Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 20. szám · / · Feleky Géza: Seraphima Astafieva

Feleky Géza: Seraphima Astafieva
2.

Astafieva több és flaubertibb Salammbônál. Mozdulatlan testében és minden mozdulatában az adomány mint végzet jelenik meg és megmutatja, hogy Salammbo és Flaubert sorsának osztályosa. Flaubert-nél belátóbban és szomorúbban senki sem nézte életét, amelyet úgy felfalt az elrendelt művészet, mint Balzac-nál a szamárbőrt a kívánságok - és mégsem mondja ki Salammbô, hogy a szépségért is az élettel kell megfizetni, az élettel és nem a halállal.

Flaubert leveleket váltott George Sanddal, leveleket váltott más nőkkel is, de sem mint vagyonos fiatalember, sem mint törvényszékileg hitelesített pornográfus, sem mint elismerten nagy író nem közelítette meg e harmadik császárság idejének néhány igazán nagy kurtizánja közül az egyiket vagy a másikat.

Ha ezt az élményt nem engedte volna el magának, akkor az Education Sentimentale-nak egy éppen nem kimerített epizódalakja helyett akadna a levelezésében néhány olyan darab, amely egész konkréten meghatározná azt, ami teoretikus fogalmazásban elvont lesz és kissé misztikusan fog megjelenni, habár a feltevést egyetlen, a múltba vagy az életbe vetett pillantás teljesen igazolja.

Kétféleképpen szép a nő. Az istenanya, a fájdalmas császárné, a boldog fiatalasszony, a jó háziasszony általában lehet szép is és eszményesítésében, típusában csakugyan mindig szép. Rafael Madonnái és Rubens fehér húsú asszonyai szintén szépek is. De mindahányuknál csak az arányok tisztaságának, a teljes kiegyenlítettségnek, a tökéletes helyükre valóságuknak külső igazolása a szépség, szépek úgy, ahogy minden céljának megfelelő és ésszerűen tagolt épület szép, szépek annak, akiről gondoskodnak, és főleg szépek, mialatt a számukra rendelt hivatást végzik. Csodálatra méltóak és csodálják is őket gyakran addig, amíg meg nem jelenik másképp a szép nő, az irracionális szépség, aki nem azért szép, mert hasznos vagy jelentékeny, vagy szent, hanem azért szent, jelentékeny és hasznos, mert szép.

Már a régi kelet is ismerte ezt a szépséget, de egy istennőt formált neki és a kegyetlenségnek, vámpírajkakat faragott bálványára és vad áldozatokkal engesztelte Asztartét, Mylittát. A görögök kiderült világnézete a legfehérebb márvánnyal helyettesítette a sötét köveket. A trójai vének megbocsátják Helénának az ősi oltár és fiaik pusztulását, amikor elmegy mellettük: hiába sarjazik halál ott, ahová pillantása ér, a lélek enyhe békülése mindjárt széles virágokat nyit lába nyomán.

A mitológia és a hősi mesék korából a nemrég múlt időkre szökik át a pillantás - átugorja a francia forradalom meleg napjait, amelyek Gironde-dá növesztettek egy ékesszóló vezércikkírót - és ott látja Lady Hamiltonnak árnyékát Nelson szobrán. Lassalle elérte becsvágyának célját, teljes hatalmú vezére volt a munkásrendnek, Bismarck közreműködését kérte az egységes német birodalom kialakításához: jön egy mosoly és a sötét Herakleitosz búvára, a nagyszerű tribun szinte követeli magának Racovitza golyóját. Franciaország néhány évnyi közben temette el ilyen nők miatt a köztársasági eszme legszebb szavú bajnokát és az utolsó császáruralom groteszk álmodóját, Gambettát, a háborús idők polgári diktátorát és Boulangert, a fehérlovas tábornokot. Babaarc, kék kislányszemek, a plakátok Gibson-girl-je és erőszaktevés, revolverdurranás, bosszú füstölög alakja körül. A Thaw-pör anyaga éppoly tanulságos, mint Homérosz és a Biblia.

Igen, Flaubert kellene ide vagy Stendhal, vagy Dosztojevszkij és talán nem is levelek, de egy hosszú, ráérő regény; a meztelen lélekrajzi szkémából éppen a legfontosabbaknak kell kimaradnia, az árnyalatoknak, az apróságoknak, annak, ami az egyes fokok között van és a mindennap súlyával leköti a különben groteszk ugrásokat. Hiábavaló is így elszámlálni, hogyan veszíti ki lába alól a realitást, a szilárd talajt az ilyen nő, hogyan alakul át eleven emberből merev oltárrá, miképp kezdi köteles adónak érezni azt a férfi attitűdöt, amely eleinte megfélemlítette. A nagy szerelem az élet irracionalizmusának áttörése a józan ész bástyáin: az ilyen szerelem tárgyát minden felemelt és lesújtott áldozat szereti démonul tekinteni. A nő pedig elhiszi démon voltát. Homérosznak nem ízlése szerint való a detektívmunka, a lélek mellékútjainak kinyomozása, csodához folyamodik tehát, isteni beavatkozással magyaráz. Az analitikus regénynek nyomról-nyomra kellene ezt az átváltozást követnie, annak a kimutatására, hogy itt nem kóros folyamat, hanem egyszerű alkalmazkodás történik. Bármilyen hihetetlennek lássék is, az átlagra berendezkedett élet még ma is képes így, szinte gépiesen maximalizálódni. Vannak, akik orosz cároknak születnek, a dalai láma is csakugyan van és a szép nő lassanként azonossá válik a beléje helyezett bizalommal.

A mindennap persze, a kenyérgondok és a józansági reakciók megnyirbálják és kifésülik a nagy pillanatokat, a hirtelen felnövekedéseket, társadalmi formák közé szorítják a démoni nőt és tükröt tartanak a férfi elé, aki úgy hiszi, hogy sorsával találkozott. A színpadon, az irodalomban könnyebben bonthatná ki szárnyait ez a béklyózott végső lehetőség. Ha Hernaniban az emberek olyan nemesek, amilyenek szégyellnek és olyan gonoszok, amilyenek nem mernek lenni az életben, akkor miért ne viselkednének néha bolondul egy olyan területen, amelynek határánál az ész amúgy is lemond. Az ilyen nővel Horatius vagy Montaigne nem találkoznak, Goethe pedig csak az élet teljességének birtokba vétele után néz vissza reá, a Faust második részében. Wedekind nem tudott pendant-t adni Hernanihoz, feloldja ugyan az elemeket, de ő maga is elvész viharukban.

Nem azért kapott a szépség sorsvolta művészi formát és végleges megjelenést, mert egy kedves koreográfus a kegyetlen királynő szerepét szabta Seraphima Astafievára: hanem teljes lendülettel felszínre kerül ez lehetőség, mert Astafieva mozdulatain és néha mozdulatlan testén át az ember és a sors találkozásává kell emelkednie akármilyen mesének és akkor ez a találkozás legfőbb jótéteménynek látszik. A Haramiák nem rémdráma és megvan a helye valahol a Viharral és a Hamlettel záródó sor legelején, mert a nézőtéren mindenkivel felismerteti magával az egyik vagy a másik Moort, és mindenkivel elismerteti, hogy gyengesége, tehetetlensége lemondatta őt a reá váró legnagyobb kielégülésről, a számára rendelt egyetlen igazi boldogságról. Mikor az utolsó fáradt becézgetés után - mintha ez a szerelem mindig fáradt volna - Astafieva megtölti a méregpoharat, a Covent Gardenben ülő háromezerötszáz ember valamilyen rég beléje idegzett rítus egyik szertartását látja maga előtt és tudja, hogy a férfi teljes nyugalommal fogja kiüríteni az italt, mert ezzel csak kifelé ad kifejezést valaminek, ami befelé már rég elvégeztetett. Azon az estén szükséges volt, amit Astafieva tett, szükséges volt, amit a férfi tett és szükséges volt kettőjük találkozása.

Astafieva nem egy csodálatos alkalom, amely kivételes elhatározásokra és beszámíthatatlan cselekvésekre készteti a megbűvölt embert; inkább segítség: feloldja a kötelékeket, elhárítja az akadályokat, lehullanak a sorompók, szabad az út a csúcs felé. Akik nem üdvözülnek a hitben, üdvözülnek a nőben, ha különben arravalók.