Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 18. szám · / · Figyelő

Laczkó Géza: Új és régi színpad

Ha egy intelligens ember megvesz minden újonnan megjelent verseskönyvet, amelyeket lelkiismeretesen átolvas, azt képzelheti, hogy föl van jogosítva az újabb líra belső és egyéb értékéről szuverén módon nyilatkozni. Ha valakinek bérlete van a Nemzetiben és megnéz minden itt megforduló idegen művészt, nem áll messze attól a felfogástól, hogy ő kész színikritikus. Vidéki tanár, aki a hősszerelmessel együtt pikolózik, ösztönözve érzi magát színpadot érintő cikkek írására.

Az ilyen embereknek alapjában véve igazuk van, mert a színpad és színpadhoz tartozó egyének és művek megítélése a közönség joga, de csakis egyetlenegy szempontból: teszik-e vagy se. A színészeket és színműírókat, akármilyen esztétikai paragrafusokba kapaszkodjunk is, mindig a közönség ízlése irányította. De káros és haszontalan dolog, hogy intelligens emberek drága józan eszükre hivatkozva magasabb szempontból ítélkezzenek költők és színészek fölött. Akármilyen értékes gyümölcsöket terem a bizonyos örök szabályok rágásán fölnövekedett kritikus impresszionizmusa, éppen olyan élvezhetetlen vackorokat hoz az intelligens ember impresszionista kritikája. A kritikátlan kritikusok káoszt és csömört termelnek. E "geil lyrismus - hogy egy igen kedves barátom kifejezésével éljek - nemcsak engem undorít. De az undor csak hagyján! nagyobb baj, hogy a tudatlan lángész koronaként felbukkanó fantomja mind gyakrabban ölt testet és szmokingot, hogy közöttünk sétáljon. Ha van annyi pénzem, hogy eredeti japán metszetet vegyek, már hozzá is fogok egy cikkhez a japán művészet fejlődéséről.

Csodálatos dolog, hogy az ebédutáni és kávéházi kritikusok csak a művészeteket tisztelik meg vibráló lelkük rokonszenvével s hogy egyebet ne mondjak, teljesen elhanyagolják a mérnöki- és hadtudományokat.

Köszönet és hála Bárdos Artúrnak, hogy egy pár órára, mialatt elolvastam Új színpad című könyvét, megszabadított attól az érzéstől, amelyet az előbb említett tények szoktak bennem kelteni.

Bárdos könyve színházhoz értő ember munkája. Bárdos író s az intelligens emberek tömegében a színész után mégis csak az író áll legközelebb a színházhoz. Hiába osztotta cikkekre, amelyek Reinhardtról, Goethéről, színpadi problémákról szólnak, műve két határozott részre válik, az egyik a mai, tehát a régi színpad kritikája, a másik a jövő, tehát az új színpad dicsérete. Éppen ezért, azt hiszem, műve nyert volna fölépítési szépségében, ha e cikkek anyagát a megjelölt két rész szerint újra gyúrja. De eljárása érthető: akit hajlama vagy irodalmi helyzete arra visz, hogy mondanivalóját cikkekbe foglalja, szívesebben gyűjti össze cikkeit, mintsem a részletfeldolgozás külön módszerét és formáját feláldozva, egy nagyobb munka anyagául használja fel őket. De ez csak szépirodalmi gáncs. Fő az, hogy könyve okos és értékes.

Azok a részek, amelyek a jövő színpadát rajzolják elénk, mindazonáltal két tulajdonságuknál fogva hívják ki kritikámat.

Egyrészt úgy tapasztaltam, hogy megállapításaiban túlnyomó szerepet juttat a német eredményeknek, hogy ne mondjam, Reinhardtnak, ami annál is inkább egyoldalúság, mert Reinhardt zsenije, ha úgy tetszik, összetett jelenség, egyfelől nagyon is magán viseli a nagy egyedülség bélyegét; másfelől nem hiszem, hogy amit ő és nyomában kis németek csinálnak, a színpad teljes, gyökeres reneszánszát hozza magával. Szuffita-forradalom! Természetes továbblépés a rutin nyomasztóvá vált nehézkessége alól. Reinhardt, s itt ezt a nevet inkább gyűjtőnévnek érzem, egyszerre vitte föl a színpadra mindazt, amit a tovább fejlődött művészeti felfogás évtizedek óta követel minden téren. a tehetetlenség törvénye nagy törvény. Istenem! meddig kellett nekem az Új időket (ó, anakronizmus!) olvasnom, míg az első revü eljutott vidéki vackomba, Bródy Sándor kedves, hamar kimúlt Jövendője. S mennyi vajúdás után jött még aztán létre a Nyugat! Amellett kissé enervál, hogy minden cikkben, amely nálunk színházról tárgyal, ott kell lennie Reinhardt nevének, holott például a francia kritikusok nem teszik ugyanezt. Vagy Reinhardt csak nekünk Tátra, másnak csak Fátra?

Másrészt kénytelen vagyok konstatálni, hogy a könyv ama részei, amelyek az új színpaddal foglalkoznak, két szempontból is magukon hordják a túlságos német hatás bélyegét. Alapfogalmak nevei, kifejezések, esetlen német szavak fordításai vagy utánképzései bizonyos mértékben. Az író követeléseinek, vágyainak formulázásában nagy szeretettel igyekszik a germán homályosság felé, amelyet néha nyelvének költői fordulatosságra törekvése idéz elő. Ez a német műhomály nem egy értékes írói egyéniség teljes kifejlődésének akadálya.

A könyvnek ez a része különben sem szerfelett értékes. Mindent összevéve kevés pozitívumot hoz. E részekben legfigyelemreméltóbbak színpadtörténelmi megjegyzései, amelyek nemcsak műveltségre, hanem szakértelemre is vallanak. Érdekes és jellemző, hogy ezek a részek nem egyszer azt a benyomást keltik az emberben, hogy mégse színpadi szakember tollából valók.

Annál jobban esik és meglepőbb, hogy ott, ahol a jelen, vagyis a régi színpadot tárgyalja, nemcsak hogy szakembernek mutatkozik, hanem úgy és olyan hozzáértéssel beszél, mintha éveket töltött volna színpadon mint színész s mint rendező. Ennél nagyobb dicséret nem telik tőlem, aki azt vallom, hogy a színészethez többet ért egy régi ügyelő, mint az ország legműveltebb fiatal esztétája. Amit e részekben mond, elsőrangú és utolsó szóig igaz. A legnagyobb örömmel és megelégedéssel olvastam a mai színpad esetlenségeinek kritikáját és különös gyönyörűségemre szolgált az esztéta, az elméleti rendezőnek lehordása, aki "mindenhez ért, de semmihez sincs érzéke. De már az nem áll, hogy a tisztán színészrendező, vagy ahogy ő mondja, a játékmester-rendező annyit sem ér, mint az elméleti rendező. Egyébként teljesen igaza van. Azok az ötletek, amelyekkel rendezői tiszttel fölruházott esztéták és újságírók egy-egy darab beállítását gazdagítják, röviden szólva, sanyarúak. Az ötletek nem okvetlenül értéktelenek, hanem ahelyett, hogy színszerűek lennének, novellisztikusak. Hogy e novellisztikus ötletek a naturalizmus árnyékában születnek, az még ma nálunk természetes. Ezért se árt, hogy Bárdos könyvében kivégzi a színpadi naturalizmust.

Tételemet igazolja az is, hogy legjobb színházunknak, a Vígszínháznak, mintaszerű első együttesét tulajdonképpen egy ember hozta össze, az ország egyik legkitűnőbb rendezője, Ditrói Mór, maga is régi színházi ember.

Elég szomorú, hogy ilyesmit még bizonygatni kell. De, úgy látszik, kell. Azok, akiknek közigazgatásunk rosszasága fáj, panaszkodnak a dzsentri ellen; a tanárok az eddigi jogászvezetés helyett tanárvezetést sopánkodnak le az egekből közoktatásunk számára; nem haszontalan tehát kiemelni, hogy színházi dolgokban színészemberré legyen a vezetés.

Bárdos is az új után haladva tévelyeg, míg a jelent rombolva biztosan halad.