Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 13. szám · / · Bán Ferenc: Az új isten

Bán Ferenc: Az új isten
III.

Tjiamis csemetéjével sehogy nem tudott beférkőzni kunyhója ajtaján, a szerelmes vágy arra ösztökélte, hagyja kívül, váljon meg egy időre tőle, és már-már engedelmeskedett is sugallatának, amikor nagyszerű ötlete támadt. Odatámasztotta a nyílásnak a csemetét; bár az mindössze a felét engedte volna be. Egyáltalán nem tudta, mi lesz tettének következménye, de erős elhatározással derékban hirtelen kettétörte. Most már lejtősen tartva, benyújthatta a kunyhóba és amikor újból kihúzta, nagy örömére szolgált, hogy a megkurtított csemetével sokkal hatalmasabb csapásokat képes mérni. Betámasztotta egy sarokba és csak azután sietett Ngawi ölelésére, aki reszketve, apatikusan, a legborzalmasabb rosszra elkészülten menekült a kunyhó mélyébe. Lelkében mindig Uttun-Gadeva járt előtte és olyan őrült erővel küzdött szerelmes vágyai ellen, hogy amikor Tjiamis rémerejű öleléssel a falombokra fektette, akkor is Uttun-Gadeva nevét mormolta az agya.

Tjiamist is gyötörte a kétség; ifjú felesége mellett sem tudta elfeledni, hogy mit tett. A szerelmes láz múlásakor öntudatosan emlékezett arra, amit véghez vitt röviddel ezelőtt és most kétségei támadtak. Most már egyáltalában nem volt bizonyos abban, hogy megölte-e az istent. A mennydörgések és a vizek istene eléje szállt a csillagtalan, hűvös levegőjű éjszakában és rettenetes szavakkal fenyegetőzött, hogy beöli a tengerbe. Nyögött rémlátományai, kínzásai alatt, Ngawi tüzelő keblére is hiába menekült: a mennydörgések és a vizek bosszuló istene ott is ijesztgette, ott is rémisztgette. Égő aggyal, messzire dülledt szemmel végleg tönkreverten, végleg tönkresilányítottan várta a hajnal első sugarait, de a hajnal messzi-messzi vidékről érkezhetett ma, mert soká sötét, borongós maradt a csillagtalan égbolt.

A kis Kegiri is álmatlanul hánykolódott egész éjszaka; siratta tönkrezúzott istenét, amelyet szíve melegével puhított, formált a buta, a kemény agyagból, és siratta Tjiamist, bálványát, aki tegnap ím soha nem hegedő sebet ütött a szívén. Mindenki aludt még, amikor ő már útrakelt, felkeresni, hódolni a mennydörgések és a vizek istene előtt. Egyedül akart menni, de két gyermektársa, akik vele egyszerre vonultak az ifjúság karámjába, melléje szegődött és semmi áron el nem maradt tőle. Útközben Tjiamissal találkoztak, aki megkurtult csemetéjével a vállán, dühödt, átkozódó szavakkal törtetett a barlang felé. Ngawi eltűnt az éjszaka mellőle és bizonyosra vette, hogy Ngawi Uttun-Gadevához sietett. Szeméből nem sok jót lehetett kiolvasni és a fiatalok igen féltek tőle, amikor az egyik csemetét a másik után szakította ki a földből.

Amikor fölértek a barlang elé, még mindig sötét, nehéz felhőkkel teleaggatott volt az égbolt. Tjiamis Ngawi nevét kiáltozta, de Ngawi nem volt sehol; körülfutotta a barlangot, fölkutatta a bokrokat, cserjéket, végigpiszkálta a lombokat, de Ngawi után hiába kutatott, Ngawi után hiába kiáltozott. Kétségbeesetten folytatta a keresést; tudta, hogy itt kell valahol lennie, mert Uttun-Gadevánál nem lehet. Uttun-Gadeva csak az isten napja végén vezetheti barlangjába új feleségét. Azután mégis belépett a barlangba; Uttun-Gadeva aludt; egyedül, mélyen, csendesen. Tjiamis ráemelte fegyverét, de a félúton, sújtás közben visszakapta. A nagy barlangba lépett, félrehajtotta a rostfüggönyt és eközben olyan érzés fogta el, mintha valami borzalmas dolog történne a következő pillanatban vele. És csakugyan, a mennydörgések és vizek istene ott vigyorgott széles, dolomit talapzatán. Ott volt, nem pusztította el tehát. A hengeralakú test feje táján a tarajos nyúlvánnyal, ez az egész hideg, fenyegetően sötét tömeg olyan hatással volt reá, hogy elállott a szívverése. Isten, hörögte, a szívéhez kapott és a következő pillanatban le akart sújtani rá. Ám ekkor a cinkóniák között hatalmas nyaláb banánokkal megrakodottan bebújt Kegiri és a két kicsi társa. Tjiamist csupán egy pillanatig rettentette meg belépésük s azután újból sújtott, szétzúzni az istent. Ám amikor a csemete az isten fölött járt, mintha égető, forró sugár ömlött volna keresztül a testén, ugyanabban a pillanatban bénultan, erőtlenül hullott le a karja. Ernyedten állott egy ideig és dühödten nézett a fiatalokra, akik reszketve kiáltoztak segítségért. Rájuk ripakodott és a dühkitörése újból megerősítette. Megint fölemelte csemetéjét és most bizonyosan szétzúzza az istent, de ekkor megjelent a kiáltozásokra elősietett Uttun-Gadeva.

- Hová tetted Ngawit! - ordított rá Tjiamis.

Uttun-Gadeva a fejét ingatta:

- Isten előtt csendesen, alázatosan. Ngawit pedig nem láttam. Ngawit te vitted magaddal a mennydörgések és vizek istene ellenére.

- De Ngawi elment. Ngawi eltűnt!

- Akkor isten hívta, isten parancsol nekünk.

Meghajolt isten előtt, többé rá sem nézet Tjiamisra, de a többire sem, homlokát befúrta a puha homokba és halántékát a hideg dolomit-talapzathoz szorította. Amikor újból fölemelkedett, rideg, kemény, kegyetlenül méltóságos volt az arca. Feléjük fordult és minden ellenkezést kizáró határozottsággal mondta:

- Menjetek és szedjetek banánt, sok banánt és díszítsétek föl a mennydörgések és a vizek istenét.

Tjiamis nem mozdult.

- Tjiamis, te is menj.

A nyílás felé mutatott és Tjiamis megverten, alázatosan engedelmeskedett a parancsnak.

Az ég nem akart kiderülni és a felhők mindig nagyobb tömegekben gyülekeztek. Végezetül annyira megsokasodtak, hogy köröskörül minden hegyorom pipázásba kapott. Ám, hogy sehogy nem derült ki, a telep népe, apraja-nagyja mégis megindult a barlang felé. Mindnek a kezében volt egy nyaláb banán, sokan baromfiakat, halakat is hoztak, egy férfi pedig csillogó, százszínű tűzsugarat szóró követ hozott engesztelésül. Mindenki ezt a ritkaságot bámulta és a ritkaság tulajdonosa boldog és büszke volt emiatt. Csi-Taran egész úton zsörtölődött, és amikor megérkeztek a barlanghoz és fölállottak Uttun-Gadeva előtt, panaszkodó hangon szólott:

- Szörnyűséges dolgokat sejtek. Nézzétek az eget. Halászatkor még soha nem volt eső és éppen ma van, ma, a mennydörgések és a vizek istenének ünnepén. A mi csendes, békességes népünkre szörnyű dolgok várnak.

A tömegen végigborsódzott a hideg és gyáva reszketéssel nézték Uttun-Gadevát:

- Az történik, aminek történnie kell, és jegyezd meg, Csi-Taran, minden, ami történik, a mennydörgések és a vizek istenének akaratából történik.

Szavai közben sűrű, meleg, kövér cseppekben hullani kezdett az eső és a távoli erdők fekete lombjait nyargaló villámok festették fehér fényűre. Borzalmas dördülések, csattogó cikázások következtek egymásra és már úgy zuhogott a zápor, mintha az égboltról új tenger szakadna a földre. A nagy, csattogó villámcsapások miatt úgy reszketett Dimbi, mintha erős, kegyetlen marok rázná a lelkét. A tömeg állta az esőt és nyugodtan, csöndesen várták Uttun-Gadeva parancsait:

- Hozzátok ki! - és karjaival befelé intett.

A következő pillanatban egy sereg férfi rontott a barlangba és görnyedve a teher alatt, kicipelték az istent. Mosta az eső a hengeralakú testet, a csöppek porrá törve sziporkáztak szét a tarajos tetejéről és a tömeg méla, mély áhítattal bámulta, milyen fenségesen rendelkezik az elemekkel az isten. Ajándékaikat behordták a barlangba, közben pedig a kis Kegiri és társai végigborították banánokkal, banánlevelekkel a dolomit talapzatát. Az eleven, zöld környezetből gyönyörűn magaslott ki az isten fekete, helyenként rozsdásodó teste. Uttun-Gadeva az isten elé állt és a tömeg már körbe fogózott, hogy a rettenetes zivatarban megkezdje hódoló táncát. Vagy száz lépésről artikulátlan, vad ordítások szálltak feléjük, s mintha megkarosodott zivatar szállt volna a földre, olyan erővel törte, zúzta valaki hatalmas, messzerengő csapásokkal az erdő fáit. Tjiamis tűnt föl; jobb kezében a fegyver, az elmaradhatatlan csemete, vállán pedig barna, alaktalan, véres, helyenként cafatos hústömeg.

- Megvan, megtaláltam Ngawit! - ordította eszelősen. Keresztültört a tömeg kézláncán, ellökte Uttun-Gadevát s Ngawi véres tetemét ráhajította az istenre. Aztán vad, véres szemével kutatón nézett szét a tömegen. Csupa megrettent arc, csupa megbénult kar és egy halálijedt, csontigható, eszelős sikoltás. Dimbi sikoltott és elrohant, le a hegyről. Tjiamis utána iramodott volna, de ugyanekkor Uttun-Gadeva lerázta rémült fásultságát és Ngawi teteme után nyúlt, hogy lerántsa az istenről. Tjiamis birokra kelt vele és míg verekedtek, még borzalmasabb erővel zuhogott a vihar. Nyolc-tíz dördülő villámcsapás következett egymás után. Uttun-Gadeva és Tjiamis ott viaskodott Ngawi teteme fölött és a viaskodás percekig tartott, mert Tjiamis csak bal kezével harcolt; jobbjával folyton a fegyverét szorongatta. Végre nekilökte Uttun-Gadevát a zöldellő banánlomboknak, ugyanekkor irtózatosat dördült az ég. Vakító fényesség áradt fejükön, olyan tüzes volt a sütése, mint a legforróbb napnak. A tömeg eszeveszetten hátrált, Tjiamis rémülten utánuk. A következő pillanatban süvöltő erejű szélnyomást éreztek, rögtön rá pedig megtízszereződött erejű fényesség nyomában irtózatos csattanást hallottak. Többen a földre hanyatlottak, mások kezükbe rejtették arcukat, csak Tjiamis állott dacosan, rendületlenöl. Elhaló, gyönge sóhajt hallott, azután pörkölődött hús szagát érezte és rögtön rá föllobban az isten helye táján néhány sárgás fénynyelv. Egy pillanatig tartott az egész és a megújult erővel zuhogó zápor már kioltotta a sárgás fénynyelveket. Egy pillanatig tartott, de a kis Kegiri végigkísérte mindazt, és amikor meglátta a sárgás lángnyelveket, valami sejtéstől megkapottan fölkiáltott:

- Az isten!

Merőn nézett az égre, mintha áthatolhatna a felhők rengeteg tömegén és követhetné szálltában azt a sárga lángnyelvekkel övezett testet, amit röpülni vélt. Tjiamis rontott először oda. Az isten eltűnt; helyén megolvadt vas folyt, amely sistergett a ráhulló esőcseppek alatt. Lent a földön fekete tömegbe zsugorodottan egymáson feküdt Ngawi és Uttun-Gadeva, Tjiamis lerugdalta Uttun-Gadevát. Ngawit megint a vállára emelte, körülnézett és nem látta sehol a fegyverét. Lába előtt a hosszú, megszenesedett valami füstölgött. Megismerte, hogy a volt fegyvere. Töprengett egy ideig s azt volt az érzése, mintha énje erősebbik fele pusztult volna el, de azután egy gondolat villant örömre az arcán. Kitépett egy csemetét, letiporta gyökereit, derékban kettétörte és azután Ngawit a vállára emelve megsuhogtatta új fegyverét.

A megrettent tömeg félőn, reszketően tekintett utána. Csi-Taran zokogva borult Uttun-Gadeva fekete testére, a kis Kegiri pedig még mindig az eget vizsgálta, mintha szállani, röpülni látna ott valami sárga lángnyelvekkel övezett testet. Az isten! - mormolta és elfordította fejét a többi szeme elől.