyetlenségének lehet köszönni, csak most értesültem. Ez elrontá egész fürdői nyugalmamat, mit gyanítani fog a mai nap küldött telegramomból. Küldtem is egy pár szóból álló kommünikét: adják-e vagy nem, s hogyan? - azt innét megítélni nem tudom. Nem szeretem, sőt valóban repugnál magamat védeni, qui s'excuse s'accuse, bizonyára azt fogják mondani. Ha pedig sajtópert kezdek, ki áll jót a sikerről? Egy nyílt vita a parlamentben azon tér, melytől nem rettennék vissza.

De egy dolgot erősen akarok. A sajtóviszonyokat kell szabályozni, a gonosz rágalmazást lehetetlenné kell tenni. Én meg fogom ezt írni és határozottan mondani Deáknak is: gondolkozzék róla.

A Morgenpost cikke elejétől végéig rágalom. A börzén differenciáim soha sem voltak, mert sem kártyázni, sem börzén játszani nem szoktam. A Lánchíd ügyében mondottak is rágalmak, nekem nincs is Schwiegermutterem és Schwiegervaterem. Rég meghaltak. Sógornémnak és nőmnek voltak Lánchíd-részvényei, melyeket ezelőtt 17 évvel örököltek apjuk után. Igaz, Lévay csinált magának sok pénzt, mint ügyes ember a mostani epochában mindenki. Csakis én nem mentem vagyonilag úgy előre, mint az előbbi években. Már öt éve, hogy saját ügyeimet elhanyagoltam, de nevekedett nagyban értékem, mellyel előbb bírtam, már az 50-es évek végéig tettem a Tisza mentén 20.000 holdat tevő akvizíciót, azok értéke nagyban szaporodott. Amit azóta vettem, ahhoz képest csekélység s azt se bírtam kifizetni. Házat, igaz, építettem, de eladtam egy háromemeletes házat a főúton, mely nőmé volt, egy feleházat a Váci utcában s még más fundusokat, de elég nem lévén, a takarékpénztártól vettem fel 150.000 frtot. Én nem üzérkedtem a börzén, nem vettem a Sugár úton telkeket, a pénzbeli ügyeimet a Magyar Földhitelintézet és a Wodianer-ház kezeli, mindketten könyveikből kimutathatják, hogy nem mentem vagyonilag úgy előre, mint célszerű vétel és takarékosság mellett a miniszterségem előtt 20-22 év alatt.

Tisza Kálmán, Móricz Pál az Eszterházy-vétel által többet mentek előre, mint jómagam.

Mindezt bizalmasan írom meg kegyelmednek, nem azért, hogy róla cikkeket írjon, de hogy lássa azt, miszerint méltán sajnálhatom, hogy magamat a közügynek szenteltem. Nagyon kell az embernek szeretni hazáját és igen kevéssé önmagát, hogy mind ennek kitegye magát. De a bajon segíteni kell. Gondolkozzék róla. Nekem az lenne az eszmém, egy ankét-komissziót egybehívni, mely ezen sajtóbajokat megbeszélje.

Nem tudom, jól van-e Úrváryval, de bizalmasan megmondhatná neki, hogy meggondolatlan fellépése minő következményű lehet. Azt is mondja meg neki, ne beszéljen enigmákban. Rossz vicc volt a telkek vételéről szólani. Én nekem egy négyszögölet sem vett Lévay, de mást se soha, mint a rágalmazók a kis L. és a nagy L.-ről előbb is szólottak. Ön is tudja, Reviczky, Tarkovics is tudhatják, hogy nem is akartam találkozni Lévayval, mióta miniszterelnök vagyok, sőt azonnal, a miniszterelnökséget átvéve, azért mondtam le mindjárt azon intézet elnökségéről, melyet én teremtettem s Lévay igazgat, hogy hivatalos találkozásom vele mentől kevesebb legyen.

Láthatja levelemből, hogy méltán indignálva vagyok. Nyugalom véget jöttem ide s az se lehetséges. Talán már holnap összepakolok és jövök haza.

A levél többi részét elhagyva, a fentebbiekre csak azt jegyzem meg, hogy azt a sokat emlegetett Pesti Napló-beli közleményt nem Úrváry írta, ki akkor szabadságon volt, hanem Bródy Zsigmond, ki - mint a lap főmunkatársa - a Pesti Naplót ideiglenesen vezette. Írta pedig csupán azért, hogy érdekessé tegye a lapot. Hogy ez a közlés a kormánynak kellemetlen lehet, arra úgy látszik, nem is gondolt. Bródy Zsigmond titkár volt a belügyminisztériumban, hová Tóth Vilmos éppen azért nevezte ki, hogy neki zsurnalisztikai szolgálatokat tegyen. Megengedte neki, hogy a Pesti Naplónál is megtartsa régebbi állását, sőt utóbb Bródy még egy német lapot is szerkesztett. Később önként letette állami hivatalát.

*

Lónyay, mint levelében jelezte, augusztus 10-e körül csakugyan hazajött. Velem e napokban behatóan tárgyalta a sajtótörvény szigorításának kérdését. Kifejtettem s megokoltam nézeteimet előtte. Nem tagadtam a rágalmazás megtorlására irányzott igyekezet jogosultságát, de nem hittem hogy egy sajtónovella útján célt érhetnénk. Akármi lenne abban a sajtónovellában, mint reakciós törekvést kiáltanák azt ki s az ellenzék talán meg is obstruálná. Csak fokozott elkeseredésre és időpocsékolásra vezetne az egész. Meg kell azt is gondolni, hogy a sajtótámadások igen nagy, talán éppen legodiózusabb része bécsi és külföldi lapokban játszódik le. Ezek ellen semmiféle sajtónovella nem használ.

Rámutattam, hogy a sajtóanarchia csak egyik, kisebbik tünetei beteg közállapotainknak. A baj gyökere mélyebben fekszik. Az igazi alapbetegség a parlamenti anarchia, ami alatt nem csak a forma szerinti obstrukciót kívántam értetni, hanem a hiábavaló szóáradatnak azt az országos csapását is, mely már állandóan meghiúsít minden sikeres tevékenységet. Az obstrukció az akut, a szószátyárkodás a krónikus betegség. A parlamenti anarchiának fő oka pedig az, hogy a többségben nincs egység, nincs összetartás, a többségnek tulajdonképp nincs is programja. (A kisebbségi pártoknak sincs, de ezek ellehetnek nélküle, mert a negáció terén mozognak.)

Rekonstruálni a többséget, meggyógyítani a beteg parlamentet, ez a feladat. A klotűr okvetlenül kell, de nem elég. A Ház szellemi színvonalát kell emelni. A sok tehetségtelen és fecsegő teszi oly szánalmasan lassúvá a parlamenti munkát. Túlságos nagy a képviselők száma. Elég volna minden 50.000 lakos után egy képviselő, ez 15 millió lakos után 300 képviselőt adna. Kevesebb képviselő mellett emelkednék a színvonal, kevesbednék a szószaporítás, gyorsulhatna a munka. Legfelebb 4-5 hónap alatt bevégezhetné a parlament a maga penzumát, ez nagy pénzbeli megtakarítással is járna. Most majdnem egész éven át együtt ül, rengeteg pénzbe kerül, keveset dolgozik s nem hagyja dolgozni a minisztereket.

A parlamenti reformhoz csatlakoznék a közigazgatás reformja kinevezett tisztviselőkkel, a központi igazgatás egyszerűsítése, az egész államgépezet megtisztítása a sok protekciós ingyenélőtől. Kevesebb hivatalnok, de csak olyan, aki dolgozik. Jogos-e az, hogy három-négy órát dolgoznak a hivatalokban? Minden más szellemi munkás legalább kétszer annyi időn át dolgozik. A minisztériumok száma is kevesbíthető volna.

Ez a nagy átalakulás volna egyúttal egyik előfeltétele aggasztó pénzügyeink szanálásának. Ez az ország - a szó legmagasabb értelmében - nem kormányoztatik, csak botorkál a züllés útján, lomhán, tehetetlenül. Egy erős kéz, egy szervező nagy elme és akaraterő kell ide, mely rendre, fegyelemre, munkára nevelje ezt az országot. Óriási kihatása lenne ennek a társadalomra és a közgazdasági állapotra is.

Ez nem sajtóprogram, ez politikai program volt. Lónyay szívesen meghallgatta, sőt tetszett neki. Azt hiszem, a lelkéből beszéltem. Hisz ő par excellence a munka embere volt.

E napokban Szilágyi Dezső hosszasan időzött Lónyaynál. Mielőtt távozott volna, betért hozzám. Ő régóta ismerte fentebb jelzett politikai nézeteimet. Egy részüket helyeselte, egy részüket nem. A klotűrre nézve szkeptikus volt. A képviselők számának kevesbítését kivihetetlennek tartotta. Úgy vélte, hogy nincs parlament, amellyel a saját megcsonkítását meg lehetne szavaztatni.

Szilágyi meglepetésének adott kifejezést afelett, hogy képes voltam nézeteimnek Lónyayt megnyerni. Csakugyan úgy is történt, hogy Lónyay - legalább nagyobbrészt - adoptálta azokat a gondolatokat, melyeket neki előadtam. Ezeket megtalálhatni "Közügyeinkről című munkájának 72. és következő lapjain, mely munka egy évvel később, 1873-ban jelent meg.

A sajtóreform tekintetében Lónyay ragaszkodott tervéhez s az augusztus 13-i minisztertanácson elő is hozta. A dolog - alighanem Tóth Vilmos révén - kiszivárgott s azt nyerte vele Lónyay, hogy a lapok erősen kezdték őt támadni, mint a sajtószabadság ellenségét. A szeptember 4-i trónbeszédbe csakugyan belejött egy mondat, mely a sajtótörvény anyagi és alaki részeinek hiányai pótlásáról szól. Ez természetesen pium desiderium maradt. Lónyay három hónap múlva már bukott ember volt.

A sajtóviszonyok valóban nem voltak valami rózsásak. Hogy jobban el nem fajultak, az a mi újságíróink becsületességének és hazafiságának volt köszönhető. A revolverezés csak később harapódzott el nálunk, főleg mint Bécsből behurcolt ragály.

Azt a patriarchális felfogást azonban, melyet nálunk a minisztériumok nemcsak 1848-ban, de 1867 után is vallották, hogy egy kormány el lehet sajtóprogram nélkül, megcáfolta az élet. Minden kormánynak szüksége van orgánumra, az azonban nincs sehol megírva, hogy a félhivatalos lapnak szükségképp unalmasnak kell lennie. Ellenkezőleg, éppen a félhivatalos lapot lehetne úgy szerkeszteni, hogy a legérdekesebb és a legjobban informált lap legyen.

A Pesti Naplóról sokáig azt hitték, hogy ha nem is éppen a kormány, de legalább Deák orgánuma. Pedig soha sem volt az. Deák ismételve, a legünnepélyesebben visszautasította ezt, különben is sokkal passzívabb jellem volt, hogy sem képes lett volna egy lapot következetesen sugalmazni. A Napló Kemény Zsigmond orgánuma volt. Mikor Kemény beteg lett, a Napló is betegeskedni kezdett.

Maga a Deák-párt, annak éppen legtekintélyesebb, legmodernebb része már 1869-ben érezte szükségét egy új lap kiadásának. Engem szólítottak fel szerkesztőnek. Ráth Mór szerepelt volna mint kiadó. Össze volt már toborozva egy sereg pénzes ember, mindegyik 1000 forinttal vett volna részt az alapításban. Ráth Mór lakásán gyűléseztünk. Minden előkészület meg volt téve, minden részletkérdés tisztázva volt.

Minthogy tudtam, hogy az Úrváry Lajos szerkesztése alatt megjelenő "Századunk című napilap bukófélben van, Úrváryt, kit még a "Magyarország-nál mint ügyes újdondászt ismertem, szerződtettem az új lap újdonsági részének vezetőjéül. Úrváry szívesen fogadta ajánlatomat. Kezet is adott rá.

Mikor elváltunk, Úrváry ment egyenesen a Pesti Napló kiadójához, ott elújságolta, hogy a Naplónak konkurense készül, nyomban megcsinálta a fúziót a Századunk és a Napló között. Így került Úrváry a Pesti Napló élére. Soká azt hitte, hogy neheztelek rá, pedig tévedett. Egyszer aztán nyíltan megkérdezte, haragszom-e eljárása miatt. Kijelentettem, hogy elfeledtem már ezt a dolgot. Nem volt okom bánkódni, hogy a már megindulása előtt álló lap dugába dőlt, mert a rosszkedvű Ráth Mórral úgyis nehéz lett volna kijönnöm. Falk pedig, mikor neszét vette a dolognak, azonnal igyekezett rábeszélni, hogy kössek vele több évre szerződést - addig írott szerződésünk nem is volt -, s ennek az ajánlatának az évi honorárium felemelésével is nagyobb nyomatékot adott.

Fenntartottam a jó viszonyt Úrváryval akkor is, mikor a miniszterelnökségi sajtóosztály vezetője lettem, s igyekeztem azt még szorosabbra fűzni részint információkkal, részint azzal, hogy vezércikket írtam neki. Ez az összeköttetésem évekig fennmaradt. Egészben véve a Napló ellen - azt az egyszeri kirúgását leszámítva - nem is volt komolyabb panaszom.

Nehezebb volt a helyzet a Reformmal. Arról szó sem lehetett, hogy ennek eredeti észjárású szerkesztője, Rákosi Jenő engedjen valamit függetlenségéből. Figyelmeztettem tehát még 1872 tavaszán Lónyayt, hogy igyekezzék megnyerni - természetesen tisztán erkölcsi eszközökkel - e lap főmunkatársának br. Kaas Ivornak barátságát. Én ezt az összeköttetést nem közvetíthettem, mert br. Kaas egy velem való konfliktus miatt vált meg a sajtóosztálytól. Ha Lónyay Kaast megnyeri, ez a kissé egzaltált, de nagytehetségű publicista tűzön-vízen keresztül fogja támogatni. Lónyay megfogadta a tanácsot. Kaast megnyerte, ennek révén később Rákosi is közeledett hozzá, s a "Reform-ot több éven át Lónyay orgánumának tekintették mindaddig, míg - a fúzió után - Lónyay államférfiúi pályája végleg megszűntnek nem tekintetett. A "Reform 1875 nyarán beolvadt a Pesti Naplóba, de a Lónyay és Kaas közti barátság egész életükön át tartott.

1872 nyarán egy alkalommal találkoztam Cohen-nel, a Franko-magyar bank vezérigazgatójával, az Erlanger-csoport tehetséges és agilis képviselőjével. A sajtóviszonyokra is rákerült a beszéd. Azt mondtam Cohen-nek, hogy egy oly hatalmas pénzcsoport, mint az övék, melynek százmilliós üzletei vannak az országban, nem nélkülözhet megfelelő képviseletet a sajtóban. A Pester Lloyd egyeduralma kezd tűrhetetlenné válni. Miért nem alapít az Erlanger-csoport egy nagyobb hírlapvállalatot? Ez mint üzlet is kifizethetné magát. Éppen most jó alkalom volna erre. A Pester Journal olcsóért eladó. Ebből pompás élénk lapot lehetne csinálni la Neues Wiener Tagblatt. Önöknek szükségük volna ily hathatós fegyverre. Önök tért engednek a politikai befolyásomnak, én szellemileg és politikailag támogatom Önöket. Cohen-nek tetszett az eszme. Ígérte, hogy megcsinálja.

Pár hét múlva jelentette, hogy az üzlet nyélbe van ütve. A Frankobank igazgatósága elhatározta egy hírlapvállalat alapítását 500.000 forint alaptőkével.

A Franko-magyar bank által alapított nagy hírlapvállalat, melybe Rothfeld "Ungarischer Lloyd-ja is bevonatott (egy magyar lap alapítása is tervbe vétetett) eleinte jól indult. De az 1873-i nagy összeomlás magával a Frankobankkal együtt ezt is elseperte.

Bródy Zsigmond barátom a romok közül megmentette a Neues Pester Journalt. Ő maga is kiváló publicista volt, de még kiválóbb üzletembernek bizonyult. Értett hozzá, lapja számára megszerezni az elsőrendű publicisztikai erőket. Dolgoztak lapjába: Toldy István, Lukács Béla, a későbbi kereskedelmi miniszter, Beksics Gusztáv, Pulszky Ferenc, Dóczi Lajos. Én magam 18 éven át legalább 2000 vezércikket írtam neki. Bródy bámulatos virágzásra emelte e lapot. Többszörös milliomos lett általa, ki félmillió forintot meghaladó jótékony alapítványokkal emelt magának soha el nem múló emléket.

*

Közelgett az 1872-i országgyűlés megnyitása. A képviselők augusztus végén gyülekezni kezdtek. A delegációk is össze voltak híva szeptember közepére Budapestre. A király is lejött. Ismét egy időre Budapest lett a politikai központ. Lónyay homályos tudatában volt annak, hogy a Deák-párt támogatására nemigen számíthat. Úgy remélte pozíciójának megerősítését, ha közeledést kísérel meg Ghyczyhez s a balközép egy részéhez. Ghyczynek a választói előtt tett nyilatkozatából már ekkor tudva volt, hogy a balközépnek e tekintélyes vezértagja a jobboldalhoz való közeledéstől nem idegenkedik. Mikor augusztus végén Ghyczy Kálmán Budapestre megérkezett, híre járt, hogy levélváltás történt közte és Lónyay közt. Ez nem volt igaz. Lónyay br. Kaas Ivort küldötte Ghyczyhez, hogy ezt a közeledésre megnyerje. A Reform ez idő tájt szintén oly fúzió mellett csinált propagandát, melynek célja Lónyay pozíciójának megerősítése lett volna.

Lónyay félreismerte a helyzetet. Ghyczy elutasító magatartást tanúsított. Kaas küldetésére meglehetős hideg levélben válaszolt Lónyaynak, melyet az újságban is közzétett. "Oly eljárás - úgymond - melyet javasolsz, bizonyos titokszerűséggel jár. Nekem pártom háta mögött kellene valami rejtélyes szerepet játszanom. Ezt nem tehetem.

A levegő fúziós hírekkel volt tele. Tiszának választói előtt tartott beszéde s méginkább Ghyczynek egy nagy, programszerű beszéde, melyet mint a balközéppárt megválasztott elnöke a párt értekezletén tartott, tápot adott ilyfajta híreknek. Ghyczy a Deák-párttal való kiegyezés eszméjét proklamálta pártjában, de ettől Tiszáék egyelőre még húzódoztak. Következő csűrt-csavart párthatározatot hoztak: "Elveit a párt el nem dobhatja. De ha oly ajánlat jön, mely az elvek egy részének valósítását kilátásba helyezi, komolyan megfontoljuk, hogy az, ami így keresztülvihető, elég nyeremény-e az ország önállása és jóléte szempontjából arra, hogy miatta megnyugodva a többi érvényesítését elhalasztani készek legyünk.

Tehát a fúzió eszméje 1872-ben már a levegőben kóválygott és a Deák-pártot is már inficiálni kezdte. De nemcsak hogy nem volt szó fúzióról Lónyay érdekében, hanem igenis fúzióról Lónyay ellen, sőt ennek megbuktatása minden fúzió conditio sine qua non-jának tekintetett. Egyelőre ugyan még többnyire a "Lónyay-kabinet megbuktatásáról beszéltek, de tulajdonképp mindig csak magára Lónyayra gondoltak.

A felirati vita töltötte be október első felét. Ennek legkiemelkedőbb mozzanata volt báró Sennyey zászlóbontása, mikor azt a híres mondását bocsátotta világgá, hogy "a haladási eszméket a nemzet mindig lelkesen felkarolta, de a végrehajtás körül majdnem ázsiai állapotokkal találkozunk. Mindenki a hatalom jövő birtokosát látta Sennyeyben. Az ország már szomjúhozott egy erős kezű kormány után. A balközép is rokonszenvesen beszélt Sennyeyről, mivel Lónyaynak megölőjét látta benne. Az ő messiásuk azonban Tisza Kálmán volt.

Ilyen politikai atmoszférában tartotta meg Kerkapoly október 8-án expozéját. 75 millió forint fedezéséről kellett gondoskodnia 1873-ra. Ebből 36 millió az 1872. évet terhelte, a többi képviselte a 73-i deficitet.

Tisza Kálmán is beszélt a felirati vitában. Az a jellemző, hogy - államférfiasabb modorban ugyan - ő is olyan támadást intézett Lónyay ellen, mely rokon természetű volt Csernátony november 18-i kirohanásával. Vádolta Lónyayt, hogy miniszterelnök korában is megtartotta több társulatnál elnöki állását. (Tisza maga azonban ott ült a szubvencionális északkeleti vasút igazgatótanácsában mint alelnök s csak akkor köszönt le erről az állásáról, mikor a képviselővé választott báró Sennyey Pál elnök leköszönése őt is hasonló lépésre erkölcsileg kényszerítette.) Tisza viselkedése, melynek az ellenzéki sajtó szekundált, azt a véleményt keltette akkor bennem, s e véleményem azóta sem változott, hogy Csernátony november 18-i támadása Lónyay ellen csak a formában volt olyan, mintha a fékezhetetlen indulat önkéntelen kitörése lett volna, de lényegében premeditált volt.

A válságot nem Csernátony híres kitörése idézte elő, mert november 18-án, mikor ez megesett, Lónyay már visszaérkezett Bécsből, hová a király egy időre távozott volt. Lónyay a koronának már előterjesztette a kabinet tarthatatlan helyzetét s az egész kabinet lemondási szándékát. Ezt tudta az ellenzék is. Csernátony kirohanásának célja volt a már meglazított gyökerű fának megadni azt a lökést, mely szükséges, hogy ropogva a földre terüljön.

Csernátony egy igazságügyi kinevezés alkalmából tett interpellációjára felelt Pauler, az új igazságügyminiszter. E válaszra tette meg megjegyzéseit Csernátony. E megjegyzésekbe szinte hajánál fogva húzta bele Lónyay személyes ügyét. Mesterül értett ahhoz - ezt cikkeiben is gyakorolta - a fékezhetetlen düh látszatát adni többnyire jól kiszámított támadásainak. Most is ezt a modort követte. Monoklijával kihívólag fixírozta a kormányelnököt s egyre nagyobb szenvedélybe deklamálta bele magát. Végül ezt vágta a miniszterelnök szemébe: "Az ország nem elégszik meg azzal, hogy önök miniszterek legyenek, házakat építsenek, uradalmakat vásároljanak.

Ez az affront Lónyaynak szólt. Ő házat is épített, uradalmat is vásárolt. Némelyek szerint az elnöklő Perczel Béla nem ügyetlenségből tette volna, hogy Csernátonyt - egyszerű rendreutasítás helyett - felszólította, magyarázza ki szavait. E kimagyarázás alkalmat nyújtott ennek támadása megduplázására. Nyilatkozata során azt fejtegette, hogy a minisztereknek nincs joguk gyarapodni, mikor az ország deficitben van.

Lónyayból a felháborodás szinte patetikus szónokot csinált. Beszédének zárószavai ezek voltak: "A képviselő úrnak múltját én szellőztetni nem kívánom, csak annyit jegyzek meg, hogy míg én már ifjúságomtól kezdve hazám kitűnőbb fiaihoz csatlakozva, becsületes munkásság által iparkodtam hazánk érdekeit előmozdítani, a képviselő úr mit tett? Hivatkozhatnám t. barátomra, Bittóra, ki tanúja volt a képviselő urat illető oly megállapodás meghozatalának, mely már egymagában is elég arra, hogy azáltal, ha vele érintkezném, magamat nem felemelve, de azt érezném, ami ennek ellentéte.

Velőkig hatott ez a csapás, csakhogy a közönség, sőt a képviselőknek is nagyobb része akkor nem értette, hogy hova vág. Azt hitték, arra a fiatalkori - azaz hogy nem is olyan nagyon fiatalkori - bűnre céloz, mely miatt Csernátony hosszú börtönt ült. Mások azt gondolták, hogy egy másik, szintén fiatalkori ballépésre céloz, mely miatt büntetést nem szenvedett ugyan, de mely annak idején szájról-szájra járt.

Mindkét feltevés helytelen volt. Lónyay arra az esetre célzott, mikor 1850. október 14-én a magyar emigráció Párizsban kizárta köréből Csernátonyt. Ebben az ülésben gr. Teleki László elnökölt, Bittó István vezette a jegyzőkönyvet. A Reform azt írta, hogy ez az eset akkoriban az osztrák rendőrség köreiben is fájdalmas szenzációt okozott. Az emigránsok ugyanis Csernátonyt, ki sanyarú viszonyok közt élt Párizsban, azzal vádolták, hogy adatokat szolgáltat róluk az osztrák rendőrségnek.

Irányi Dániel a nov. 18-i botrány alkalmából igyekezett úgy magyarázni a dolgot, mintha Csernátonynak francia lapokban megjelent egynémely közleményei szolgáltak volna okul kizáratására. Tény azonban, hogy Csernátony akkor nemcsak francia lapokba írt, hanem rendes levelezője volt a Schwarzenberg-Bach-kormány magyar nyelvű hivatalos lapjának. Leveleiben sokat írt a menekültek dolgairól s közlései nagy felháborodást okoztak a menekültek soraiban, s ezek követelték kizárását.

Történt-e előbb is, egyéb is, ma már ki nem deríthető. Bittó, kire Lónyay hivatkozott, de aki akkor hallgatott, már rég meghalt. Senki sem él a kortársak közül.

Csernátony a kedélyén rágódó sötét emlékek hatása alatt már egész cikksorozatot írt, melynek veleje azt volt, hogy ő hosszas és becsületes tevékenysége által levezekelte azt, amit hibázott. A mindig nemes gondolkodású magyar közönség elfogadta ezt az álláspontot. Somssich Pál, kit Csernátony egyszer megsértett, meg is verekedett vele, tehát forma szerint is rehabilitálta Csernátonyt.

Lónyay támadására Csernátony egyszerre nagyon nyugodt lett - talán előbb sem volt oly izgatott -, s miután újabb inzultust vágott Lónyay fejéhez, Somssichot kezdte emlegetni. De Somssich, ki jelen volt, kijelentette, hogy nem tartja hivatásának nyilatkozni.

Általában Csernátonynak soha sem volt oka panaszkodni. Ő vele mindig kíméletesen bánt a közvélemény. Múltját senki sem hánytorgatta. Azt azonban sokan mondották, még többen gondolták, hogy ilyen múltú embernek rosszul áll az az országos erkölcsbírói szerep, melyet magának arrogál, s furcsán fest, hogy éppen ő hirdette nagy hangon 1872-ben, hogy meg kell csinálni a "becsületes emberek pártját. A súlyosan vezekelt bűnöst ám illesse meg a kímélet, ebben igaza volt. De másrészt úgy vélekedtek az emberek, hogy a levezekelthez nyugodt, komoly munkásság méltóbb, s hogy az osztrák hivatalos lap bojkottált levelezőjétől különösen hangzik, midőn napról-napra "bérenchadnak címezi a Deák-párti újságírókat.

Azt a furcsa tételt egyébiránt, hogy a minisztereknek egyáltalán nincs joguk gyarapodni, mikor az ország deficitben van, az ellenzéki lapok sem fogadták el. A "Hon-nak volt bátorsága ezt ki is mondani. De Csernátony ragaszkodott a maga csodabogarához s egy hetyke nyilatkozatot tett közzé, melyben ígérte, hogy közelebb egy nagyobb cikkben be fogja bizonyítani, hogy "a minisztereknek még a legbecsületesebb módon sincs joguk gyarapodni, mikor az ország deficitben van. E cikkel azonban adós maradt.

A Deák-párt egy része gyávaságból, más része irigységből, harmadik része, mivel egy kicsit hitt a bujkáló rágalmakban, nem támogatta kellőképp a kormányelnököt. A Deák-párt nem adott kellő elégtételt Lónyaynak. Az, hogy egy bizottság kiküldését határozták el, mely tegyen javaslatot a házszabályok módosítására, elégtételnek nem volt tekinthető. Az összes miniszterek pedig követelték a leköszönést. Ez nem volt más, mint miniszteri sztrájk. Ily módon akartak szabadulni Lónyaytól. A Lónyay kibuktatását célzó fondorkodások fő tényezője Tóth Vilmos belügyminiszter volt. Ez nemcsak a Deák-pártban, hanem az ellenzékiek közt is izgatott Lónyay ellen s nagyképűen mondogatta, hogy az állapot tarthatatlan. Magánál Deáknál Pulszky Ferenc dolgozott Lónyay ellen. Az öregúrra, bármiképp ünnepelte is Lónyayt bukása után, nem maradtak hatás nélkül bizalmasainak besúgásai. Semmi kétség, hogy Lónyay kibuktatása minisztertársainak s a Deák-párt nagy részének elhatározásából történt. Tóth Vilmos a válság napjaiban még ellenzéki képviselők előtt is mondogatta, hogy a miniszterek mind el vannak határozva, hogy Lónyayval együtt tárcát nem vállalnak. Ennek a perfid buktatási konspirációnak a lélektani magyarázata, meggyőződésem szerint nem az, mintha a miniszterek valóban elhitték volna a Lónyayról terjesztett rágalmakat, hanem az a félelem, hogy a bár valótlan, de a közönség széles rétegeiben hitelre talált rágalmak megrontják az ő politikai pozíciójukat, ha a Lónyayval való szolidaritást eklatáns módon meg nem tagadják.

November 28-án volt a döntő minisztertanács. A miniszterek aláírták a lemondást, de visszautasították Lónyay által előterjesztett szöveget, melyben a kabinet szolidaritása erősen hangsúlyoztatott.

Most már maga Lónyay is tisztában volt a helyzettel. A minisztertanács után beszéltem vele. Az egész leköszönési komédiát egy bizonyos társasjátékhoz hasonlította, melynél a gyermekek körben forognak. A kör bezáródik, s egy gyermek kívül marad. Most már mindenki tudta, hogy Szlávy lesz a miniszterelnök.

A Rákoson a király és a királyné egy sereg vörös frakkos úrral űzték a rókát. "Rossz idők járnak a rókákra, csak rajta, rajta, a róka már nem menekül, a "kill bizonyos! ily megjegyzéseket lehetett hallani a vörös frakkos urak körében. Nekik a kormánybuktatás is sport, Lónyay pedig már csak üldözött róka volt.

A király bejött Gödöllőről s december 2-án hívatta Deák Ferencet. Deák déltájban megjelent a palotában s hosszabban időzött a felséges úrnál. Ez után az "öregúr már csak egyszer látta szemtől szemben a királyt, 1874-ben, mikor őt nagybeteg állapotában őfelsége az Angolkirályné Szállodában meglátogatta. Ez Szlávy bukásának napjaiban volt, mikor aztán Deák Bittót ajánlotta a kabinet elnökéül. Andrássy is Szlávyt pártolta. Délután Szlávy ment kihallgatásra s ekkor megbízatott a kabinet megalakításával. December 4-én megjelentek a kinevezések. A Lónyay-válság tehát véget ért, de az ország válsága csak most kezdődött igazában.

Én úgy láttam, s nem is tévedtem, hogy most már a kisebb kaliberű emberek korszaka következik. A Deák-párt kimaradhatatlan feloszlása. Minisztériumok sűrű változása. Pénzügyi zavarok. S mi jön ezek után? Talán a káosz.

Sem erkölcsi, sem anyagi tekintetben nem láttam képességeim számára elég hálás hivatást a meddő és sivár sajtófőnöki állásban. A rajongásig növekedett bennem a vágy, visszavenni szabadságomat. Szlávyval, e rendkívül rokonszenves államférfival személyes viszonyom a legjobb volt. Mindazáltal benyújtottam lemondásomat. Őfelsége kegyeskedett jó szolgálataim elismerésével megadni felmentésemet. A megfelelő vaskorona-rendjelt is megkaptam később. Szlávy először Rákosi Jenőt akarta megnyerni utódomul. Rákosi nem fogadta el ezt az ajánlatot. Bölcsen tevé. A sajtóosztály élére Berczik Árpád, kedves barátom, akkori miniszteri fogalmazó, a jeles író került s ott maradt vagy harminc esztendeig.

Falk Szlávytól megtudta, hogy nem szándékozom megmaradni állásomban. Még aznap levelet írt, hogy menjek vissza régi állásomba a Pester Lloydhoz 8000 forint évi honoráriummal. Udvariasan megköszöntem. Falk akkor még nem tudta, hogy két konkurens lapja is indul a Pester Lloydnak, s hogy e lapok indítása mögött én állok.

December 5-én következett be Lónyay búcsúzása a Deák-körben. Először megbuktatták, azután ünnepelték. De azért ez nem volt merő formalitás és képmutatás, igazi érzelem akcentusai is vegyültek bele. Deák Ferenc szép beszédben méltatta azokat a nagy szolgálatokat, melyeket Lónyay, különösen a kiegyezés pénzügyi részének megoldása körül s később a határőrvidéki és a horvát kérdésben az országnak tett. Gyávaságnak tartaná - úgymond - ki nem jelenteni, hogy azoknak a gyanúsításoknak, melyek Lónyay személye ellen irányultak, soha legkisebb hitelt sem adott.

Deák után Szlávy József, az új miniszterelnök méltatta Lónyay érdemeit és fényes tehetségeit. Elhalasztotta az új kormány programjának előterjesztését, mert mint mondá: "Legyen e mai nap gróf Lónyay Menyhért napja, s a legközelebbi nap találjon bennünket egybeforrva, mint egy nagy erős pártot.

Lónyay önérzetes szavakban tolmácsolta további ragaszkodását a párthoz s megígérte, hogy az új kormányt minden utógondolat nélkül támogatni fogja, csupán a pénzügyi kérdésekben tartotta fenn nézeteinek függetlenségét.

Ebből az ünneplésből nem hiányzottak egyes engesztelő vonások. Deák és a kormány, valamint a párt magatartásának magyarázata azonban nem pusztán az ünnepélyes pillanat elérzékenyülése volt, hanem az a nagyon érthető óhajtás, minden lehetőt megtenni arra, hogy a 79 tagot számláló Lónyay-párt ellenzékbe ne menjen. viszont az a nyugalom és államférfias mérséklet, mely Lónyay magatartását a szenvedett méltatlanságok után is jellemezte, s mely Deákot kellemesen lepte meg, abban a gondolatban találja politikai megokolását, hogy Lónyay akkor még nem tekintette politikai pályafutását befejezettnek s erősen hitt a feltámadás lehetőségében.

Megerősítette őt e hitében híveinek nem jelentéktelen csoportja, mely mindent elkövetett az ő "rehabilitációja, azaz hatalomra juttatása érdekében. Viszont a kormány és pártja igyekezett a megbuktatott miniszterelnök kedvében járni. Magas állásokkal kínálták meg testvérét, Lónyay Jánost, ki azonban ezt el nem fogadta. Magának gr. Lónyay Menyhértnek gr. Andrássy felajánlotta a Prokesch-Osten br. visszalépésével megüresedett konstantinápolyi nagykövetséget. Ő azonban ezt a fényes állást sem fogadta el (mikor aztán gr. Zichy Ferenc neveztetett ki arra), egyrészt mivel még nem adta fel a reményt, hogy megragadhatja a hatalom gyeplőit, másrészt mivel nagyon is reális természetű érdekek ezernyi szálai kötötték őt ehhez a hazai talajhoz.

Lónyay tehát nem érezte magát bukott embernek s a parlamentben is úgy viselkedett, mint aki aktív tényező akar maradni a közéletben. A közélet azon térein pedig, melyek a szorosan vett politika határain kívül feküsznek, épp oly serényen folytatta tevékenységét, mint a régibb időkben. A fúziót közvetlenül megelőző hetekben ismét felmerült az ő neve is, mint az akkor sokat emlegetett ún. triumvirátus egyik tagjáé. Sennyey, Lónyay és Tisza alkotta volna ezt a triumvirátust. Ez a kombináció azonban hamar meghiúsult, részint a fennforgó politikai ellentétek, részint más hatalmas befolyások következtében. A triumvirátus napjaiban Lónyay emlékiratot dolgozott ki, melyet a királynak szándékozott átadni.

A fúzió tudvalevőleg a Tisza Kálmán vezetése alatt jött létre. Ezzel Lónyay neve végleg kiesett az aktuális kombinációk sorából s a Lónyay-párt, melyet vacsorapártnak is neveztek, most már a tömegmozgás törvényeit követve, széthullott, illetőleg belehullott a kormánypártba. Lónyay maga nem lépett be a fuzionált szabadelvű pártba, de pártját lojálisan felmentette minden obligó alól s ennek egyik vezértagja, br. Kemény Gábor államtitkárja lett Tiszának a belügyminisztériumban s később kereskedelmi minisztere a kabinetnek.

Lónyay most már visszavonult a politikától. A méltatlanul szenvedett sérelem tovább sajgott szívében, de férfiasan viselte végzetét. Kevéssel visszalépés után meglátogattam budai palotájában. Valami irodalmi anyagot vittem neki a Bessenyei György százéves emlékünnepén tartandó akadémiai beszédéhez. Ez alkalommal hallottam tőle e sajátságos hangnyomattal kiejtett szavakat: senkinek semmivel nem tartozom! Ezzel nem csupán azt akarta mondani, hogy senkinek hálával nem tartozik, hanem alighanem hozzágondolta azt is, hogy az ország őneki igenis tartozik valamivel.

A fúzió utáni időben is, bár csak futólag, de sokszor érintkeztem vele. Szíves volt meghívni a budai palotájában évenként tartott akadémiai estélyekre, melyeken mint az Akadémia elnöke fogadta a tudós világot. A nyarakat többnyire a Pest melletti Lőrincen levő kastélyában töltötte. E kastély körül szép villatelep keletkezett s az én kertem és villám az övének tőszomszédságában volt.

Élete végszakában is hű maradt a politikai és közgazdasági irodalom műveléséhez. Mindjárt 1873-ban jelent meg "Közügyeinkről című munkája, melyben majdnem valamennyi, akkor aktuális kérdéshez hozzászólott. A következő évben, 1874-ben abban a szerencsében részesültem, hogy az Akadémia Nemzetgazdasági Bizottsága által kiadott "Nemzetgazdasági Szemlé-ben - melyet akkor én szerkesztettem - egy szép értekezést közölhettem tőle Smith Ádámról, a nagy angol nemzetgazdasági íróról.

Legjelentékenyebb volt a "Bankügy-ről szóló terjedelmes munkája, mely 1876-ban jelent meg, s mely a bankügyre vonatkozó egész gazdag anyagot felöleli. Nem tartom tévedésektől mentnek ezt a munkát, miként ezt akkor róla írt ismertetéseimben őszintén meg is mondottam. Mégis azt hiszem, hogy még távoljövőben is érdekkel fognak lapozni e könyvben a magyar közgazdasági élet akkor tanulmányozói, különös tekintettel a személyre, aki írta s a korra, melyben keletkezett. Túlmenne e visszaemlékezések keretén, ha itt, akár csak röviden is, tárgyalni kívánnám e munkát. Akit érdekel, olvassa el. Annyit azonban talán szabad kiemelnem, hogy - miként egy vezető állásban volt államférfinál egészen természetes - úgy a Bankügyről, mint a Közügyeinkről szóló munkában nagy tért foglal el azoknak a dolgoknak az igazolása, amelyeket Lónyay végrehajtott s azoknak a terveknek az ismertetése, melyeket végrehajtani szándékozott. E tekintetben nemcsak az jellemző, amit e könyvekben olvashatunk, hanem az is, amit a Bankügyről szóló munkájából annak kinyomatása előtt kihagyni jónak látott.

Egy ily kihagyott részben elmondotta, hogy mikor a magyar pénzügyminiszteri tárcát átveendő volt, azt kötötte ki feltételül, hogy Magyarországnak legyen önálló bankja. (Ő, miként a jelen tanulmány során már érintve volt, a Nemzeti Bank likvidációját tervezte s a valutának az előbbi fejezetben érintett módon való rendezésével kapcsolatosan magyar bankot szeretett volna alapítani.) Őfelségének, mondja tovább Lónyay abban a kihagyott részben, nem is lett volna kifogása az ő terve ellen s utasította, hogy intézze el az ügyet a miniszterekkel. S talán sikerült is volna eredményre jutnia, ha Andrássy, kinek támogatását kérte, nem válaszolta volna levelében szóról-szóra ezt: "Ne akarjunk sokat. A bankkérdés megoldásának megjön majd az ideje. Azonfelül tekintsük ezt a kérdést darázsfészeknek, amelybe nem lesz jó belenyúlni. Deák Ferenc is nagyon tartózkodóan viselte magát s a kért támogatás helyett Pusztaszentlászlóról kelt levelében ezt válaszolta: "Én csak dilettáns vagyok ebben a kérdésben, neked jobban kell tudnod, mit akarsz. Ha előterjesztéseid elfogadhatók lesznek, a párt úgyis támogatni fog.

Kedvenc eszméje volt Lónyaynak fiatal kora óta vezetett naplójegyzeteinek Emlékiratokká való feldolgozása. Bele is kezdett ebbe a munkába 1876-ban, s 1881-ben 2000-nél is több írott lap volt belőle készen.

Egy másik, nemcsak tervezett, de megkezdett munkája egy nagyobb szabású monográfia lett volna gr. Széchenyi Istvánról, ennek iratai, naplói, levelezései alapján. Már 10 nyomtatott ívre való készen is volt a munkából.

Emlékiratainak egy érdekes fejezetét, azt, mely gyermek- és ifjúkoráról szól, már betegen diktálta Abbáziában a szintén ott tartózkodó Kónyi Manónak. Kár, hogy belefáradt a diktálásba. Kónyi a Budapesti Szemlében Lónyay halála után közzétette ezt a naplótöredéket. Így, csonkán is igen érdekes az.

Ezeket az irodalmi tervezgetéseket kegyetlenül keresztülhúzta 1884. nov. 3-án hirtelen bekövetkezett halála. Lónyay szellemi hagyatékának nagyobb része ma is kiadatlanul hever.

1906-ban az Akadémia nemzetgazdasági bizottsága, melynek ő elnöke volt, engem szólított fel, írnék egy 20 nyomtatott ívnyi emlékkönyvet gr. Lónyay Menyhértről. Elhárítottam magamtól e feladatot. Ma is arról vagyok meggyőződve, hogy ha efféle emlékkönyv nem panegirikus irányzatú esszé, hanem oly tárgyilagos mű akar lenni, amilyen gr. Lónyay Menyhértet megilleti, azaz, mely a valódi embert állítja az utókor szeme elé: akkor ehhez az első legfontosabb előmunkálat Lónyay saját gazdag szellemi hagyatékának hűséges feldolgozása. Valjon még mindig nem érkezett-e el annak az ideje, hogy a naplójegyzeteit őrző vasládának zárai felpattanjanak? Azt hiszem, bizonyos tekintetben erre is állanak Berzsenyi szép szavai:

A derék nem fél az idők mohától,
A koporsóból kitör és eget kér!

Igenis, kér és követel, ha eget nem, hát bizonyosan igazságot.

(További közlemények következnek.)