Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Figyelő
A Sermones Dominicales testes kötetei után (ez kérem, egy latin nyelvű szentbeszéd-gyűjtemény a XV. századból, s ha valakit a középkor brutális latin stílusa netalán érdekel: 30 koronáért megszerezheti az 1400 oldalas munkát), tehát a katolikus szentbeszédek után végre sort kerített derék Akadémiánk - nincs kizárva, hogy tisztán a felekezeti viszonosság kedvéért - a sárvári protestáns papnak, Magyari Istvánnak a könyvére is, mely "Az országokban való sok romlásoknak okairól" szól.
Nem kételkedünk benne, hogy a tudós Akadémia puszta véletlenségből hibázott reá tiszteletes Magyari István uramra és az ő tisztes munkájára. Hiszen a filológiai bogarászások - hogy találóbb és erősebb szóval ne illessük az Akadémia komolytalan, de mindig komoly képű nyelvemlékesdi-játékát - szorgos gondjaitól eleddig csak arra jutott ideje, hogy a Barlaám és Josafát tanulságos "példá"-ját, a Poncinianus érdekes és léleknemesítő 'istóriáját, s más ilyszerű remekműveket adjon ki "időt, költséget és fáradságot nem kímélve" -, holottan jó Mikes Kelemennek nyalábnyi tömegben hevernek kéziratai a Nemzeti Múzeum valamelyik zugában, s a Tudós Társaság szervezését váltig sürgető Bessenyei se érdemelt még ki az Akadémiától eddigelé egy teljes kiadást.
De nem rekriminálunk, hanem fenntartás nélkül örvendezünk rajta, hogy olykor csakugyan elsül a kapanyél is, s hogy lám, elvétve még az Akadémia is csinálhat érdemes és hasznos dolgot. Hogy pedig éppen Magyari Istvánra hibázott reá ezúttal a Tudományos Akadémia: ennek meg kétszeresen örülünk. Egy csökönyös megrögzöttségű irodalomtörténeti babona szétfoszlását várjuk mi a sárvári prédikátor hadakozó írásának a publicitásától. Ez a babona ígyen szól: Pázmány teremtette meg a magyar prózai stílust. Hát ez a babona fog szétoszlani majdan, ha a Magyari Istvánok után az Alvinczi Péterek, Pécsváradi Péterek, Czeglédi Istvánok írásai is napvilágot látnak lassanként. A lassanként-en tudatos hangsúly van. Hiszen a XVII. század prédikátor-íróinak az életébe végzetesen kapcsolódik bele a kinyomtatás ezer baja, nehézsége minden időben. Akkor is, amikor Pázmánnyal csattogtatták össze fegyvereiket, a nyomtatóműhely dolgában akadtak volt fenn szegények. Bíboros ellenfelük vitatkozó kedvét 3-4 nyomda versenyezve elégítette ki: a Magyariak és Alvinciek, kiknek papi fizetségük mindössze élelem és ruházat - vagy ahogy ők mondták, sőt a szegénység gőgjével büszkén hirdették: victus és amictus - volt csupán, ha egy-egy kötetnyit összeírtak, a kinyomtatás költségeire keserű házalásokkal kellett patrónusokat keresniök, s bizony nem is mindig találtak. Ma is ilyes szerű a helyzet: Pázmány már megint megelőzte őket. Díszes kiadásban röpültek szét a bíboros Cicero minden könyvei, prédikátorék pedig ma is nehezen - ha ugyan éppenséggel nem tévedésből - látnak csak napvilágot, s vállveregetés ma is az osztályrészük. Holott nem erre érdemesek. S nem érdemes közöttük Magyari István, akinek most kiadott munkáján köszörülte volt először a maga vitázó fegyvereit az akkor még fiatal gréci jezsuita. Kevés elégtételhez jutott mostanig a sárvári prédikátor, de arra már háromszáz esztendőknek előtte is büszke lehetett, hogy meghatottság nélkül ma sem olvasható munkája olyan köszörűkő volt, amely szikrát vetve nem egy csorbát ütött magának Pázmány Péternek vitázó fegyverén is.