Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 11. szám · / · Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Regény
XI.

Hosszú időre megakadt minden szó. A diák konokul leült egy fotelbe, a homlokát összeráncolta s a pofacsontjai keményen szegződtek ki sovány bőre alól. Az albíró bágyadtságot érzett a heves és kielégítetlen felindulás után s visszahanyatlott a díván sarkában. A szemét egy-egy pillanatra lehunyta s úgy érezte, hogy el tudna aludni. Aztán az asszonyra bámult, aki az ablakon kihajolt, szűk szoknyája ráfeszült a combjára és erős plasztikájú aktot jelzett a lámpa keményen világító s mégis mély árnyékot vető fényén. A fiatalemberben újra elkezdett pezsegni a vér s megfájdult a gerince a bujaságtól. Gyűlölködve pillantott a diákra, mozdulatlan arcából odavillanó szemmel.

Találkozott a tekintete a fiúéval s elszégyellte magát. Látta, hogy a tacskó kárörömmel ül mellette, mint az eunuch. Elkomorodott s összeszorította a fogát. Mégis csak utálatos ez az egész kisváros. Ma van először itt életében. És ma már csak azért nincs túl mindenen, amit egy asszonynál el lehet érni, mert annak egész csomó olyan hirteleni kegyeltje van, mint ő, akik egymást lesik, egymástól féltik.

Olyan olcsónak érezte a húsvásárt, hogy a szaga is megcsapta az orrát. Alacsony, becstelen, erkölcstelen, utálatos, utolsó nép! - szitkozódott magában. És örült, hogy messze van ettől a népségtől, örült, hogy nem keveredett bele a korpába. Most utálhatná magát. Mert érezte, hogy akármilyen jól esett volna is a hirtelen szenvedélyt kielégíteni, mély és kínos utálat maradt volna utána. Mi becse van az ilyen ingyengyűlt örömnek. Hányan járhattak előtte, ha ilyen könnyen megy már a dolog...

Szeretett volna messze lenni. Mintha megfertőztetné a levegő, amelyet beszív. Valami tiszta és finom érzés után vágyott s eszébe jutott a közjegyzőné.

Elfordította a fejét, hogy ne lássa a tanítóné formáját s lehunyt szempillákkal alig átszűrődő fényben maga elé igyekezett idézni a közjegyzőné finom kis törékeny alakját. Kedves kis okos hangját hallotta, parfümjét megsejteni igyekezett s csillogó szürke szemeit csakugyan sikerült egy pillanatra meglátnia. Milyen más ott a levegő. A tiszta szellemi társaság levegője van nála, magasabb témák, finomult ízlés, harmonikus környezet, érzékekre nem ható csevegő hang.

El is megy. Már rég nem látta a kedves asszonykát. Pedig szívesen fogadja. Szegényke, hisz alig van társasága ebben a barbár világban, ahol senki sem emelkedik felül a parasztok levegőjén. Az ura, az egy kikent-kifent úr, finnyás és pipeskedő, mint egy francia vígjátéki közjegyző s otromba, mint egy ilosvai gubacsapó. El mindjárt ahhoz az asszonyhoz, úgy vágyik rá, mint a fenyves illatra a tüdőbeteg.

Nyikorgás, kopogás hallatszott. Vizsla szemmel rontott be a tanító s nem bírt uralkodni félelmén és gyanúján.

Mikor aztán meglátta a csöndes társaságot, roppant felderült. Az arca kigyúlt, mint egy lampion s csatakiáltását hallatta:

- A rézangyalát! Micsoda házigazda vagyok én! No de hát két fiatalember csak elmulattat egy asszonyt! vagy mi a patvar!

Az asszonyka az ablakból visszanézett a világos szobába s felegyenesedve, újra az éjszakába fordult.

Senki sem felelt egy szóval sem a házigazda riadalmára.

- No de most aztán magunk közt folytatjuk ám, ahol elhagytuk. Új poharakat, asszony!

- Bocsánat, kedves tanító úr - állott fel törődött mozdulattal az albíró -, de nekem el kell mennem.

- A persze! Olyan nincs! Abból nem eszünk, albíró úr!

De az albíró határozottan állott s várta a beszéd végét.

- Dehogy is megy el innen, éppen most, na még csak az kéne. Olyan kedvünk lesz mindjárt, mint a pinty! nem tehetek róla, ha némelyik ember úgy ugrál, mint a görény, azt se tudja senki, mifene baja. Mi nem vagyunk olyanok! Ugye, nem.

- Szó sincs róla - mondta az albíró -, de nekem dolgom van...

- Este kilenckor?

- Na igen, nem tudtam, hogy ilyen kedves... meghívás... ban lesz részem. Már tegnap elígérkeztem valahová... s el kell mennem...

Olyan hihetetlenül szórakozott volt, hogy azt sem tudta, mit beszél s néha azt sem, micsoda szót kell mondania.

- Kár, igazán nagy kár. Mondhatom, tiszta szívemből mondhatom, hogy ez nagy kár, na albíró úr, nem kell olyan csökönyösnek lenni, mint a szamár... azaz hogy, na látja, én ápertén kimondom, amit gondolok... azazhogy jár a szám.

- Alászolgálja, tanító úr, nagyon köszönöm a meghívást, sajnálom, hogy nem volt alkalmam arra, amiről beszéltünk s nem is lesz. Nincs is szükség idegen beavatkozásra. A fiatal úr nagyon derék, tapintatos fiatalember, nem kell semmitől sem félni, meg vagyok győződve, hogy a tanári kar jól ismeri őt és nem fognak kázust csinálni abból a semmiségből.

A diák felállott és lángvörös arccal hallgatta az albíró kegyes leereszkedő szavait. Az asszony még nem fordult vissza az ablakból, de fülelt s valamit kezdett megsejteni, maga sem tudta, mit.

- Alászolgája, tanító úr! - mondta az albíró, azzal a mozdulattal nyújtva kezet, hogy föltétlenül s azonnal lerázza magáról ezt az egész házat.

- Csókolom kezét, nagyságos asszony! - bókolt aztán az ablak felé.

- Jó napot! - szólt az asszony visszafordulva. Az arca hideg volt és gőgös, szinte eltorzult merevségében. Kezet sem nyújtott.

A fiatalember megütődött s zavarba jött. Erre nem volt elkészülve. Hát őt dobják ki!

- Nagyságos asszony - s nem bírta megállani, hogy meg ne sértse -, nagyon boldog voltam, hogy ezt a délutánt a nagyságos asszonynál tölthettem.

Az asszony végignézte, hidegen, lenéző, megvető gúnyos szemmel, az ajka kiállhatatlan fumigálást fejezett ki s nem méltatta feleletre.

A fiatalember alólról felfelé, egész testében elvörösödött s úgy hajolt meg, mintha leforrázták volna.

Mereven megfordult, elment.

A tanító utána.

A diák ott maradt állva, ahol volt s nem mert felnézni. Mikor a tanító kikísérte az albírót, nyilván azzal a szándékkal, hogy ezt is kibékíti, a diák még mindig nem mozdult.

Az asszony csendes, lompos lépésekkel feléje ment s látta, hogy a fiú úgy reszket, mintha delej közeledne hozzá.

Az asszony szemlébe egy kis könnycsepp szökött s kétségbeesetten merész mozdulattal egészen odalépett a fiúhoz, szinte hozzásimult, felnézett rá, csak valamivel volt alacsonyabb szemsíkja a fiúénál, s kényszerítette, hogy a gyerek nedves, reszkető pillantását az övébe eressze.

A fiúnak kinyílt a szája, de az állkapcsa megrándult, kétszer-háromszor egymás után s hang nem jött ki a torkán.

Az asszony szelíden, jósággal, megértéssel, szánalommal, biztatással belemosolygott az arcába s erre a fiú azt mondta gyorsan, dadri hangtalansággal:

- Kezit csókolom, jó éjszakát kívánok.

Az asszony derűsen elmosolyodott. Soha sem érezte magát ilyen jónak, ilyen jótevőnek, ilyen ártatlannak és anyának.

- Jó éjszakát, Lacikám! - mondta s felemelte a tenyerét, megsimította a fiú arcát. Előbb baltenyérrel a hajtól le az állig, aztán a jobbal is. És úgy fogta két tenyérbe a fiú arcát, mintha a forráson vizet merítene s könyörületes dolgot cselekedett: csókra, valami sírós lágy csókra adta a száját s a fiú úgy eresztette rá a magáét, mint egy gyerekszájat. Az asszony abban a pillanatban megrázkódott s kemény szorítással markolva meg puha tenyereiben a fiú arcát, egy szilaj, tüzes, csattanó csókot ültetett be a férfigyerek ajkainak fészkébe.

A fiú szemei előtt szivárványszínek játszottak, egész testében reszketett, mintha forró hideg lelné. Még annyit látott, hogy a sógornéja int neki, hogy menjen el. Kézzel int. Muszájnak érezte. Megfordult és tévedezve elment.

Az asszony elvárta, míg a fiú léptei kiértek a másik szobából is. Megfeszített figyelemmel leste kinn a koppanásait. Hallotta, mikor becsapta az ajtót maga után a folyosó végén s boldogan fogta rá, hogy hallja, hogy a gyerek sírva veti le magát az ágyra. És erre kitört belőle életének minden keserűsége és levetette magát a dívánra és felzokogott.

Kisírta magát, mire az ura bejött.

A férfi szivarozott, kedvetlen volt, s mikor a szivart letette, az ajkát harapdálta. Nagy bajusza lecsüngött s szemöldökei olyan mogorván vonaglottak, mintha nemcsak érezné, de mutatni is akarná a morózusságot.

- Hajaj - sóhajtott nagyokat s szórakozottan tett-vett a szobában. A feleségére oda se nézett. Látta, hogy sírt s azt mondta magában:

- Most már bőgsz! Mikor mindent elrontottál. Üsse meg az isten nyila az asszonyrészt. De hetykék vagytok. Ha már egy kicsit jól megy a dolga, már megvész mind. Azután bőg.

Érezte a megaláztatást, amit az albírótól kapott, aki ridegen, ellenségesen, szinte durván rázta le a nyakáról az utcán. Dühösen, hogy már a közjegyzőékig kísérte. Tudta, hogy soha többet nem áll az szóba vele, de gondolta: lesz még szőlő, lágy kenyér, lesz még a kutyára dér. Majd visszafizetheti még ő a komiszságot. Csak úgy lerázza magáról? Kiadja az útját?... Hanem most már bizonyos, hogy a polgármester ellen fellázítja a népet. Már látta is magát, amint dúlva, fúlva járkált le s fel a szobában, hogy tárgyal a város polgáraival és szónokol az urak ellen. Nem lesz többet polgármester a vén gazember ebben a városban. Csak teljen ki ez az esztendő!

A tanítónak a polgármester volt a mentsvára. Akármi keserűség érte, mind arra ment ki, hogy a polgármesteren fogja kitölteni a bosszúját.

- Há persze - igaza van a feleségemnek! - A polgármester lányát fogja elvenni. Jó - hát a papát megugratjuk egy kicsit lakodalom előtt. Talán nem is veszi el a lányát, ha kiteszik az öreget a polgármesterségből.

Zavaros gondolatai közt úgy rémlett, mintha ez is az albírón lenne bosszú, ha elvenné a gusztusát a polgármester kisasszonytól.

- Na, vesd meg az ágyakat, osztán feküdjünk le - mondta olyan arccal, mintha egy rendes nap estéje után volnának, mikor is legtermészetesebb dolog a világon az, hogy lefeküdjék az ember.

Az asszony meg se mozdult.

A tanító tovább járkált, de nem volt kedve ahhoz sem. Vakargatta az orrát s igyekezett elszórakozni. Már unta a haragoskodást, szeretett volna valami közönségesebb dologra gondolni. Eszébe jutott, hogy milyen jó dolga volna most, ha sose házasodott volna meg. Meg volna vetve az ágya régen, lefeküdne, aludna, ha reggel felkél, úgy kellene gondolkozni rajta, mi is volt az, ami tegnap olyan kellemetlen volt? Azaz, hogy gondolkodna rajta a tatár! Majd még arra gondol az ember, hogy mi volt kellemetlen! Jobb azt elfelejteni minél előbb.

- Na, nem fekszünk le?

Az asszony felnézett. Gyűlölködve.

- Hát iszen ha még nem vagy álmos!... - tette hozzá a férj.

- Menjen, feküdjön le!

Az asszony szava kegyetlen volt, rideg és éles. Szinte elváltozott a hangja.

A tanító megrángatta a nyakát s elhúzta a száját. Aztán megállott az ablak előtt s nagy gonddal kezdte a bajuszát húzgálni, pederni két kézzel, mint a macska. Még dorombolt is hozzá, valami dalt dudorászott.

- Kár volt magának megházasodni! - szólalt meg az asszony keserűen.

A férj felvonta a szemöldökét s kinézett a villanylámpára, mely most úgy tett, mintha hunyorgatna.

- De még nagyobb kár nekem magához menni!!

Az asszony felült félfekvéséből.

- Jajaj! Késő bánat! Előre láthattam volna!

Felállott, el akart meni, de aztán megint visszaült s mereven maga elé nézett. A gyomrára tette a kezét, mert görcsöket érzett. Összegubbaszkodott.

- Akkor is gazember volt, mikor elvett.

A tanító idegesen megmozdult az erős kifejezésre.

- Nyomorult gazember.

A férj elhatározta, hogy ezt nem tűri, de csak nagyot lélegzett és megvakarta a fejét.

- Csak azt szeretném tudni, minek vett el!

Odanézett rá, várt valami szót.

- Mi? Egy ilyen roncs! Egy ilyen nulla! Hogy mert elvenni egy fiatal teremtést!

A tanító úgy érezte, mintha por repült volna a szemébe, megdörzsölte a szemhéját.

- Gazember. Hát mit szól maga ahhoz, ha én megcsalom magát!... Ha nem volnék becsületes asszony... százszor megtehettem volna. Okom van rá. Még, még maga az isten se vádolhatna érte.

A férj egyik lábáról a másikra helyezkedett. Nagyon rosszul érezte magát. Szégyellte magát s nem mert semmit válaszolni.

- Hallja, mit beszélek? - kiáltott rá beteges nyögéssel s jobban összekuporodott, mert egyre erősebbek lettek a belső görcsei. Már nyál futott össze a szájába s verejtékes lett a homloka.

- Nem vagyok én süket.

- Hát akkor feleljen!

- Mit?

- Hogy mert engem szerencsétlenné tenni az egész életre!?

- Hát mért volnál szerencsétlen?

- Mért!...

- Azt hiszem, csupa mulatság az egész életed. Hát mondjál csak egy asszonyt is, aki annyit mulatna a városban, mint te.

- Gyönyörű.

- Hát nem mindenütt ott vagyunk? Ha színészek jönnek, minden előadáson ott vagyunk. Ha mulatság van, soha se maradunk el.

- Igen, csak az Elite-bálról.

- Na ja, ha én nem vagyok annak a kompániának tagja! De másutt mindenütt. És majdnem minden nap vagy mi vagyunk valakinél vagy valaki van nálunk. Nem is tudom, mikor feküdtünk le ilyen hamar. Azért vagyok most is annyira álmos. Hiába, nem vagyok már elég fiatal. Igazán, alig bírom nyitva tartani a szemem.

- Nyomorult, tehetetlen gazember - lihegte az asszony s nyögött kínjában, az egész belseje fájt.

- Nézd csak anyukám, feküdjünk le most szépen, holnap aztán majd mindent megbeszélünk.

Az asszony felállott, mert egyszerre megszűnt minden fájdalma, sietett felhasználni az időt, míg újra nem kezdődik a kólika, vagy mi az ördög, s átment a másik szobán keresztül a hálószobába. Gyertyát gyújtott, hozzáfogott ágyat vetni. Mindjárt vetkőzött is. Közben elfújta a gyertyát. Leült az ágya szélére, sírt, beleborult az ágyba s úgy terült el, mint a beteg.

Ki volt merülve, érezte, hogy a szempillái rögtön elnehezednek s a száját nyitva feledve, elaludt.

Észre sem vette, mikor az ura belopózkodott s a sötét szobában gyorsan lefeküdt.

Hosszú, bódult álom után, éjfélen túl ébredt fel, de az első percekben kábult volt még s nem tudta, mit hallott valami szokatlan neszt; mikorra meg kitisztult feje, elfelejtette felébredése pillanatának megfigyelését.

Elmúlt az álmossága. Sőt egyre frissebbnek érezte magát. Olyan üde volt egyszerre a teste, mintha fiatal lány volna. Csak egy vékony lepedővel takarózott s még azt is soknak érezte. Koromsötét volt. A férje a másik ágyon szuszogott a szoba mélyén, lábtól volt összetéve a két ágy a fal mellet. Nagy hőség csapta meg s tüzelt a teste. Ki kellett takaróznia. Ahogy a bőrén végigsiklott a keze, testisége felgerjedt.

- Olyan szép vagyok - suttogta magának mámorosan - és senki sem fogja megtudni soha. Olyan telt a testem! Szép minden részem. Mi a kiaszalt Dvihallyné, mégis több része van az életből, mint nekem, még ma is...

Végigsimította magát, szinte szerelmes tapintással s egyszerre intenzív erővel tört fel benne minden keserűség, amely az este fáradtan és bágyadtan gyötörte.

- Bűneimért bűnhődöm! Nyomorult vagyok. Eladtam magamat. Mit várhattam huszonhat éves koromban egy negyvenéves férjtől. Szegény nyomorult lány. Az egész világ lába kapcája, mindenki beletörüli a sáros csizmáját. Persze, raboskodni hivatalban, mint a tömlöcben, szekatúrák közt. Még ez is menekvés volt!... Az ember azt hiszi, megnyílik az élet és fenét... Hisz az arcom már nem is szép. Már nem vagyok üde kis lány. Tele van ránccal a szemem környéke. Ha rosszul alszom, másnap olyan vagyok, mint egy boszorkány. De a testem soha sem volt ilyen szép! Ilyen erős, ilyen telt. Hiszen fehér vagyok! Az én korombeli asszonyoknak már mindnek puffadt a hasa és ráncos, mint egy krumplis zsák. A lábukon olyan csomós erek vannak, mint a csirkebél. És nyögnek, nyavalyognak, nem bírnak hegyre mászni, kenetik a hátukat és jajgatnak, ha hozzájuk ér a férjük. Haj, hogy tudnék én birkózni! Szétroppanna a csontja, akit megölelek.

Elvágta magát az ágyban s kinyújtózkodott.

Percekig fetrengett és hő testét tovább forgatta a forró matracon.

- Lacika! fiacskám! - súgta belé egyszerre a párnába és elismételte. - Lacika! kis szeretőm!

Biztos volt benne, hogy az ura ébren van a másik ágyon. A horkoló szuszogása megszűnt és egyenletesen, de mélyen lélegzett.

- A nyomorék, teszi magát, hogy alszik.

És ez felverte a dühét, beleszédült.

- Nem, az nem lehet, tanító úr! hogy soká tűrjem ezt! Én is ember vagyok, Mária leánya: nem szent! Kétszer menekült meg a szégyentől. Az én szamárságom, meg a tacskó komiszsága segítségével!...

Összeszorította a fogait s érezte, amint a testében elömlik, elárad valami nagy, nagy elhatározás. Elzsibbadt tőle az egész teste. Megszűnt pillanatokra a gondolattermő ereje, aztán egészen hatalmába kerítette az ötlet. Átengedte neki magát. Még nem volt képes, hogy megmozduljon s megvalósítsa, de már úgy érezte, mintha túl is esett volna rajta. Gyorsan leviharzott benne az elszánás láza s aztán csak a kivitele forrongott tovább az ereiben.

Vége az eleven özvegységnek. Fel fog állani és kimegy és csak próbáljon útjába állani az az ember! Aki ott fekszik olyan közel, hogy fejen rúghatná, s aki teszi magát, hogy alszik.

Primitív s szinte állati szűk gondolatai, de hihetetlen tágas testi érzései voltak.

Egész elgyengült bele. S mégis a gyengeség adta meg az erőt, hogy felkeljen, felálljon, leszálljon. Nem bánta, hogy talpa alatt nyikorgott a padló deszkája. Nem, hogy a kulcs kenetlenül csikordult a zárban, s hogy valami cúg bevágta az ajtót, amint ismét beeresztette kilincsbe.

Lázasan, félönkívületben ment a hideg téglákon s úgy fogta meg a diákszoba vaskilincsét, ahogy a lázas beteg a hideg kanalat: Muszáj bevenni, ami benne van.

Belépett a szobába. Megállott az ajtón belül. A hold besütött az ablakon s az inge fehéren villogott.

Semmi nesz. Ó, az aranyos gyerek. A drága kis fiú. Alszik. Nem ébred fel.

Pillanatokig várt, hogy meg ne riassza. Aztán elmosolyodott. Szegényke. Ha most fölébred, kísértetet lát és felsikolt! És elmegy a kedve a szerelemtől.

És asszonyi gyöngédséggel megszánta az ártatlant, a szűz fiút s nagy elájulással villant fel, mit kell tennie. Remegő kézzel nyúlt a vállához és kioldta a két gombot!

S aztán úgy állott , mint egy villi! A sárgás titkos holdszínben. És tudta, hogy a teste világít, mint a fényforrás és a szívéből tűzsugarak kévéi lövellnek ki minden szívdobbanással.

És mégis folyton tart a csönd!

Nem bírja tovább. Lehunyja a szemét s azt suttogja:

- Laci!

És hangosabban, ijedtebben, boldogítóbban:

- Laci!

Káprázatos némaság.

Iszonyú ijedelem fogja el.

- Laci! - sikoltja és az ágyhoz rohan.

Az ágy üres. És a szoba is üres. És a madár távol, távol van.

S mialatt a nagy vértódulástól elszédülve leomlik az ágy elé, tudja tisztán, biztosan, halálos igazán tudja, hol van a fiú.

Arra ébredt fel, mikor elment.

Mikor elment hazulról az éjszakába. Felváltani apróra a nagy aranyat! A kéj kövér aranypénzét, amelyet ő adott az ajkába az este.

Hosszú ideig hever, talán az eszméletét is elveszti egy időre.

Bágyadtan, betegen ébred egy óra múlva. Újra görcsei vannak, mint az este. Le kell kuporodnia a földön és forrósága van, s egyúttal fázik. Kínos lázgyötrelem verődik ki a testén, az arcán, a homlokán. Hányás fogja el s nyomorultnak, szerencsétlennek érzi magát.

Meg kell várnia, míg magától elmúlik a rohama, akkor feltápászkodik és megkeresi az ingét. Nagyon el van keseredve s örülni sem tud a szerencséjének, hogy az elmúlt önkívületben nem vesztette el az erényét. Igazi egyénisége kerül felülre s imás boldogság buborékol fel valahonnan a szívéből: mintha az isteni kéz maga vigyázott volna rá, az vitte volna el előle a vétek lehetőségét. Hirtelen teljesen megszűnik testi fájdalma, mintha nem is lett volna s ő kiszökik a szobából, frissen és boldogan. De alig lép kettőt a hideg téglán, újra rácsap a kín, belemarkol a beleibe a görcs, hogy azonnal le kell guggolnia. Nyög és reszket és sír. Mikor egy kicsit enyhül a gyötrelme, kiszámítja, hol talál legkevesebb zajjal egy korty pálinkát. A konyhában rum van.

Bekapaszkodik a konyhába, előkeresi az üveget és iszik. Ettől még rosszabbul lesz, le kell ülnie. Azt hiszi, hogy most mindjárt meg fog halni.

Nem is tudja már, hogy kerül be az ágyára. Nyögését alig bírja elfojtani, nagybetegen fekszik.

Nemsokára elalszik s még az sem bírja ébren tartani, hogy megfigyeli, hogy a férje ébren mozog és sóhajt.

Erősen megvirradt, mikor felébredt. A férje már nincs a szobában.

Amint egyet fordul az ágyban, valami hideget érez, ami a combjához tapad s oly gyenge, hogy nem bír mozdulni.

- Ja, már tudom, mi bajom volt - mondja, s kiszámítja a hónapnak hányadika van ma. - Na, csak van nekem szerencsém - teszi hozzá s kínosan elmosolyodik. - Egyéb se volt hátra, csak egy gyerek a nyakamra! Szépen néznénk ki.

Újra elalszik a gyengeségtől s a nagy vérvesztéstől. Délfelé kel fel.

Mikor felöltözik s vánszorogva, mint az őszi légy a tükör elé vonszolja magát, meg sem tud ijedni attól, amit lát.

Egy teljesen megvénült asszonyarc mered rá a tükörből. A szeme nagy feketekarikás, az arcán mély ránc húzódik le a két szájszél mellett, a nyaka beesett s mély gödre van elől a kulcscsont öblében.

- Vége a regénynek! - gondolta magában s úgy emlékezett máris a fiatalságra, az örömre, a szerelemre, mint az öreg asszonyok. Érzéstelenül, közönyösen, szívremegés nélkül, szárazon: Bolondság az egész.

- Baj is az!... Annál jobb... Hamarább túl van az ember rajta. Most legalább értem, mit jelent az, hogy öreg férjhez a fiatal asszony hozzáöregszik.

Bejött az ura. Friss volt, jókedvű, eleven. A szeme csillogott és ugrált, mint a bolha s valami kis alattomossággal lesett az ő arcába:

- Na, anyjukom!... Megjött a fiú az iskolából, a Laci. Nem vagy kíváncsi, mit ítéltek?... No, mi bajod? Hisz egészen oda vagy... A rézangyalát.

Az asszony elfordult s könny csordult le a szeméből végig az arcán.

- Mi közöd hozzá, hogy mi bajom!... Örülj, hogy te legalább jól jártál... Megfiatalodtál mellettem...

(Vége köv.)