Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 12. szám · / · Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Regény
XII.

A Víg kamara az igazgatói iroda előszobájában szorult.

A hosszú keskeny előszobából kétoldalt két ajtó nyílt. Az egyik az igazgató irodájába, a másik a tanári tanácskozóba vitt. A fiúk a jobboldali ajtó felé füleltek. Bent a tanárok beszélgetésének a nesze szűrődött ki. Tegnap késő estig tartott a vizsgálat, a vallatás, mostanra rendelték fel őket ítélethirdetésre.

Kinn gyönyörű idő volt, a nap ferdén bevetett sugarakkal fűtötte a szobát, ahol a fiúk úgy állottak, mint a beszorított birkák. Némelyiknek az arca kétségbeesett volt, Szegő összeszorította a térdeit s három darabba roppanva szinte széthullott minden tagja a félelemtől, pedig ő volt az egyetlen, akinek egyáltalán semmi oka sem volt a félelemre. Mácsik a puha, piros képű úrfi, aki ott is vétkes volt ilyenféle erotikus bűnökben, ahol nem is gyanították, viszont egy cseppet sem volt megilletődve.

- Ugyan, mit szamárkodtok - vigasztalta a többit -, csupa nagyképűség az egész! Hisz meg se büntethetnek. Az a bajuk odabenn, hogy nem tudják megtalálni a kellő kifejezést, hogy eresszenek szabadon bennünket. Fütyölök rájuk.

Kiütött a bőre alól a komolyságot affektáló bíró; szinte előre lehetett látni, hogy fog valaha a léhák gyöngye a törvényszéki teremben márványarcot ölteni. Fölényesen legyintett, aztán vicc jutott eszébe. Ott állott az előszoba másik végén, a folyosói ajtónál a pedellus, akinek az volt a kötelessége, hogy vigyázzon, ne leskelődhessenek az ajtón a fiúk.

- Berti bácsi! - szólt suttogva Mácsik.

A pedellus hozzá volt szokva hajdani katona kora óta, hogy a szólításra azonnal ugorjon. Tétlen ácsorgásából felriasztva, szólt:

- Mi tetszik, ifiúr?

- Ugye, maga vesztette el a königgrätzi csatát?

- Mán ifiúr kérem, én akkor lógerba vótam Olmücbe.

- Ajaj, hát akkor azért veszett el a csata. Mindjárt tudtam, hogy magának kellett valami részének lenni benne.

A fiúk hátat fordítottak a szobának s az ablakon néztek ki, hogy ki ne törjön belőlük a hangos kacagás. A pedellus maga is mosolygott és csóválta a fejét.

Kis idő múlva Mácsik azt súgta a fiúknak:

- Ej, ha eszem lett volna, hoztam vón az öregnek egy pár britannikát! - Aztán megszólalt:

- Berti bácsi!

- Ne lármázzék az ifiúr!

- Csss! Épp azt akarom mondani, hogy maradjon csendben! - s kópéskodva intett neki, hogy csendesen legyen. Aztán lábujjhegyen a tanári ajtó elé lépkedett s odahajtotta fejét a kulcslyukra. A pedellus ijedten emelte fel a kezét.

- Az istenfáját! Nyughassék az ifiúr!

Odaugrott s el akarta lódítani.

- Na mi baja, Berti bácsi, hiszen csak hallgatózom!

A fiúk nekidűltek a falnak. Jobbra-balra szédelegtek, Kovács le is guggolt, mert nem bírta állva lefojtani a gyomrába a nevetés hangját.

- Ejnye, Berti bácsi, ezért adtam magának ma reggel három britannikát!

Most már hangosan kitört a kacagás.

- Tisztuljon az ifiúr... - fenyegetőzött halk morgással a megsértett önérzetű pedellus.

Ekkor pár éles szó hallatszott át a tanári szobából. Senki sem értette, csak Mácsik, aki még mindig ott szemtelenkedett az ajtó sarkában. A szép fiúnak elnyúlt az arca s ijedten fülelt. De a pedellus már nem törődött a zajjal, megfogta a karját s betaszította a többi közé, ő maga pedig ott állott az ajtó előtt, mint egy jó, zömök kerubim.

- Mi az, mi az! - zaklatták a fiúk Mácsikot.

- Nem értem jól. Valaki bejött s azt mondta, hogy... megöltek egy asszonyt.

- Kérlek, megcsalta az urát! - hallatszott ki a Benedek tanár éles hangja. - Hanem a donzsuán is kitörte a nyakát!

A fiúk ámulva néztek össze. Veres Lacinak dobogott a szíve. Ha reggel nem látta volna a bátyját, hogy elég türelmesen jár-kél az udvaron, most rá gondolna.

Bentről csengettek a pedellusnak, ez kinyitotta az ajtót s belépett. A fiúk megfeszített figyelemmel lestek. A pedellus egy perc múlva visszajött. Kinyitotta az igazgatói szoba ajtaját és beintett.

- Tessék bemenni! - mondta keményen.

- Á, á, nem akarják, hogy meghalljunk valamit! - szólt Mácsik.

A pedellus is bement velük. De most, hogy ők is messzebb voltak a tanárok fülétől, hangosabban kezdtek beszélni.

- De ki az, aki megcsalta az urát! és ki az úrfi! - szólt Mácsik hangosan.

- Barátom, ez a legnagyszerűbb dolog a világon - szólt vastag, nyers hangján Kardos. - Becsületemre.

- Meghalt az asszony? nem hallottad! - kérdezte Palotay, aki szórakozott volt. Kutatta, hol történhetett meg a baj.

- Nem hallottam.

- Ha megölték, meg kellett halni neki. Nem igaz? - mondta Kardos.

- De ki lehet! - suttogták többen s riadtan összenéztek, mintha közéjük állt volna titkos leheletével a Halál, hogy majdani leckékről, elméletekről maturáztassa le őket.

- Hja, barátom - szól sokat jelentően Palotay -, biztosítalak, hogy nincs ebbe a városba egy asszony se, akit meg ne ölhetne az ura, ha a hűtlenségért halál jár.

Némelyek irigykedve néztek a magas, elegáns fiúra. Az iskolában mindig szánalmasan tudatlan volt, de már ők is tudták, hogy az asszonyok nem kérdik, tudja-e valaki az aoristosokat, hanem azt nézik, milyen a "föllépése".

Elhallgattak és mindenki sorra szedte magában az asszonyismerőseit, s némelyikük verítékes homlokkal bírálta el, vajon nem ez vagy az járt-e pórul ezzel vagy azzal.

Veres Laci lebágyadva, szomorúan állott a csoportban, eddig sem igen bírt ügyelni semmire, most még jobban magába süllyedt; mellére esett a feje s többet nem látott, nem hallott semmit, csak a saját gondolatain zakatolt az elméje. Legjobban szerette volna, ha őt most mindjárt kicsapják az iskolából. Vétkesnek érezte magát a szerelemben, mintha neki kellene magára venni a büntetést, minden asszonyért, minden bűnös nőért. Meg volt alázva, meg volt gyalázva s rettenetesen ki volt ábrándulva. Az éjszakára gondolt és siratta a lányságát, az idealizmusát, a szüzességét. Rühesnek érezte magát s rettegett, hogy "valami betegséget kapott". Óh, ha otthon maradt volna, ha nem ment volna el az éjjel!... ha valami isteni csodával megmenekül a bűnökkel, utálatosságokkal teli éjszakától... A kiábrándulástól... Ez az egész?! - ismételgette magában -, ez a szerelem? e miatt teszik tönkre magukat az asszonyok, a férfiak? ezért vágyják egymást a nemek! Mintha leszakadt és szétporlott volna körülötte az egész világ. Minden illúziója odavolt. Az elveszett paradicsom ez! A megismerés döntötte meg a fantázia paradicsomát. Álmos volt, hihetetlenül álmos és mégis tudott ötleteket termelni az agya s valami nagyszerű felfedezésre jutott: az a szó, hogy elveszett paradicsom: s az a bibliai kép, hogy Ádám és Éva a megismeréssel elvesztette a paradicsomot, semmi mást nem jelent, csak azt, ami ő vele történt. Immár ő is elvesztette, örökre elvesztette, visszahozhatatlanul a paradicsomot. Mit jelent már neki a kapun túl levő nagyszerűség, amely annyira izgatta, lelkesítette, foglalkoztatta, amelytől annyit várt, hogy nem merte remélni az eljövetelét, féregnek érezte mától kezdve magát, akinek a porban kell csúsznia és földet ennie. És mégis azt hitte, a nő az áldozat, s hogy ő gyilkos. És úgy érezte, mintha azzal az egy aljas tettel ő az egész női nem ellen vétkezett volna... a magasztosultság pillanata után viszont, mintha elfújt volna a szél valami nehéz, nyomasztó ködöt, egyszerre úgy rémlett neki, mintha az összes asszonyok egy üres, utálatos edény lennének, amely felé szomjúhozva zarándokol a férfinem s nem kap tőle semmit, csak a kielégülés helyett csömört. És irtózva nézett ezekre a fiúkra, kik már mind keresztül kellett, hogy menjenek ezen a kiábránduláson, amin ő ma esett át és mégis jókedvűek és izgatottak és vágyakoznak, élnek, várnak, keresnek. Mit, mit! Mi van a halál után.

Úgy látszik, a halál után jön az élet. Már ő is rendes, közönséges emberré tud bizonyára lenni, meghaltak a nagyszerűségek, most már nem vár túlzott valamit semmitől... Körülnézett. Mindenkinek az arcát megnézte. Kitágult szemmel, mintha mos akarna tisztába jönni az igazsággal. S eszébe jutott, hogy mikor tavaly a legbizalmasabb barátja, szobatársa, Jenő egy éjjel elment arra az útra, honnan ő ma tért meg, másnap reggel csodaváró szemmel leste az arcát: lehetetlennek tartotta, hogy az egész arcán, az alakján, az egész lényén meg ne látsszék az a nagy változás! Át kellett alakulnia fizikailag a nagy dologtól: ott kell lenni letagadhatatlan jelekben az egész fizikai lényében, hogy ím, ez a fiú már férfi, mert nővel egyesült. És eszébe jutott az a nagy diák, aki évekkel ezelőtt az ő füle hallatára állította, hogy ő meg tudja ismerni minden lány arcán, hogy szeretett-e már és hogy hányszor szeretett! Lehet-e ennél természetesebb dolog a világon. És lehet-e természetellenesebb, mint hogy most nem mutat rá ujjal mindenki, s hogy ezek az utálatos cinkosok nem nevetnek röhögve a szeme közé s nem kiáltják neki:

- Na lám, most már te is közülünk való vagy!

Összehúzta magát vékonyra és kicsire, hogy eszébe jutott, milyen tiszta volt ő még tegnap a vétektől, s aztán szétlapult a mozdulata: hiszen most már éppen olyan ocsmány és fertőzött, mint a többiek. Ó, mennyire nem volt tegnap fogalma arról, milyen ragyogó angyali tisztaságban él! s milyen vággyal, milyen boldogan ment a vágóhídra...

Szinte úgy tetszett neki, mintha ebben a nagy öntudatlanságban mentsége lenne, mintha ez mentené meg az ítélettől, aztán meg eszébe villant, hogy mi az a testének véletlen és gyávaságból megőrzött érintetlensége, amelyre büszke! Hiszen lelke fertőzött volt, mielőtt sejtelme lett volna arról, mi fertőztette meg. Hány viaskodó éjszakája volt! Hány száz, hány ezer bűne maga ellen! Kis fiúcska volt, legfeljebb öt éves, mikor legelőször játszott álmában kisleánnyal... S aránylag nagy fiú volt, gimnazista, mikor megtudta az igazságot, amely olyan egyszerű, mint minden igazság. Ma is belekábul a meglepetésbe. Az ember eredete annyira primitívnek, hihetetlennek és rútnak tetszett előtte, hogy nem merte elhinni. Nem is hitte el. Megszépítette, felruházta, angyalinak és áldott gyönyörűségesnek képzelte el és világnagyszerűségű ténynek és elíziumi gyönyörökkel gazdagnak... És most, most látnia kellett, hogy a valóság mennyire elmarad a képzelet mögött...

És ez megint egy kis vigasztalást hozott a számára. Az önérzés hiúsága jött pártjára: hát a valóságos szerelem csak ezeknek az állatoknak, ezeknek a bárgyú, lelketlen és képzelem nélküli halandóknak olyan sok, olyan becses valami! De neki, a nagy fantáziájú s gazdag érzelmű embernek az semmi. Hol van az a nő, aki úgy tudja őt ellátni forraló képzetekkel, mint ő maga. Hol, akibe olyan szerelmes tudjon lenni, amilyen szerelmes a saját maga alkotta női ideálba!... Aki annyi kéjt tudjon neki nyújtani, amennyit ő maga idéz fel magában a zárt ajtó mögött.

És összevonta szemöldökét; sovány arccsontjai kiszegeződtek és szikáran, fakón állott, mint a veszett kutya. Készen, hogy megmarjon mást és megmarja önmagát.

Csikorduló foggal vicsorgott s lihegve szerette volna lábikrán harapni a Sorsot, amely idevetette a földre, hogy legyen az Élet kapcája.

Semmit sem hallott abból, ami körülötte történt. Úgy állott ott az ablaknál falnak támaszkodva, mintha önkívületben volna. A fiúk valami rettenetes baját sejtették és nem merték, sajnálták háborgatni. De ő már mosolygott, fájdalmasan, a tűrők és magukba merültek mosolyával, s fáradt álomszerű önkívületében mintha felibe emelkedett volna a száraz, szikkadt emberi józanságnak. Olyan mindegy, olyan nagyon mindegy volt neki ez a semmiség, amelyben most figyelik, mit csinált; megbüntetik, felmentik, hazugnak mondják vagy szemet hunynak: az Élettel viaskodott s az a remény kezdett halványan feltűnni előtte, hogy eljő a győzelme. Mit tudja ő, mi az a győzelem, hol lehet, hogy lehet elérni: de annyit tud, hogy ki van törülve az életből neki az asszony és kidűlt előtte minden céloszlop, amit mások állogattak fel az ifjúságot félrevakító görögtüzes elhitetéssel. Utálja a szárazföldet, amelyen megveti a lábát az ember, mert sáros és poros és ocsmányságokkal rakott. És az éterbe vágyik, valami tisztultabb régióba, ahol nem irtóztatja az emberi észjárás kövér, hájas izzadmánya: a szolid erkölcs, a becsületes következetesség, a kitartó szorgalom... Magasabb igazságokat! Ismeretlenebb sikereket! Hatványozott ideggyönyöröket! Őrületet! Őrületet! mert megöl a valóság. Megfullaszt ez az élet, mint a szennyes árvíz, amely dögöket és trágyát és ismeretlen városok csatornaömledékét sodorja. Hadd lakmározzanak benne a hüllők, ő itt megfúl.

A torkához kapott és felhördült.

És ekkor nyílt a szoba ajtaja. Bejött rajta az igazgató s még két tanár.

Az igazgató az asztalhoz ment, a fiúk várakozva húzták ki magukat.

- Fiaim - mondta az igazgató fanyalgó, szónokiatlan modorában. - A tanári kar ma egy rendkívül irgalmas és jóságos határozatot hozott. Előttünk feküdtek az összes adatok, hogy ti mindannyian mennyire megérdemeltétek volna a legszigorúbb büntetést. Azonban a tekintetes tanár urak nem a ti vétkeitekre figyeltek, hanem a saját szívükre. Amely azt mondta nekik, hogy az ifjú emberek a ti korotokban nagyon hajlandók az olyan érzékiségekre és könnyen túl teszik magukat az iskolai szabályokon. Ezért nem akarja a tekintetes tanári kar, hogy éppen az érettségizőknek, éppen az iskolából elmenőknek a megbüntetésével mintegy azt jelezze a világ előtt, hogy ebben az iskolában, ebben az intézetben olyan erkölcsű ifjúságot nevelnek, amelyikről nem lehet feltenni, hogy később kilépve az életbe, az emberiség tisztes erkölcsi parancsait is meg tudják tartani! Fiaim, íme tudomásukra adom önöknek, hogy a tanári kar mindannyiukat elítélte érdeme szerint való büntetésre, s egyiküket, mindnyájan tudják, kit, az összes magyar iskolákból való kizáratásra ítélte... Azonban a tekintetes tanári kar számot vetett azzal, hogy ti, ifjú barátaim, csak véletlen könnyelműségből tettétek, amit tettetek, és most hozzátok fordul a tanári kar: tegyétek szívetekre a kezeteket s mondjátok meg, bűnösök vagytok-e. Ha őszintén és töredelmes szívvel elismeritek bűnötöket, akkor bűnbocsánatot nyertek. elismeritek?

- Elismerjük! - kiáltották a fiúk lelkesen.

- Nos, tehát én akkor kijelentem a tanári kar nevében, hogy önöket nem tekintjük többé gyermekeknek, hanem olyan ifjú férfiaknak, akiktől azonban el lehet várnunk, hogy azon a néhány napon keresztül, amelyet ez intézet falai között töltenek, példásan viselik magukat, s úgy komolyságukkal, mint egész magaviseletükkel példát adnak a fiatalabb növendékeknek, hogy kell fiatal férfiaknak megfelelni azoknak a szabályoknak, amelyeket eredetileg fegyelem alá való gyermekek számára hoztak! megígérik!

- Igenis, megígérjük! - kiáltották a fiúk s Szegőnek könny csillogott a szemében, de nem merte letörölni, mert eszébe jutott, hogy piszkos a zsebkendője.

- Adjanak tehát kezet erre az ígéretre s váljunk meg majd egymástól úgy, mint egymást megértő férfiak, s ne úgy, mint a lélek mélyén ellenségek.

A fiúk sorra az igazgató elé léptek s kezet fogtak vele. Veres Laci is haladt a sorban, de nem adta oda a kezét. Csak elment észrevétlen a többi közt. Az igazgató későn vette észre, a szeme megvillámlott, de lenyelte az ádámcsutkáját meg visszaköhögte, hanem mégis egyet gondolt: eleresztette.

- Barátom - mondta odakinn Mácsik. - Szépen beszélt a diri! Ez férfias volt.

- Igen - dörmögte Kardos. - Becsülöm érte.

- Hej, de jól járt - mondta egyszerűen Víg Pista. - Ha most megbüntettek volna, bizony isten úgy megpokrócoztuk volna a matura után, hogy egy csontja se marad épen.

S egyet káromkodott utána.

Sunyi jött hirtelen felfelé a lépcsőn s mind elhallgattak. A tanár ellenségesen villogtatta végig rajtuk a szemüvegét. Látta, hogy elkésett, már el vannak bocsátva. Kiszemelte Veres Lacit a többi közül s rákiáltott:

- Jöjjön csak, jöjjön csak vissza! Jöjjön csak, barátom!

A fiúk megzavarodva néztek utánuk s suttogva igyekeztek le a lépcsőn.

- Ezt az egyet felpofozom, ezt nem engedem el! - szól fojtott hangon Víg Pista s nagy ökleit összeszorította.

A tanár szélvész módra sietett be az igazgatói szobába.

- Kérlek szépen - mondta az igazgatónak. - ezt nem lehet eltűrni. Ennek az egynek nem lehet megkegyelmezni. Hát kérlek, ez a fiú, ez a silány, kérlek, ez az éjszaka! az éjszaka! ott volt!

Az igazgató kegyetlen savanyú arcot vágott.

- Ugyan kérlek, hagyj már békén! Úgyis tele lesznek a lapok most azzal az esettel. Nem akarom, hogy éppen mikor egy házasságtörési dráma van a városban, hát éppen most iskolai botrány is legyen! Azért vagyok tán az igazgató, hogy az ilyen dolgokat eltussoljam.

- Igaz, igaz - helyeseltek a bent levő tanárok.

Sunyi dühösen megfordult s kinyitotta az ajtót. Kiment az előszobába, Veres Laci elé állott s mint egy pulyka fújta fel magát.

- Na barátocskám, maga ép bőrrel szabadul. Szemtelen fráter. Nem szégyelli magát, nem sül le az arcáról a bőr. Hát haza mer menni a bátyja házába. A sógornője becsületes színe elé. Pfuj. Köpedelem. Piszok ember. Ilyen emberek is élnek a világon. Megrontja a levegőt, amerre jár.

Levette a szemüvegét, átnézett rajta. Homályos volt. Kivette a zsebkendőjét s megtörülgette.

- Az ember csak nevel, prédikál, harcol, elöli magát az idegenek gyerekei miatt és ilyen szemét emberek kompromittálják a nevelési eredményeket.