Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 17. szám · / · Figyelő · / · Szép Ernő: Kucséber-kosár · / · Szabó Ervin: Tőke és munka

Szabó Ervin: Tőke és munka
II. Ignotus

A Szabó Ervin tintája sűrű és szívárványos, mint az idegkivonat. Semmi fölösleges, hiánytalanul pontos; hitének melege a mélyén van, tündöklése pedig a legkülsején; a szórakásban. Így írta meg az emberi nem történetének velejét, visszavezetve a tőke s a munka harcára, mint ahogy egy szembe s a nézésébe bele lehet tenni az örökkévalóságot s a mindenhatóságot. Rádiumot írt.

Szabó Ervin szociálista, még pedig a szindikalista fajtából. Nem régen, ha az ember pontos akart lenni, azt mondhatta, hogy szociáldemokrata. Ma már pontosabb azt mondani, hogy szociálarisztokrata. Voltaképp Marx is az volt, mikor egy rendben, bármely számosban, de csak az egy munkálkodó rendben látta a világ megváltatására való hatalmat és lehetőséget. Szabó Ervin még tovább megy. Ezen az egy renden belül a szervezett munkásságra szorítja ez elhivatást. S még ezen belül is elzárkozóan a kiválók, az okosak, az értelmesek, a kemények, a - ha nem furcsa ez a szó ebben az összefüggésben - a krisztusi elszántságúak kisebbségére. Egyenesen kimondja, hogy baj és hátráltatás volna, ha minden azon szakmabeli munkás beleállana a szakszervezetbe. Hasonlóképp szűkíti a harcnak területét és lehetőségeit is. Politika, parlament, kapacitálás... mind kizáródik. Mint ahogy a társadalmi problémának veleje: a tőkének s a munkának ellentéte - a harcnak tere is: a gyár. Ahol a tőke s a munka szemtül-szembe kerül egymással, s a tőkének mindenre elszánt kiválasztottjait sarokba szorítják a munkának mindent kockára vető kiválasztottjai. A kevesek. Az oligarhák. Füstölög a gyárkémény, kattognak a szíjak, zúgnak a pörölyök, s az ember egyszerre mégis lovagi képet lát. Két nagy hadsereg, farkasszemben - s a két táborból kiválakozik egy-egy király, s megvívja a kettő párbaját...

Nem ismeretlen ez a gondolatmenet, s vagy két hónap óta, mióta a Szabó Ervin szórakásában olvastam, különösen eltűnődöm rajta. Ilyen tűnődés közben bukkantam nehány nap előtt a bécsi Arbeiter-Zeitungnak (a világ egyik legjobb ujságjának) az angol vasútas sztrájk végéről írt cikkére. Az Arbeiter-Zeitung nem szindikálista ujság; a bécsi szociálisták, az Arbeiter-Zeitung fő emberei: Adler Viktor és Austerlitz, polgári rokonságúak, parlamenti hajlandóságúak. A cikk, amelyről szólok, egyebek közt ezt mondja: "Az 1909-ből való angol hivatalos statisztika szerint 112,000 ember tartozott a vasútas szövetségbe, holott a vasúti foglalkozásúak száma 580,000-ra rúgott. Ilyenformán az üzemekben serénykedőknek csak tizenkilenc százaléka van szervezetben. De a szervezetbe állott személyek... a legmagasabban képzett, a legkevésbé elhagyható, a legjobb munkások. Százhúszezer arravaló munkás nélkül nem lehet meglenni, ha csak tizenkilenc százaléka is valamennyinek... Ez a tizenkilenc százalék ragadta magával a többit...“ Értsd: az angol vasúti munkásság hatalmasabban, mert kormányozhatóbban volt megszervezve azzal, hogy csak tizenkilenc százaléka volt benn a szervezetben, mintha valamennyi belekapcsolódott volna. Ezt mondják az események s ezt mondja, íróasztala mellett, az elmélkedő.... E sorokkal együtt emlékezik meg ez ujságban Feleki Géza is a Szabó Ervin füzetéről, s Szabó Ervinben a politikust látja. Igaza van. Az az elmélkedő, akit az események igazolnak: politikus.

Éppen ezért: a szindikalizmussal nem igen lehet vitatkozni. Csak tudomásul venni lehet és, mondom, eltűnődni lehet rajta. Eltűnődni a különgömbölyödésnek s a magasabb fokon való visszatérésnek ime itt is megnyilatkozó fejlődési törvényén.

Valaha a szociálizmus közös álma és harca volt a világ minden jobbról álmodóinak. Azt is, hogy a fejlődés harca osztályharc s a munkásságnak harca: még megtalálhatta a polgári gondolatmenet - az intellektuális polgárságnak annyira nem volt külön veszíteni, a munkásságnak külön nyerni valója. Ám ez a homogén szociáldemokrácia a revizionizmus, s általában a gyakorlati politika katalizátora erejéből elkülömböződött két különgömbölyödő szociálizmussá. Az intellektuálisok szociálizmusává, mely mint eredetében minden szociálizmus: a polgárság szociálizmusa. S a szindikálizmussá, mely a munkásság szociálizmusa.

S mindkettőnek gondolatmenete arisztokratikus. Mint ahogy annak idején harci szükségek teremtették meg, ma ugyancsak harci szükségek teremtik újjá az arisztokráciát. E szükség sugallta gondolatmenetben magától értetődő átlátás, hogy minden szervezet eo ipso arisztokratikus - s az a naiv demokrácia, mely komolyan hisz az egyentőség lehetőségében, a konglomerátumnak barbár gondolata. A demokráciának az a rendeltetése, hogy a társadalom tudatos életműködésévé emelje fel az eddig öntudatlant: a legjobbak kiválasztását. (Ez ugyanolyan kollektiv-pszihológiai tökéletesedése és kiépülése a társadalomnak, mint ahogy az egyes ember lélekbeli kifejlődése és meggyógyulása is abban áll, hogy tudatába emeli fel az Unbewusstot. [Freud!] De: magasabb fokon térve vissza a régi arisztokrata ideához - vagyis tudatosan és önmaga cselekedvén meg minduntalan újra és reálisan ezt a kiválasztást, nem pedig rábízván olyan tökéletlen s csak szimbolizáló gépies babona-folyamatra, aminő a bizonyos ágyékokból való születés. A demokráciának ezt az arisztokrata rendeltetését az angol polgári szociálizmus hirdeti - de, látnivaló, talál arra a franciás munkás-szociálizmusra is, mely az utóbbi évtizedben szindikalizmus néven hatalmasodott föléje a könyvszociálizmusnak. S ez új világosságot visszafordítva a múltakba: egyszerre meglátni az összetartozást, átérteni a korszakbeli találkozásnak nem véletlen voltát végig egy fél századon, Marxon és Darwinon kezdve, Spenceren és Nietzschén át az Ostwald megújult hősimádatáig. A Marx demokráciája arisztokratikus. És minden út az egyéniség felé vezet - legkivált a kollektivizmus útja, sőt igazában csakis ez. Ezért megszentelt út minden jóakaratú emberek számára, legyenek bár polgáriak vagy munkálkodók.

Hogy az a szindikalizmus, melyet Szabó Ervin alapoz meg, utolsó szava-e a munkásság szociálizmusának, vagyis valóban a végső ösvény-e, mely a megváltás felé vezet - ki tudná megmondani? Lehet, hogy erről is bebizonyosodik majd, mint minden eddigi szociálizmusról, hogy nem csoda, hogy polgári elmével át lehetett látni: nem is egyéb ez sem polgári gondolatmenetnél. Lehet. De ma nem így látjuk, s megfeszített szemmel sem tudunk tovább és messzebb látni. E percben s a mi nemzedékünk számára a Szabó Ervin gondolatmenete az, amiben a végsőnek tetsző lehetőségek össze vannak foglalva.