Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Feleky Géza: Színház

Feleky Géza: Színház
2.

Reinhardt nagyon sokoldalú: előad Hoffmansthal-komédiát és vaskos francia tréfákat, előadja Gawant, Lanvalt, Lanzelotot, Stucken gráli trilógiáját és előadja Lumpácius Vagabundust, ő vezette be Németországba Shawt, Maeterlincket, Dymowot, Katona Józsefet és ő vitte el az arénába Szophoklészt és Aiszküloszt - de háziszerzője csak egy van, egy olyan író, akinek minden művét elfogadja, akit mindig portál, akihez szerencséjét és jövőjét fűzte: Shakespeare.

Komoly, izmos, eredetieskedésre nem vadászó ízlésnek nem lehet más választása. A nagy angol drámaíró a legszebb feladat, amely elé rendező csak kerülhet és bizonyos értelemben a legnagyobb is. A még nagyobbaknak látszóak ugyanis lényegükben problematikusak, megoldottan is megoldatlanok. Náluk legföljebb ugyanolyan erős és ugyanolyan nemes hatást érhet el a rendező, mint amilyent a költő szándékolt, Shakespeare intencit azonban maradék nélkül megvalósíthatja, ha különben megvan benne az arravalóság. Shakespeare megvalósítása a maga egészében csak az első percben látszik kivihetetlen jámbor szándéknak.

Az igaz persze, hogy ha a shakespeare-i színházat egy szóval kellene jellemezni, akkor csak ama jelzők között lehetne választani, amelyek a tündérmese gazdagságát, pompáját fejezik ki. Királyok és pórok, szerecsenek és zsidók, bolondok és varázsló bölcsek, bárdolatlan kurtanemesek és csupacsiszoltság udvariak, szentek és rüpökök nyüzsögnek egy tömegben, pompás menetek vonulnak fel, fényes udvar hódol a trónnak, szónokok izgatják a népet, távoli csaták nesze érkezik a széllel, szelíd hold nézi a koboldok táncát, várat ostromolni indul az erdő vagy üstöt és boszorkákat rejt a mélyére, villámos, égzengős éjszakán. Hol akad olyan díszletfestő, aki megfesti ezeket a kulisszákat, melyik táncmester nevel bele egy ekkora tömegbe órák alatt századoktól finomított előkelőséget, van-e olyan mechanikus, aki egy estén át tud meggyőzően dörögni és záporesőzni, ki építette fel ezt a színpadot, amely magába fogadja a vihar sikongását, a tenger moraját és elfogja a koboldok lépésének neszét.

Shakespeare művészete naiv, biztos művészet, látja a kezdetet és a véget, mindenre tud feleletet. Nagyszerűen tökéletesedett mesterember-szemmel igazodott el az életen a költő, a színpad egyszerű lehetőségei között tehát nem mozoghatott bizonytalanul. Mindent megoldott, egyszerűen, sok kétségeskedés nélkül; rendezésbeli nehézségeknek nem szabad problémákkal közeledniök. De itt bizony nincsen feloldhatatlan nehézség, még csak a színpad történetében sem kell három évszázaddal visszafelé lapozni, egy kissé finomabb szerkezetű fül kiderít mindent, ha néhány percig figyelmesen hallgatja akármelyik dráma akármelyik dialógusát.

Shakespeare-hez nem kell hozzátenni díszleteket, megvannak azok benne. Shakespeare a "szolgáld ki magad" álláspontjára helyezkedett, díszletfestője, mechanikusa, reflektorvivője volt darabjainak. Nem mint színész és színidirektor, hanem mint költő elvégzett mindent, aminek drámái szükségét érezték. A szavak, a mondatok szabása, a hasonlatok, a sorok ritmikus zöngése, gyakran a szótagoknak és hangoknak aligha öntudatlan és mindig célfelelő felszisszenései ráfestik a szürke háttérre a természet legszínpompásabb és leghatalmasabb jelenségeit, a legcsodálatosabb fantazmagóriákat és az álomlátásokat. Zúg az erdő szavaiban, felcsattan a szerelem bennük, dörög az ég, szakad a záporeső, zajlik a csata némelyik mondat találkozásánál. Megvan a költő dikciójában minden, természetes, nem nyersen, naturalisztikusan, hanem utalásokban, amelyek azonban a legkisebb fogékonyságban is megtermékenyülnek, pontos alakot öltenek és izzanak az intencionált ragyogásban. Az efféle hatásoknak és hatáskihasználásoknak tévedéstelen matematikusa Shakespeare, ezt minden olyan előadás bebizonyította, amelyben ez új színpad eszközei és más rendezői beavatkozások nem korlátozták a szöveg szabad érvényesülését. Budapesti példát is lehetne erre nézve említeni: Hevesi Sándor tavaly korhű formában mutatta be a Vihart.

A vízszintesen kettőre osztott Uránia Színpadon viharzott fel-le a Prospero tisztult bölcsessége és Kalibán állatba ojtott félöntudata, hegy és völgy között a nagy hullámpályán az acélkocsi és benne a nem szédülő légiutas, a költő. A közönséges ember a mutatványos hely olcsó poézisétől felkenten, emelkedőben káprázatos ragyogásúaknak látja a csillagokat a sötétbársony égen és magát sokszorosan nagyobbodottnak érezve rohan le a folyóhasogatott, ezerházú városra, amelyet ezer sárga lámpa, ezer laposfejű rajzszeg szögez le a földre. A shakespeare-i utas egy hullámvonat úton ezer képben meglátja az egész életet: óriási sebességgel pergett le a Vihar kinematográf-tekercse a fénygolyó előtt és a jelenségek ezerféleségükben, egész gazdagságukban kerengtek a vásznon.

A színpad nem volt egészen Shakespeare színpadja, a nézők akkor nagyon mások voltak, most a színészek a növendékek közül kerültek ki, fegyelmezetlen, zökkenő, nyers anyag, és mégis kígyóztak a színek, bugyogott a fény, szabadon, hevesen szárnyaltak a lelkek. Testesedetten, súlyra kapva, kissé rikító természetközelségben, de mégis minden kincsével ékesen a kelet meseszőnyege gördült fel a nézők előtt a másfél óra alatt, Shakespeare, színváltozások, felvonásközök, ostoba vászonerdők-alátámasztások nélkül, Shakespeare magárahagyottan. És gátak nem állták útját szabad előbontakozásának.

Reinhardt egyik legnagyobb sikerét a Viharral rokon Szentivánéji álmot előadva érte el. Lába támadt a habkönnyű szavaknak, megbotlottak és csak nehézkesen vagy sehogyan sem íveltek a magasba. Illatosak voltak a mondatok, harmatcsepp ragyogott rajtuk, kedvesen bólongatták harangfejüket, alájasimultak a tündértalpaknak és hirtelen kiegyenesedve néztek távozó vendégeik után! Most előcammog az illuzionista színpad, tudományos pontosságával és józanságával.

A drámákba foglalt Shakespeare-díszletek materializálása egész biztosan tévedés: mégpedig egy annyira véletlen, annyira nem az anyag természetében megokolt tévedés, hogy a vele való foglalkozás teljességgel kilátástalan, mert nem járulhat semmiféle adalékkal Shakespeare megismeréséhez. Legfeljebb egyet érdemes talán megállapítani; magában Reinhardtban is mozoghat valamilyen bizonytalanságérzés beállításával szemben. Egyre csiszolt, egyre gyalult Szentivánéji álomján és hasonló megjelenítésein, de csak a magánvaló előadás tökéletesítésére törekedett és soha kísérletet sem tett arra, hogy a drámákat és előadásait közelebb hozza egymáshoz. Mintha tudná, hogy csak szurrogátumot ád, csak magát a szurrogátumot tökéletesíti és nem is akarja közelebb hozni egymáshoz az eredetit és a pótlékot, hiszen minden közelítés csak élesebben éreztetné a különbséget.

Van azonban Reinhardtnak Shakespeare-rel szemben még egy állásfoglalása, és az a második állásfoglalása bizonyos mértékig diszkreditálja az elsőt, jogosult kétségeket támasztva Reinhardt jóhiszeműségével szemben. A Szentivánéji álom teljes bizalmat mutat a színpad kifejező készsége iránt: a Makrancos hölgy már csak ironikusan alkalmazza a színpad eszközeit. A díszletek elhelyezése a nézők előtt történik, maguk a színészek stafírozzák ki színpadjukat. Az emberek maguk előtt tologatják a házakat, egyik kezükkel megtámasztják a homlokzatot, a másikkal ablakot nyitnak rajta és lebeszélgetnek az emeletről. Az elmésségén valószínűleg a tréfamester mulat legjobban, hiszen saját magát persziflálja vele.

Az ezermester Reinhardtnak egészen üres a marka: az ironikus Reinhardt csak nagyon szegény. A Makrancos hölgy, a Tévedések vígjátéka, általában ez az előadástípus megállapítja, hogy Shakespeare graciózus még akkor is, amikor tenyeres-talpas, mosdatlan szájú és goromba francia bohózatok trükkjeivel dolgozik utódjainál jóval markosabban. Ez bebizonyosodik, de sokkal többnek kellene bebizonyulnia, hiszen az a fenséges Shakespeare-ben, hogy vitézlászlós kirándulásain, legkaotikusabb felfordulásaiban, a fonalavesztett tohuvabohuban is a szeszélyes csapkodó hullámok közül kemény szirtek nyúlnak a magasba, remek márványszobrok, örökkévalóságra hivatott emberek.

...Reinhardt ugyanott és ugyanazon fogyatkozása következtében hibázza el Shakespeare-t, mint görög tragédiákat.