Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám · / · Bán Ferenc: Az új isten

Bán Ferenc: Az új isten
VI.

Tjiamist napokon át üldözte az az érzés, amit akkor érzett, hogy Dimbi torkába belefúrta a vasat. Új fegyvert választott magának és a régit, a gyilkos vasút undorodással a Manok árjába hajította. Amint ott állt a zúgó ár fölött, egyszerre a tengert képzelte maga elé és a távoli kéklő horizontok ölelésre tárt karokkal hívogatták. Nem bírt magával, futva indult a telepre vissza. Elmondta mindenkinek, hogy elmegy, nagy útra megy, a tengeren túlra megy. Rendelkezett az elefánt őrzéséről, parancsba adta, hogy Kegirihez és Csi-Taranhoz ne közeledjék senki, és azután fölkészülődött a nagy útra. Senki nem tudta, miért parancsolgat egyszerre Tjiamis, aki mindig húzódozott az uralkodástól, de mindenki engedelmeskedett neki. Tjiamis elindult: a hosszabb úton ment, mert a Manokon húzta maga után faháncsból készült csónakát. A tömeg a tengerig kísérte és némelyek úszva haladtak messzi utána.

Kegirihez és Csi-Taranhoz csakugyan hosszú ideig nem közeledett senki. Három napon át Dimbi halála és Tjiamis elutazása kísértett emlékezésükben, azután lassan lefoszlott Tjiamis alakjáról minden erő, minden félelmetesség és nem maradt belőle egyéb, egy messzire költözött vándornál, akit percekig fájó szívvel vágynak ugyan vissza, de akire a nap többi részében nem is gondolnak többé. Folyt az életük tovább, lassan, csendesen a megszokott kerékvágásban és mikorra két hét választotta el őket Tjiamis elutazásától, annyira kipusztult emlékezetükből a fölöttük álló erősebb emlékezete, hogy torzsalkodni kezdtek egymással, mert mindannyi parancsolni akart.

A kerítések veszedelmesen szaporodtak, civakodás esett Dimbi hagyatéka fölött is. Dimbi hagyatéka más alakban is visszajárt közéjük civódást teremteni. Néhányan rájöttek, hogy az eltüntetés sokkal könnyebb módja a vagyonszerzésnek és éjszakánként sokkal több baromfi, vadhús tűnt el, mint amennyit az első eltüntető, Dimbi lopott el.

A maga tulajdonára fokozottabban vigyázott mindenki ugyan, de ez sem segített. A sötétségben dolgozó eltüntetők ellen folytatott örökös harc még inkább kifejlesztette bennök a gyanakodást és megesett, hogy egyik-másik minden tiltakozás dacára is végigkutatott az elveszett, drága jószág után minden kunyhót. Egyiknél-másiknál mintha megismerték volna a maguk elveszett jószágát, de a gyanúsítottak váltig erősítgették igaz jussukat és nem ritkán öklöződésre, véres verekedésre került a sor. Ilyen módon az egyes családok között halálos gyűlölködés támadt s a szomszédok magas kerítéssel zárkóztak el egymástól. Ha gyerek átbújt alatta, ha baromfi átrepült fölötte, mindig bosszút álltak. A gyereket bottal verték ki, a baromfit megölten hajtották vissza és a kerítések mindig erősebben cövekelődtek a földbe és mindig magasabbra nyúltak az ég felé. Két hónappal Tjiamis távozása után nem volt már egyetlenegy kunyhó, amely ne lett volna tökéletesen körülkerítve. És amint a tulajdon szeretete a tulajdon imádásáig növekedett bennök, abban a mértékben hanyagolták el a közösség rárótta kötelességeket. Az elefántnak napokon keresztül nem adtak enni s teljesen sorsára hagyták. Sötétségkor rettenetesen ordított az éhség miatt, sajnált mindenki, de lusta volt mindenki és mindenki szomszédjára bízta, hogy enni vigyen az éhező állatnak. Az elefánt végül is kitörte a karám ajtaját és elkóborolt eleség után. Napokig odajárt, de annyira megszokta az embereket, hogy magától visszatért a karámba. Végül Tjiamis kunyhóját is elhanyagolták, Dimbi kunyhója fölött való veszekedésben pedig a két család az utolsó ízig kipusztította egymást.

Fogcsikorgatva néztek egymásra és halászatra is külön indultak a családok. Egyszer megfogtak egy asszonyt, aki mások baromfiját vitte a hóna alatt. Megszokásból a cinkónia alá vitték. Emlékeztek még Tjiamis szavaira: Halál minden eltüntetőre! de egyiknek sem volt mersze ahhoz, hogy a többi nevében rendelkezzen. Több öreg tanácsára tehát, akik amúgy is elkeseredetten nézték mindazt a romlást, ami a telep békéjét a múltba tiporta, Csi-Taranért és Kegiriért mentek. Csi-Taran igen megöregedett már és Kegiri sovány volt. Idegenül, borzongva néztek mindketten a feléjük meredő kerítésekre, de, mert nem tudták azok rendeltetését, nem is szóltak semmit. Körül sem nézhettek, be sem kukkanthattak régi otthonukba, a tömeg cipelte őket egyenesen és bosszút szomjazva a cinkónia alá. A vének elmondták, hogy ott az az asszony eltüntető, elmondták, hogy Tjiamis halált rendelt minden eltüntető fejére és azután elmondták, hogy azért emelték a kerítéseket, mert igen megszaporodtak az eltüntetők. Csi-Taran a fejével bólongatott. Isten büntetése, isten büntetése, mondta és meglágyult szeméből arcára csurgott néhány könnycsepp.

- De mit csináljunk ezzel az eltüntetővel? - sürgette a tömeg.

- Isten büntetése, isten büntetése - mormogta és arcát megint elöntötték a könnyek.

- Öljétek meg! - rikkant föl Kegiri.

Nekiestek az asszonynak és minden rimánkodás dacára belökték a Manokba. Ám az eltüntetőket ez a szigorún véghezvitt parancs sem riasztotta vissza. Hat nap alatt hatot fogtak el és Kegiri parancsára valamennyit a vízbe ölték. A folytonos öldökléstől végleg megfélemledett a nép és Kegiri elérkezettnek látta az időt, hogy elmondja mindazt, amit kigondolt hosszú elvonultságában. Napokon keresztül, minden segítséget visszautasítva, egyedül dolgozott oltárán és amikor magasra kanyarogva szállt arról a füst, maga köré csődítette a népet:

- A mennydörgések és a vizek istene megsokallta a ti bűnötöket és azért távozott az égbe. Többet már nem jön hozzátok vissza, pedig ti voltatok az ő kiválasztott népe. A mennydörgések és a vizek istene mindig nálatok lakozott, pedig arra túl is laknak népek. Ti voltatok a kiválasztottak. Szeretett minket, mert olyan soká élt közöttünk, hogy egyedül Csi-Taran hallott az érkezéséről. Soká élt közöttünk, de a mi bűneink elzavarták innen!

A tömeg meglepetten, áhítattal hallgatta és amikor, hogy erőt gyűjtsön, elhallgatott, hangos szavakkal buzdították a tovább való beszédre.

Kegiri most a vénekhez fordult:

- Mondjátok el, mennyi csapás érte fejeteket, mióta a mennydörgések és a vizek istene égi lakába költözött!

A vének szomorún ütögettek rá fejeikkel és az egész tömeg boldognak érezte most azt az időt, ami már örökre elmúlt közülök. A mennydörgések és a vizek istenét sóhajtozták vissza, mert megkeseredett az életük, amióta kerítéseket kellett emelniök és amióta eltüntetőkkel kellett viaskodniok.

Kegiri tovább beszélt.

- A szenvedéseket az isten küldte rátok. Ő figyel titeket a magasságból és ő büntet titeket a magasságból. Könyörögjetek az istennek, hogy megszánjon benneteket.

Rámutatott a füstölgő oltárra:

- Az én könyörgéseimet és Csi-Taran könyörgéseit ez a tűz viszi föl istenhez. Isten maga is tűzben költözött el tőletek és ti mindannyian láttátok, amikor tűzbe borultan elköltözött tőletek. Isten magához vette Uttun-Gadevát és isten kíméletlenül büntet meg mindenkit, aki elfordul tőle.

A tömeg megfélemedetten oszlott szét és egynek nem volt annyi bátorsága, hogy, ami belsejüket nyugtalanította, tagadják az istent.

Kegiri napról-napra, újra meg újra beszélt; az égben, a felhők mögött lakozó isten bosszújával fenyegette a népet és a tömeg alázatosan hajlott tanítására. Elterjedt a hír, hogy isten szarvasüszőt és két kecskefiat küldött Kegiri és Csi-Taran táplálására és ezt a hírt Csi-Taran terjesztette. Mindenütt róluk suttogtak és ha két ember összekerült, mindjárt isten bosszújáról beszélt. A tömeg egyre nőtt Kegiri oltára körül és már akadt több, aki azt beszélte, hogy látta istent egy felhő tetején ülni. Szemük mind jobban hozzászokott a távolsághoz és ezentúl, ha az égre tekintettek, mindig azt keresték, hogy vajon melyik pontján lakozik az isten. Tjiamis tanítása néha megelevenedett emlékezetükben, és egy napon, amikor Tjiamis visszaérkezett közéjük, igen sokat beszéltek arról, hogy az eltűnés nem isten bosszúja, hanem az eltüntetők gonoszsága.
Ám a telep lakói nem tudtak megküzdeni azzal a misztikus hatalommal, amely láthatatlanul lebeg a fejük fölött. A láthatatlan istenség rettegéssel töltötte el őket, és ha sikerült valami vállalkozásuk, nem is tudták másként elgondolni, minthogy az isten segítette diadalra őket. Tjiamis éppen Kegiri szónoklása közben toppant be. Amint meghallotta a lelkesült szavakat, Tjiamisban fellobbant a düh és fegyverét emelte, hogy keresztülszögezze Kegirit. Ám száz és száz kar fonódott a testére és Kegiri parancsára lenyűgözték a földre. Tjiamis hiába viaskodott, nem tudott szabadulni, s mikor belátta, hogy hiába minden ellenkezése, s amikor a tömeg már-már bezúzta a mellét, legyőzöttsége jeléül elhajította fegyverét. Egy pillanat alatt elbocsájtották és Tjiamis szótlanul, mogorván állott közöttük. Kegiri szólt hozzá:

- Tjiamis, te vitted rossz útra népünket, de isten, aki az égben, a felhők között lakik, megver, megbüntet téged. Tjiamis, te szenvedtél legtöbbet, te voltál a legbűnösebb, isten kényszerítésére magad kezével ölted meg Dimbit, akit szerettél, Tjiamis, térj meg és féld az istent.

Tjiamis dacosan rázta a fejét, rá nem hatottak a szavak, ám az ő tragédiájára való hivatkozás annál inkább megillette a tömeget. Tjiamis még egy kísérletet tett, hogy meggyőzze a népet és azután föladta a harcot.

- A rövidkarú emberek országából jövök - mondta -, és ott egy szelíd szemű öreg arra tanított, hogy az emberből semmi, senki ki nem pusztítja az istenségbe vetett hitét. Ha megismeri a természet egy titkát, tíz új titkot talál az ember, hogy azokba a saját szemei elől elburkolhassa istenét.

Magához intett két férfit és azokkal csónakjához ment. A csónakban megajándékozta népét a rizstermelés titkával, hegyes vasdarabokat mutatott nekik, megmagyarázta, megmutatta, mint kell a vaskőből kiolvasztani a vasat, odaajándékozta a népnek mindazt a tudást, amit a tengeren túl Csi-Taran legendás országában szerzett, s azután, még egyszer visszanézve' a magasan égnek csavarodó áldozati füst előtt térdeplő tömegre, erős csapásokkal a tenger felé hajtotta csónakát.