Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám

Babits Mihály: Nietzsche mint filológus

A gondolkozásra a tapasztalás viszi az embereket; a filozófiára a tudomány, hatványozott tapasztalás. A nagy modern filozófusok és voltaképpen a régiek is, többnyire matematikából vagy természettudományból indultak ki s a kiindulás többnyire rányomta bélyegét egész filozófiájukra. Két szellemirány vonul így végig a filozófia történetén s talán két sorba lehetne felállítani a filozófusokat: az egyik sor élén Thalész járna, a naiv öreg; ott menne Arisztotelész és a hosszú sort modern pszichológusok és darwinisták zárnák be; a másik Pitagoraszok, az eleai Zénók, a Platónok sora, ott volnának a racionalisták, Descartes, Leibnitz; Kant is mögöttük járna s a modern logika és ismeretelmélet matematikus hősei képeznék az utócsapatot. Hiába próbálnánk hasonló díszes sort összeállítani azokból, akiket a szellemi tudományok vezettek a filozófiához; s ez, ha meggondoljuk, hogy a filozófia témája is, legalább bizonyos értelemben, az emberi szellem, akár a legtágabb értelemben vett filológiáé, mindenesetre csodálatosnak tűnhetik fel. A magyarázat azonban az, hogy ezek az ún. szellemi tudományok még tisztán a tények leltárai és nem emelkedtek még fel (mint a természettudományok a fizikától a lélektanig) azon törvényekhez és általánosításokhoz, melyek a tudóst szinte észrevétlenül vezetik át a filozófiába.

Schopenhauer, Nietzsche nagy mestere kivételes helyet foglal el; az ő műveltsége elsősorban nem természettudományos, hanem irodalmi műveltség volt; elemzések és kísérletek helyett az emberi műveken tanulmányozta az emberi lelket; ami kétségkívül összefügg filozófiájának bizonyos gazdagabb, karakterológikus vonásaival. Óriási munka volna az irodalom hasznosítása a filozófia számára, s a filológia gazdag és egzakt halmazt nyújtana a lélektannak, melyet csak legújabban kezd feldolgozni (s némileg más szempontok szerint) az irodalomtörténet elméletének nevezett tudomány. Schopenhauer, bármennyire alkalmas is lett volna rá, nem ezt az induktív munkát csinálta; ő csak dedukciójának eredményeit illusztrálta és gazdagította irodalmi műveltségének gyümölcseivel.

Nietzsche az egyetlen nagy filozófus, aki valóban szakember volt a filológiában és abból indult ki. Ez a kiindulás mint egyedülálló tünemény a legérdekesebb tanulmányok egyike, s tanulmányozására csak most nyílik alkalom, mióta Nietzsche filológiai műveinek első kötete (Philologica I.) megjelent.

Nietzsche, az első Nietzsche, a Willamowitz-Moellendorfftól oly keményen megkritizált Nietzsche, Rietschl kedvelt tanítványa határozottan kiváló és hivatásos filológus volt, aki sokáig talán nem is gondolta, hogy más legyen, mint filológus. Hogy mi hívta őt erre a pályára, arról valósággal önvallomást, egész lelkével és filozófiájával mélyen összefüggő önvallomást tesz egy egyetemi előadásában, melynek önkészítette vázlata ugyane kötetben jelent meg s talán Nietzsche lelki fejlődésére egyik legfontosabb adat lesz. Az előadás bevezetés a klasszika filológiába, s a tanár arról beszél, minő előkészületre van szüksége a filológusnak. Filozófiai előkészületre van szüksége - mondja -, jobban, mint bármely tudomány művelőjének. Mert az által, hogy a klasszikus régiségnek szenteli életét, ítéletet mond ki, mely filozófiai alap nélkül nevetségessé válik. A filológus számoljon le az emberiség haladásának babonájával és nyíltan álljon a modern ellen az antik mellé. Ez a merész állásfoglalás Nietzsche kiindulása a filológia és a filozófia felé kétségkívül előkelő lényének legmélyével függ össze.

Az ilyen filológus sok tekintetben különbözni fog a filozófiai és érzelmi háttér nélküli filológusoktól. Nem pontos kutató, hanem lelkesedő megértő lesz, bár eleinte határozottan akarata ellenére; s nem extenzív külső, hanem intenzív belső munkára fog törekedni. Nem akar sokat fogni, hallgatóinak ajánlni fogja a klasszikusok lassú, válogatott olvasását (főleg eleinte semmi másodrendűt, hogy a klasszikus ókor első benyomásai csupán nagyok és szépek legyenek!), s azt a schopenhaueri intelmet fogja lelkükre kötni, hogy nincs biztosabb mód, a gondolatot tönkretenni, mint minden szabad percünkben könyvet venni elő. Maga is szűk körre fogja fogni tanulmányait s e szűk körben legmaradandóbb eredményeket ott ér el, ahol a mély beleolvasás és intuitív megérzés kell inkább, mint az önmegtagadó józanság és külsőleges konstrukció. Egy példát mondok, Nietzsche legismertebb tudományos eredményeinek egyikét. Halikarnassosi Dionysios leírja Szimonidésznek egy gyönyörű threnosát, a Danaé panaszát, nem versben, hanem prózában, periódusok, retorikus diastolék szerint, annak bebizonyítására, hogy ilyen módon lehetetlen a versben a verset, a strófát és antistrófát megérezni. A modern metrikusok, akiknek számára ez a vers más forrásban nem maradt fönn, valóban nem voltak képesek, a legszorgosabb metrikai kutatások mellett sem elkülöníteni a strófát az antistrófától. Nietzsche a problémát egy rövid és igen szép, gazdag értekezésben egyszerű feltevéssel, mintegy intuícióval megoldja, ha nem is minden kétséget kizáróan, de annyira elfogadhatóan, hogy a lírikusok újabb kiadásai mind követik. (In constituenda triade - strófa, antistrófa, epodosz - quamvis dubitanter Nietzschium secutus sum - mondja Hiller (L. Anthologia Lyrica post Bergkuum quartum edidit Hiller; emk. Crusius. LVIII. I.) Az egész dologba való mély beleélést mutatja meg Nietzsche, mikor Horatius egy ódáját Dionysios módjára ő maga átírja rétori diastolékba, valóban úgy, hogy alig lehet megtalálni benne a strófát. Az embernek eszébe jut Nietzsche nagy ellenfele, Willamowitz, aki Homéroszt fordítja a Nibelungen stílusában és a Nibelungent görögre homéroszi nyelven és egy Goethe verset latinra, horátiusi ódává, vagy görögre, epigrammává.

Az ilyen belső, mintegy költői átértés módszere azonban felmondja a szolgálatot, amikor a szövegkritikáról van szó: mert nagyon is érzelmi módszer. Filológusunknak konjektúráit inkább a saját lelkében rejlő költészet diktálja, mint a filológiai szükségesség. Van konjektúra, amelyben előre látjuk Nietzschét, a költőt, a Zarathusztra rapszódiáinak, a Prinz Vogelfrei dalainak fenséges fantasztikumú költőjét. Íme, Szimonidésznél a bezárt ládában a viharos tengeren hányódó Danač dajkadalt énekel szundikáló kisfiának:

cnwsseiV en aterpei
dourati calceogomjw,
nucti alampei cuanew te dnojw taJeiV.

Magyarul: "Alszol a szomorú, ércszöges faládában, világtalan éjben és sötét homályban elnyújtózva."

Nietzschének ez a vers nem tetszik: nem tartja méltónak a merész nyelvű költőhöz a "világtalan éj sötét homály" fokozás nélküli tautológiáját. vissza akar állítani egy kühne Schönheit-ot; írja tehát a következőket:

cnwsseiV en aterpei
dourati × calceogomjw de nucti
lampeiV cuanew te dnojw taJeiV.

Azaz: "Alszol a szomorú faládában; de ragyogsz az ércszöges éjben és sötét homályban elnyújtózva."

Mikor a kis Perseus ragyog az ércszöges éjben: nem vall ez egészen a későbbi Nietzsche fantáziájára? Nem, ez nem Szimonidész költeménye - hanem Nietzschéé.

Ha már a költőről van szó, meg kell jegyeznem, hogy Nietzschére, a költőre és stílusművészre épp oly hatással volt a filológus Nietzsche, mint a költő a filológusra. Stílusát, azt a merész, a szóknak eredeti értelmeit váratlanul visszaállító, a szókkal mint megannyi labdával játszó fürge és csodálatos stílust kétségkívül filológiai tanulmányainak köszönheti, valamint a klasszikus írók hatásának azt a szinte vakító, éles világosságot, amellyel mondatai a gondolatot beállítják. Schopenhauer mondja, kétségkívül túlozva, de éppenséggel nem oktalan, hogy nemcsak a román nyelveken, de bármely nyelven is csak az tudhat igazán szabatosan stilizálni (és rendezni a gondolatokat), aki legalább megpróbált már latinul is stilizálni. A legnagyobb stiliszták, egész a legmodernebb időkig latinul is írtak; s amint nagy költők, egész Shelley-ig, Coleridge-ig, sőt egész Baudelaire-ig (akárha csak iskolai kényszerből is) latinul is verseltek, úgy mindazon nagy filozófusok, akiket világos stíljükért bámulunk - maga Schopenhauer, a Theoria Colorum szerzője -, latinul is írtak. Nietzsche kiváló stiliszta latin nyelven. Nagymértékben bírja a dilucide exponere hatalmát, s bár ő is ciceróniánus (Cicero filozófiai műveit igen kevésre, beszédeit azonban úgy is, mint stílremekeket, úgy is, mint mozgalmas életnek gazdag képét igen sokra becsüli), s bár nem riad vissza a száraz értekezésben sem a gyakran bántó szónoki kérdésektől és más figuráktól: mégis, ami nagy ritkaság a Cicerón dagályosra hízott filozófusoknál, kerülni tud minden henye, értelmet nem emelő cafrangot, mer egyszerű és rövid lenni s célja nem az, hogy latintudását fitogtassa, hanem hogy gondolatait megértesse.

Mik ezek a gondolatok? Amint mondtam, Nietzsche szűk körben mozog s kivált eleinte csak akarata ellenére árul el olyasmit, amit mi nem filológusok is gondolatnak nevezhetünk. Mindazonáltal e szempontból egyenes fejlődés van egész a Geburt der Tragödie-ig, amely már filozófiai mű; s e fejlődés tekintetében Nietzsche filológiai működésében három fokot lehet megkülönböztetni. És két dolog már a legelső fokon is tisztán látható. Az egyik Nietzsche érdeklődése elsősorban a klasszikus ókor gondolati tartalma iránt. Ezért fordul figyelme elsősorban a filozófiai forrásművek kritikájára, hogy igazi filológusként pontos adatokat nyerjen a görög filozófusok tanairól. Választott tanulmánya Diogenes Laërtius, a filozófusok kompendium- és életrajzírója: és kutatja Laërtius forrásait. Minket nem érdekelnek a részletkutatások. Érdekel azonban a másik nem filológus vonás, amelyet e tanulmányokban találunk: az, amely mindent emberi mélyében akar felfogni, még a száraz kompilátort és plagizátort is, és ezt a felfogást - amely csak intiuitive lehetséges - használja aztán fel a kútfői értéknek megállapítására. Nietzsche Laërtius lelkét - ha e lélektelen írónál erről lehet szó - megtalálja epigrammáiban, finoman megmutatja, hogy e pedáns könyvmoly elsősorban költőnek tekintette magát és a munkájába beszőtt epigrammokat mintegy kapuul használja fel arra, hogy Laërtius helyes megítéléséhez eljusson.

Ez a lélekkeresés vitte Nietzschét a költőkhöz, akiknél a lélek legmeztelenebbül látható s görög költőkről szóló tanulmányai második fokát alkotják filológiai fejlődésének. Nem időben értem, hanem eszmemenetben; mert időben e fokok meglehetősen egymásba olvadnak. A Laërtiusnál vagy Dionysiusnál található töredékek mellett már jó korán fordul figyelme arra a költőre, aki mintegy megtestesíti magában azt, amiben Nietzsche az antik és modern közötti fő különbséget megérezte, s amit minden filológia s később minden filozófia alapjává tett: az erkölcsi különbséget. Ez a költő volt Theognis, a megarai harcos arisztokrata, Nietzsche eszméinek egészen naiv és öntudatlan ókori képviselője és ébresztője, akiben mint emberben nagyon sok volt abból a gyermeki és mosolygó erőből és kíméletlenségből, amelyet Nietzsche később a Borgia Cézár-féle alakokban bámult; aki mint gondolkodó nem antimorális, hanem (nem már, hanem még) teljesen amorális, lévén erkölcs tekintetében abban a paradicsomi állapotban, amelyben ősszüleinek lehettek szemérem dolgában. Mindezt nem mondja róla Nietzsche, legfeljebb vizsgálja Theognis gnómáinak legrégibb ránk maradt redakcióját, szellemesen állapítja meg a különös szempontot, amely a redaktort a rendezésben vezette és következtetéseket von a gnomológiának a redakció előtti állapotára. Mindazonáltal ama gondon keresztül, melyet az ifjú tudós éppen ennek a költőnek áldoz, érezzük, hogy érdeklődését mindinkább tartalmi szempontok bírják; a görögség világnézetét akarja tisztán látni s ez viszi őt ahhoz a műfajhoz, melyben egyetemi előadása szerint is e világnézet leggazdagabb képét látja: a görög tragédia tanulmányozásához.

S ez a harmadik foka Nietzsche filológiai fejlődésének.

1870-ben heti 3 egyetemi óráját Szophoklész Oidiposz királyának szenteli. Ebben az időben kezdenek csírázni benne azok az eszmék, melyek első filozófiai remekében, a Geburt der Tragoedie-ben nyertek kifejezést. Most már a filológiai nézőpontokat váltják fel és azok is teljesen merészek és újak. Mindenekelőtt leszámol az üres poétikai pedantériákkal, melyek a tragédia tanulmányának útjában állanak, mint a mesebeli kastély útján a henye szörnyetegek. Ilyen a költészetnek telesen külsőleges felosztás epikai, lírai és drámai vagy szubjektív és objektív költészetre. Nietzsche kiemeli, hogy e felosztás teljesen modern és jelentéstelen gondolat; megmutatja, mily balgaság az úgynevezett drámaiság szabályait minden drámai formában írt műre alkalmazni; hogy az újabb drámaírók Euripidésztől kezdve mennyire dacolnak az egységgel, mely a valódi tragédiának legmélyebb törvénye; hogy tehát ezek és kivált Shakespeare voltaképp nem tragikusok, hanem eposz- és regényköltők, és az igazi tragédia megkülönböztető vonását sokkal mélyebben keresi. Nietzsche kritikai nézetei még nem fejlődtek ki: Shakespeare-t vagy Schillert (a Braut von Messinát) még sokkal többre becsüli, mint később: de csírájában láthatjuk azt a hatalmas gondolatot, mely esztétikájának majd alapját képezi, a törekvést a költészet egy új, sokkal mélyebb felosztása felé: dionysosi és apollói költészetre.

E felosztás mélyét (bocsánat a hosszú, furcsa és alapjában német szóért) a világnézethangulat képezi és az ifjú tanár a következő évben Bevezetés a klasszika filológia tanulmányába c. előadásában már az antik világnézetet jellemzi, szemben a modernnel. A kérdés - mondja - "pogány vagy keresztény?" - keine eigentliche Scheidung: die Urfrage ist, pessimistisch oder optimistisch gegen das Dasein. De nyomban utána teszi: Warnung von dem Ausdruck: griechische Heiterkeit! Az ébredő filozófus már olvasta Schopenhauer tanait és el van telve velük. A nagy nevelő már megaratta nevelésének legszebb diadalát és a nagy tanítvány ebben az időben már írja a Tragédia Születését: oder Griechentum und Pessimismus, és kifakad magánleveleiben a szellemtelen és szórágó filológia ellen. A filológiai tanulmányok legyőzték önmagukat: fejlesztettek magukból egy morális és heroikusan tragikus felfogást, mely jelleget Nietzsche filozófiája aztán voltaképp mindvégig megőrizte. A filológusból megszületett a filozófus, mint a tétlen gubóból a szárnyas pillangó.

Azt hiszem, sikerült kimutatnom, hogy ez a fejlődés teljesen folytonos és hogy Nietzsche filozófiájának a filológia valóban kiindulását képezte. Hogy ez a kiindulás inkább pszichológiai jellegű, mint induktív logikai: abban Nietzsche éppannyira hibás, mint a filológia. De akik ismerik Nietzsche filozófiáját, tudni fogják, mit értek, mikor azt mondom, hogy gondolkodása mindig megtartotta ezt a filológiai alapot: mindig az emberiség szellemi műveire és szellemi történetére (amely a legtágabb értelemben vett filológia tárgya) alapítja ítéleteit és következtetéseit, nagyon eltérően más filozófusoktól. Ennek felel meg filozófiájának majdnem kizárólag morális jellege, mely csak élete végén, legfantasztikusabb kísérleteiben (pl. az örök visszatérés tanában) akart más térre átcsapni.

Nietzschét, a művészt s Nietzschét, a filozófust levezettük a filológusból; még egy külön bekezdést szeretnék írni ezzel a címmel: Nietzsche, a nevelő. Nietzsche maga mondja, hogy a filológusnak pedagógiai hajlammal is kell bírnia; s mélyében majdnem azt érti, hogy a filozófus voltaképpen tanító. Nietzschében ez a pedagógiai hajlam a legteljesebben megvan: mint tanárt, előadásaiban jellemzi a sound learning, a világos előadás és az emelkedett (valósággal erkölcsileg emelkedett, követelményeiben magas) szellem. S Nietzschét, a híres rapszodikus, amorális bölcset nem ugyanez a szellem jellemzi-e? Mennél jobban behatolunk az ő szellemébe, annál jobban látnunk kell, hogy erkölcstelensége voltaképp a legmagasabb, legelőkelőbb erkölcs s új morálját amorálisnak maga voltaképp éppen pedagógiai szempontból nevezi: edzés szempontjából. Erkölcsileg érzékenyebb lélek Nietzschénél kevés volt: ez határozta meg élete egész tartalmát. De erről egészen külön értekezést kellene írni. Kétségtelen, Nietzschét nem ajánlanám gyenge lelkek nevelőjének, de erős keveseknek mi sem lehet edzőbb, nevelőbb, emelőbb, mint az ő hatása.

De ha őt megérteni akarjuk, ne restelljünk visszafordulni az első Nietzschéhez. "Der erste Nietzsche - mondja Ernst Holzer a Philologica előszavában - der nocht glaubt, der noch hofft - wer spricht heute noch von ihm? Heute wo grüne Burschen glauben, mit dem dritten Nietzsche längst fertug zu sein, und allerhand Kulturheilkundige sich als Nietzsche-Überwinder selbst anpreisen!"