Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám · / · Figyelő · / · Karinthy Frigyes: Füst Milán

Hatvany Lajos: Dicsérjük a pápát!

A pápa indexre tette Prohászka püspök írásait.

Mire a szabadelvű sajtó ijedten feljajdult. Miért?

Prohászka, a felvilágosult egyházfő ugyanis ilyeneket ír: "...a laikus elem is kultúrtényező lett" (t. i. a mai korban).

Is! - s ez még bizonygatásra, egyházi hitelesítésre szorul? Persze, hogy az lett - sohse kételkedtünk benne. Majd így folytatja: "...Nekik is vannak gondolataik, ők is termékenyítenek".

Is!? Is!?... mi is?

Valóban, mi is itt vagyunk és gondolkodunk - igaz, hogy a termékenyítés terén nem merjük fölvenni a versenyt egy-egy buzgó egyházatyával.

Ami pedig a gondolkodást illeti, bármily elismerésre méltó, hogy anno 1911, végre az egyház is észreveszi a laikus és tonzurátlan koponyák gondolkodási képességét, mégis hálánk, elismerésünk és köszönetünk nyilvánítása mellett számon kell kérnünk a püspök úrtól, hogy mit jelent ez az átkozott sok is, melyeket ravaszul mondataiba hintett. Csak nem azt, hogy a mai laikus mellett a klerikus is gondolkodik? Amennyiben gondolkodásnak nem a régi eszméken való kérődzést, hanem új gondolatok kieszelését nevezem, hol az a klerikus, aki ma még gondolkodik? Ha csak tán Prohászka nem?

Bizony nem. A régi hitnek és mai tudománynak zavaros összeegyeztetése még nem gondolkodás. Hiába írja valaki egymás mellé, hogy: karácsonyi angyalének meg evolúció, kinyilatkoztatás és differenciálódás - aminek nincs köze egymáshoz, azt az íróművészet ideig-óráig összetapaszthatja, utóbb mégis csak különválik. De Prohászka még csak nem is íróművész. Azt mondják, nagyszerű szónok. Lehet, hogy szószékről elkábítana az ilyen iskolás frázis: "A fejlődés botrányköveket hengerít a békesség útjaira s harmóniába síró, sikító panaszt s lázadó zsivajt vegyít belé."

Ha az ilyet süketül, nyomtatásban látom magam előtt, nem nehéz a Prohászka-féle ékesszólásnak ellenállnom.

De Prohászka nem azért lett gondolkozó hívő, vagy miképp hívják ezt a fából-vaskarika papságot, hogy tűrje a világproblémák bátor végiggondolását. Neki ez csak "kapkodó individualizmus".

Evvel szemben figyelmeztet az egyház nyújtotta tekintély "óriási előnyeire". A székesfehérvári püspöknek, úgy látszik, kevés érzéke van a világproblémák félelmes méltósága iránt, ha a számunkra legelőnyösebb megoldást egyszerű kalmári ésszel, már mint helyeset, jót és biztosat ajánlgatja. Üzletet akar közvetíteni Isten és ember között s jó százalék fejében nekünk ígéri a hasznot. De könnyű így hinni!

Az auktoritatív megoldás elől való kitérés, mondj Prohászka, meghasonlásra vezet. Honnét tudja? Beszélt Goethével, beszélt Spinozával? S ha beszélt velök, ezt mondták neki? Nem hiszem.

Én a meghasonlást a behódoló Prohászkáék lelkében látom. Miképp tételezhető fel ily meghasonlás nélkül, hogy a gondolkodó, aki tud mindent, amit csak mai tudós tudhat, utolsó pillanatban meghátrálva s gondolatai eredményének levonásától rettegve a kinyilatkoztatás védelme alá fusson? Mi a meghasonlás - ha ez nem?

"Mert már csak igaz, hogy a gondolkodás nem elsötétülésre s nem kétségbeesésre való; a fény nem arra való, hogy sötétség legyen belőle."

Nem arra való, valóban nem arra való, erre mutat a fentidézett Spinoza és Goethe urak példája, kikhez Kant és Plato szerényen csatlakozni bátrak. Ők azt mondják, hogy a világszellem - amit Goethe oly áhítattal Weltgeistnek mond - kultusza megszentségesíti az egész világot, még azt a részét is, melyet a másik s kétségkívül primitívebb hit nagy anatémával elvet, s átkos testnek, anyagnak hí. De minek Goethe- és Spinozáról beszélni? Hiszen a legdurvább materializmus, a megsemmisüléssel kacagva szembenéző voltaire-i tagadás is áhítatosabb a Prohászka-féle megalkuvásnál. Hiába! Nem lehet földön csúszva mennybe repülni.

A credo quia absurdum tanítást, az emberiségnek lét és nemlét két nagy ismeretlensége közé vetett, önmagának is ijedelmes és talányos helyzetére való tekintettel sok ember számára mint ösztönszerűt, természetest és tiszteletre méltót el kell fogadnunk. De evvel a tétellel szemben ott áll épp oly sziklaszilárdul, épp oly megdönthetetlenül mások (tán kevesek?) számára a másik tanítás: okszerűen gondolkozom, tehát nem hiszek dogmatikusan. S e két tétel közti rémes szakadékot filozófiai könyvekből és vasárnapi prédikációk cafrangjaiból szedett eszme, azaz még inkább szótörmelékkel nem lehet Prohászka-módra betömni.

Igaz, hogy Prohászka nem mint gondolkodó írja amit ír. Ő az egyház nagyszerűen alkalmazkodó képességének újabb bizonyítéka. Ez a modernség felé kacsintgató lelki atyáskodás béklyókba verhetné Európa félműveltjeit. Prohászka, jószimatú diplomata létére, érzi ezt.

De ki kényszerítheti a pápát diplomáciára? Pius nem politizál. Neki van egy indexe, s abba egyszerűen beleírja, ami neki tetszik. Jól teszi, Hozsánna - dicsérjük a pápát -, ő az egész hit nevében mondta ki klerikus átkát a félhitre, melyet mi bízvást megtetézhetünk az egész műveltség nevében a félműveltségre kimondott laikus átokkal.