Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 16. szám
Én rám most fénylő percek pergenek,
Mint napsütésben nyári permeteg.
Nagy friss mezőknek újúl lusta földje,
S ütközik már a szivem zöldje.
S mely lelkemben örökös utját rója,
Mély csendben foly a bánat mély folyója.
Élő testét keskenyre fogja át
Fehér karu sok hid és cifra gát.
Két partján él, fénylik, örül a város,
Szegi fejét fénynek sok torony, páros,
Indul zene s ütemre könnyü tánc;
S melyet raktam csucsáig a tövétől
A gondolatok faragott kövéből,
Ragyog a békés, bünös, bús Bizánc.
De messze, messze,
Lelkem sok messze ismeretlen táján,
Melyek titkát mérhetetlen távol ója,
Vad pusztaságok estéli homályán,
Hol ellustúl s gőzöl sok ívű pályán
S mocsárrá nyúl a bánat mély folyója,
Ahonnan hirt se, szót se hallani:
Én néha érzem, készül valami!
Pedig csak ép hogy fellegekkel tarka
S mély kékbe borul az ég egyik sarka,
Csak ép hogy a viz felzsong komorúl,
Csak épen hogy a habja fodorúl
S halk jajszó kél a gyáva szelek száján;
S érzem: villámlik messze,
Ős távolokba veszve,
A lelkem messzi, ismeretlen táján.
Talán, talán,
Zaj veri fel a bú zsombékos rétjét,
A viz gyürüdzik lusta sok taván,
S egy ferde arcu őrült: Ő, a Khán,
Most gyüjti véres harcra elszánt népét!
Sátor előtt, hol a rút bálvány székel,
Bőg száz tülök s ezer síp jajveszékel,
Sir a kerék s a bús bivalyok járma.
Most álmodik a Khán, s hörögve kéjtől,
Látja magát, amint boritva vértől
Márvány Bizáncnak kapuját bevágja!
Ó rémes óra!
Mikor a láng a házakon kicsattan,
S a város ébred éji riadóra,
S tolong a nép s fut jajgató csapatban.
S jön a vizen, görbe hajóján állván,
A véres, fényes, rettenetes Bálvány,
S üvölt a kürt, hörögve fulnak hangok,
Kétségbeesve szólnak a harangok,
S fal hajlik, ház dől, tornyok leomolnak,
Szórt csapatok a romok közt dobolnak,
És ontja vérét csonka sok tetem;
S a Bálvány nő, az egekig dagadva,
S én őrjöngök, hitványan megtagadva
Én minden igaz Istenem!