Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / · Laczkó Géza: Bútorrongálás

Laczkó Géza: Bútorrongálás
IV.

A túlsó partról rózsa-, tubarózsa-illatot hozott át a szél a kertésztelepről, amely mellett balra kanyarodott ki az út a villák felé. Egy suhanc térdig vízben állva halászott. Egy öreg fűz bús, szőke fejét be-bemártotta a nap hevében tükörcserép-hullámocskákat sodró vízbe.

- A Midouze hídja, amely a villák közé vezet - szólt magához mosolyogva Gaston. - Még arra nem is jártam! Menjünk egyszer arra is. Tirulilallallalla trarí!

Vidáman rúgott koronként a porba és meg volt elégedve. Két hét óta semmit sem dolgozott. Bejárt az iskolába, megtartotta az óráit, szabadidejében pedig bolyongott és szívta a levegőt.

- De komolyan, ősz óta még levegőt is alig szívtam. Gaston barátom, majd szívsz most! Tiririti tiritti!

Arra kijjebb, ahol már nemigen járnak, leült az árok partjára. Előtte a porban egy carabus meg egy staphilinus - két nyomorú bogara a rögnek - párbajoztak. A carabus erős páncéljában nyugodtan állt, csápjai előremeredtek, hatalmas ollója tárva. A hosszú, puha testű staphilinus jött, ment, támadt, visszavonult. Majd összeakaszkodtak leghátsó lábaikra ágaskodva s harci ölelésben hemperedtek a porba. Aztán újra talpra álltak... s nem is vette észre, oly gyors volt a mozdulat, a staphilinus a carabus fejébe harapott s a vonagló páncélos vitézt egy pillanatra rá a potroha fölött szétharapta.

- Na, vége van! Ezek a koszos bogarak is hogy harcolnak! Ennek a hosszú vékonynak nem tetszett a másik pofája: egymásnak mentek. Az enyim se tetszhetik mindenkinek. De az majd elválik, hogy ki harapja a másikat ketté... Vajon mit csinál Hortense őnagysága, a rücskös Mimizan drága felesége? Jó falat lett volna, de hüitty! eltűnt, nincs!

Mikor szürkülni kezdett, visszaporoszkált a városba - s miért ne tenné meg? - bement Tourloudouhoz egy pohár italra. A vacsorázó Jonzacaisnak elmesélte a bogár-párbajt, aztán ment és kiállt a főtér sarkára vacsoráig a nőket nézni. Meymacnénak nagyobbat köszönt a szokottnál, amit az asszony meglepődve, de mosolyogva fogadott. Mikor elhaladt előtte, Gaston megsimintotta a bajuszát és csettentett egyet. Jóízűen vacsorázott és amikor hazaért, fütyörészve tette kalapját Wagner Richárd fejére.

Élt.

Meymac azóta se hívta meg ebédre, de gyakran evett a Saint-Gaudens palotában és böjtös napokon Bigourdannal együtt, mert a vendéglőben az ilyesmi nehézségekbe ütközik. Az öreg lapját kéthetenként hűségesen összeállította, korrigálta, revideálta. A báróné vallásos összejövetelein Pouligny mellé húzódott, mert úgy vette észre, hogy Saint-Gaudensné vele van legjobb lábon. Néha álma is volt az asszonyról és batiszt ingéről. Egy éjjel álmában Hortense-szel sétált a mezőn, s mikor egy bokor alá kanyarította, akkorra már Meymacné volt a karjában. Mikor úgy esténként elcsavargott egyedül, nagyot vágott öklével a levegőbe s asszonyi húsra epedt az ínye. Megesett, hogy míg a fiúk cigarettát sodortak a pad alatt, Gaston a katedrának könyökölve aluvó érdeklődéssel hallgatta a saját hangját, mintha nem is ő beszélne. Egy-két hétig eltartott az ilyen állapot, aztán egy szerelmes álom magános következménye reggelre butává tompította a fejét s egy ideig nyugodtan élt.

Egy szombat este aztán végképp nem bírt magával, ült a sétatéren és egyre ütögette öklével a karja békáját és szívta az egyik cigarettát a másik után. Itt-ott büdös és álmos petróleumlámpa-szemek pislogtak. Odébb egy padra most ült le egy leány. Gaston hirtelen fölállt, rázott egyet-egyet a lábán, hogy fölhúzott nadrágja kisimuljon s a nő felé tartott. Elfelejtette most a báróné ingét, el Bigourdan intelmeit, el önkéntelen tiszta életét.

- Mit csinál itt, Ilka, ilyen későn?

- Én nem vagyok Ilka - susogta durcásan a leány.

- Bocsásson meg, kisasszony, de úgy hasonlít az Ilkához!

- Az az ő baja.

- Nem unatkozik így egyedül, kisasszony?

- Nem.

- Megengedi, hogy melléje üljek?

- Nem szükségeltetik.

Gaston leült.

- Jaj, de szemtelen maga!

- Kisasszony, tudja mit, jöjjön velem moziba!

De alighogy kimondta, már meg is bánta, hátha elmegy vele és valaki meglátja a Sursum Corda segédszerkesztőjét egy szobalánnyal moziban üldögélni!

- Szépen megyek magával moziba!

Gaston fülében dobolt a vér, belemarkolt a lány combjába:

- Te, ne okoskodj velem!

- Maga vadember, úgy fáj most!

Gaston a leány ölébe hajolt.

- Jaj, úrfi, úrfi, mit csinál?... Erre nem megyek... sűrű a bokor... elszaggatom a ruhám... jaj... úrfi... ahh!

Gaston az éjben cigarettázva pihent egy padon. A füstöt úgy leszítta, ahogy csak tudta és gondolkozott; erősnek, férfinak érezte magát:

- Matild a neve... szegény kicsi... jó nő... A báróné? Nagyszerű, az is csak asszony!... Hortense? Ki beszél itt Hortense-ről? Én igazán nem értem most magamat, meg voltam én hülyülve, mikor idejöttem ebbe a városba? Mit akartam én a dolgozással? Mit keveredtem én az üvöltő klerikálisok közé? Hisz urak, az igaz, jól esik köztük lenni az embernek, nem rühes piripócsi polgármesterek. De mért öltem én magamat egész télen könyv és papír mellett? Sursum Corda? Hát minek az nekem?... Szegény Bigourdan, az olyan jó ember, úgy ragaszkodik hozzám... Bár jött volna a Matild moziba, holnapután már kidobtak volna a szerkesztőségből... Semmi közöm az egészhez... Majdnem meg is ártott az okoskodásom... Minisztériumi intelem! Nem is rossz! Áh! nem kell ez nekem! Nem mondom, nem vagyok én rossz keresztény, de nem fogom a nyakamat kitekertetni azért, hogy mindenki úgy gondolkozzék, mint én! Abbahagyok mindent... Hm, de az abbé?!

Gondolkozva bandukolt haza. Valahol a Carment fütyölte valaki. A főtér sarkán keservesen bőgött egy döcögő automobil. A város díszét alkotó számos bodega egyikéből citeraszó cincogott ki a nyitott ajtón az éjbe.

- Nem baj! Nem hagyhatom ott most őket. Mit szólnék Bigourdannak? Mindent megadtak, amit csak lehetett. Úgyszólván, úgyis visszavonultam! Kinevessenek? Ki fogadna be akkor engem? Talán Jonzacaisék? Még ők is csak azt mondanák: komisz fráter! Különben nem is volt ez olyan rossz, valaki lett belőlem, ennek is hasznát vehetem. Így legalább van pozícióm. De azt ne gondolják, hogy keszeggé fogom magamat dolgozni... Ó, nem! Húsból vagyok én is!... Persze! Kéthetenkint Sursum Corda, hetenkint egyszer Matild vagy Sára, vagy bánom is én... Tán azok mind szentek? A Saint-Gaudens néni jó néni!... Hát megvan, fiam: nekik is fogsz élni, meg magadnak is fogsz élni!... Óvatosság! Ez legyen mindig a fejedben. Erről jut eszembe, hogy jó lenne felkotorászni a ládádat, hátha van benne egy kis káliumhipermangán a régi jobb időkből... Aztán mehetsz aludni.

Reggel föl kellett dörömbölni: úgy aludt, hogy a szeme is összeragadt. Agyára el nem fogyasztott álomtömbök nehezedtek, koronként könnyű fátyolt eresztve szeme elé. Nagy seprűs emberek hajszolták a kocsiút porát a gyalogjárókra, amelyeken iskolába andalgó vagy csörtető gyerekek cipősarka kopogott. A Michigan kávéház leeresztett függönyei mögül még lámpafény sárgult elé.

Első óráján szó került valahogy a türelmetlenségről. Lacrouze tanár úr széles, nyugodt mozdulatokkal magyarázta a gyerekeknek, hogy micsoda szociális kincs az egymás meggyőződésének tisztelete; intette őket, hogy ne engedjenek meggyőződéseikből, de hagyjanak meg másokat is a magukéban.

Az első óraszünetben éppen azon ábrándozott, hogy milyen kitűnő életet fog ő itt élni, nyugodt, úri életet, van társasága, vannak elvei, egy emberi csoporthoz tartozik, nem lóg a levegőben - amikor a szolga jött, hogy az igazgató úr kéreti az irodába.

- Hihetetlen mániája ennek az embernek, hogy mindig kihallgatásra szólingatja az embereket - gondolta magában Gaston.

- Foglaljon helyet, tanár úr - szólt íróasztaláról fölütve fejét az igazgató -, rögtön rendelkezésére állok.

Gaston leült és türtőztetett unalommal gondolt a bekövetkezendő és már nem egyszer hallott pedagógiai elmefuttatásra. A tömör gyermeküvöltés letompultan zúgott az iroda körül.

- Kedves tanár úr, bizonyára emlékszik múltkori beszélgetésünkre. Nos, én igen sajnálom, hogy kitértem a tanár úr társadalmi szereplésének bírálatára is ahelyett, hogy egyszerűen közöltem volna önnel legfelsőbb tanügyi hatóságunk parancsszerű óhaját e szereplést illetőleg. Mert félek, hogy így hibás következtetésekre fogja ragadtatni magát. Kedves tanár úr, ebben a leiratban a közoktatásügyi miniszter közli önnel Barbaixbe való áthelyezését bútorrongálás miatt. Különös figyelmét hívom föl a leirat ama pontjára, amely meghagyja, hogy új állomáshelyén három napon belül köteles jelentkezni.

Gaston nyelt egyet és szólni akart.

- Bocsánat - előzte meg az igazgató -, hogy órájából elvettem pár percet, de már régen becsöngettek. Osztálya már biztosan várja, zajongásuk idáig hallatszik. Viszontlátásra! Ha utazása előtt nem találkozhatnánk már, úgy kívánok minden jót és szerencsés utat.

Lacrouze egy szót se értett az egészből.

- Itt van valami, itt van valami. Gondolkozzunk csak!

Lelkében sötét gyűlölet szele volt fölkerekedőben. Legjobban szerette volna végigpofozni a kölykeket. Megállt az osztály ajtajában és nem tudott megszabadulni gondolataitól, állt, nézett szigorúan és keményen, aztán rámordult a hetesre:

- Menjen a füzetekért, dolgozatot fogunk írni!

- Tanár úr, kérem, tegnapelőtt írtunk dolgozatot!

- Szót se halljak! A füzetekért!

A tollsercegéstől átitatott csendben Lacrouz nekikönyökölt a katedrának és homlokát a két tenyere közé szorította. Tehetetlen dühében be-beszívta a bajusza végét és elkeseredetten rágta:

- Áthelyeztek? Bútorrongálásért? Bitang disznóság! Hát mi ez? Ki érti ezt? Mint hogyha nem tudnám, hogy a cikkeimért helyeznek át! Hát persze, hát miért másért? De nem, nem hagyott beszélni, nem kérdezhettem meg, hogy mi a fene az a bútorrongálás. Ez a hülye marhaság, ez a komisz élet! Mikor rongáltam én az ő bútorukat? Mért nem hagyott beszélni? Attól félt, hogy sírni fogok, vagy hogy telejajgatom a szőrös füleit?

A gyerekek halkan duruzsoltak; papír recsegett. A tanár úr dühét harapdálta szét apró gondolatokra:

- Hát most azért se, hát szembe fogok szállni velük! Nem fogok elmenekülni előlük, a fejükbe akarok harapni én is. Itt vannak a barátaim, amik meg fognak védeni. Bigourdan, Pouligny, Saint-Gaudensné! Hát a báróné nagybátyja, az érsek? Hát Villoison? Ohó! Majd, majd én!

Eltökélt tekintetét végighordozta az osztályon és észrevette, hogy egy fiú a szomszédjával suttog, harciasan ordított rá:

- Duval, ne seppegj, mert rögtön leteszed a tollat!

Óra után eldübörgött az abbéhoz; megátalkodás és sötét bizalom csillogott a szemében, mikor az ámuló Bigourdannak átnyújtotta szótlanul az áthelyezéséről szóló iratot.

- Mi ez, fiam? Mit tettél? - kérdezte Bigourdan és vékony alsó ajka remegett.

- Semmit. Ez a szabadgondolkodók hajszája ellenem. Az ön kezébe teszem le ügyemet.

- De fiam, milyen rongálásról van itt szó?

- Nem tudom, nem értem. Az igazgató nem hagyott beszélnem. Aztán órám volt. Gondoltam, óra után visszamegyek és megkérdezem tőle, mi ez. De már el is búcsúzott tőlem, arra is képes, hogy nem is fogad. De aztán azt is gondoltam, hogy jobb, ha okosabb ember beszél a vén rókával, mint én.

- Helyes, fiam, helyes! Rögtön megyek és beszélek azzal az eretnekkel. Te itt megvársz engem, ugye? Délután találkozom Poulignyval, aki majd a bárónét fogja értesíteni. Na jó. Isten veled, fiam.

Bigourdan úgy sietett, ahogy csak papi állása engedte. Vékony ajkát összevonta, bozontos őszülő szemöldökét összerántotta.

- Ecclesia militans! - gondolta magában. - Az Úr szolgája meg fog ütközni az eretnekek kapitányával.

Megjelenése az iskolában élénk feltűnést keltett. Jonzacais károgva és karját repülésre mozgatva jelentette be a szokatlan tüneményt a tanári szobában.

- Jó napot, abbé úr! Minek köszönhetem ezt a meglepő, de mindamellett megtisztelő látogatást - szólt lassan a belépő felé közeledve az igazgató.

- Uram, én annak az eszmének vagyok papja, amelynek ön ellensége. Ez a helyzet nyíltságra kötelez. Ön, mint ez intézet igazgatója, nem jó szemmel nézi tanárait az én táboromban. Emlékezzék vissza uram, arra, hogy mikor ön megtudta, hogy Meymac részt vesz a báróné vallásos összejövetelein és más hibája igazán nincs - tette hozzá némi kenetes, halk gúnnyal -, ön zaklatta, uram, Meymacot. Barátaink közbenjárására önt akkor mérsékletre intették. Erre az intelemre, az ón azóta tanúsított mérsékletére hivatkozva vagyok bátor a Gaston Lacrouze úr...

- De kedves, kedves abbé uram, bocsánat, hogy közbevágok, de nem szeretném, ha tovább haladna ezen a lejtőn, amelyre teljesen hibás nyomok vezették. Engedje meg, hogy én fejezzem be mondatát. Ön azt hiszi, hogy Lacrouze tanár urat klerikális irányú működéséért üldözik. Szó sincs róla, kedves abbé úr! A nevezett tanárt büntetésből helyezték át Barbaix-be, mert állásával pedagógiailag össze nem férő viselkedést tanúsított, ez által rossz példát adva a tanulóknak és kartársaknak egyaránt. Például: az ifjúsági könyvtár, nemkülönben a tanári könyvtár egyes műveit teljesen összefirkálta. E corpus delictik most a minisztériumban vannak. Kérem, az egyes oldalakat összeírta mindenféle megjegyzéssel.

- Milyen természetűek e megjegyzések? - kérdezte Bigourdan, némileg átlátva az igazgató úr szitáján.

- Ó, teljesen ártatlanok: Voltaire egyik mondása mellé valahol a Candide-ban azt írta, hogy szamárság. Jules Payot könyvében egy helyen ezt a megjegyzést tette: "Őrült szabadgondolkodó agyrém! Hát ilyen gyerekségek a tanár úr megjegyzései - szólt az igazgató úr könnyed nyomatékot adva a gyerekség szónak. - Az ilyenekért még nem helyeztetünk át!

- És én mégis azt mondom, hogy a megjegyzések tartalma miatt bántak így Lacrouze-zal - vágta közbe hirtelen elszánással Bigourdan.

- Kedves abbé úr, azt hiszem, hogy nehézségekbe ütköznék e nagyon is labilis, személyes impresszióhoz bizonyítékokat szereznie - védte ki a csapást az igazgató.

- Nem gondolnám, igazgató úr, mert például Lacrouze-t már megintették kifejtett működése miatt.

- Kedves, kedves abbé úr, hol van az megírva, hogy a minisztérium csak azért helyezhet át valakit, amiért már egyszer megintette? Utóvégre egy emberben lehet több hiba is. Különben az ön föltevése nevetséges is, kedves abbé úr, hisz az intés óta a tanár úr példásan viselkedett. A javulást mi se szoktuk büntetni. Nem olyan feketék az ördögök, kedves abbé úr, mint ön gondolja. De a rossz tanár ellen kellő szigorral járunk el! Márpedig aki az intézet fölszerelését, vagyis bútorait rongálja, az nem jó tanár.

Az abbé változatlan, nyugodt arccal hallgatta végig e szavakat, aztán fölállt, összekulcsolta a kezét és mély főhajtással köszönt el az igazgatótól:

- Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus szent neve!

- Mindörökké, abbé úr - szólt a távozó után mosolyogva az igazgató.

Bigourdan a mártírok szentelt nyugalmával haladt hazafelé. Gaston a győzelemről biztos harcolók nyugodtságával fogadta.

- Gaston fiam, az Úr megpróbálja az ő hívét. Nem azt mondják, hogy klerikális vagy, hanem azt, hogy rossz tanár vagy. Nem azt mondják, hogy becsmérlő bejegyzéseket tettél eretnek könyvekbe, hanem azt, hogy könyveket rongálsz.

- És?

- És ezzel kivették a kezünkből a fegyvert.

Gaston csak most értette meg a bútorrongálás rettenetes értelmét: elsápadt.

Bigourdan letérdepelt a nagy fekete kereszt alá és halkan imádkozott pár percig, aztán fölkelt, kivett az asztal fiókjából egy gyöngyházszemes olvasót és Gaston elé állt:

- Gaston, kedves fiam, engedelmeskedned kell. Az Úr rendelte így! Barbaix nagyon messze van, sietned kell. Kísérjen a Mindenható oltalma és az én áldásom. Erről az olvasóról jusson eszedbe az az öreg pap, aki úgy szeretett téged, mintha apád lett volna.

Merev arccal, hideg nyugalommal mondta e szavakat Bigourdan, csak a szeme ragyogott. Elhagyatottan, egyenetlenül kopogtak végig lépteik a hideg kőfolyosókon. A kapualjban az abbé magához ölelte Gastont és még sokáig hallgatta a távozó bizonytalan lépteinek zaját. Szobájába visszatérve csöndes zokogással térdepelt a nagy fekete kereszt alá.

Gastonban megállt az érzés meg a gondolat; ment. Ment haza. Otthon kinyitotta a ládája födelét és megállt a szoba közepén, körülnézett, hogy mivel kezdje a pakolást.

Leült, a torka nagyon ki volt száradva. A zsebébe nyúlt egy cigarettáért; az olvasó került a kezébe. Nézte, nézte, amint kinyújtott tenyerén szelíden összegomolyodva feküdt. Torka szárazsága lassan megoldódott s a szeme elborult könnyel.

Tenyere hirtelen marokba szorult, belevágta az olvasót az üres ládába, maga is föléje borult és zokogva sírta bele:

- Hortense, Hortense, mért tetted ezt velem?