Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Figyelő

Feleky Géza: Szobrok, érmék

A Nyolcak maguknak állítottak ki jó bizonyítványt, amikor kiállításukra meghívták Lesznai Annát, Vedres Márkot és Fémes-Beck Vilmost. Kernstock és Tihanyi, Berény és Czigány és a többiek konkrétumokat keresnek, nem engedik az eszközöket magukért valóságra fejlődni. De a művészet még saját művészi meggyőződésüknél is szentebb lehet előttük, különben nem fogadták volna házukba Lesznai kézimunka-terveit, amelyeknek mindegyike egy lépéssel távolodik a természetszervezés feladatától és továbbhalad a teljes elvonás felé vezető úton, különben nem kaptak volna helyet azok a minták, amelyek formáikban és kapcsolódásukban egyre inkább felszabadulnak a szerves testeket kormányzó törvények uralma alól és mindjobban a kristályos képződések hasonlóságára alakulnak, különben nem gyúlnának ki a Berény nagy képe alatt padhátakhoz támasztott párnákon a színek és nem ragyoghatnának harsányan, melegen, öncélú pompában.

Vállalt feladatuk nagysága és munkájuk komolysága állítja egy sorba a két szobrászt Kernstockkal és a többi festőművésszel, nem pedig a törekvések azonossága. Fémes-Beck Vilmosnak a megérdemelt elismerés jutott ki azáltal, hogy most állíthatott ki a Nemzeti Szalonban, Vedres Márk megérdemelt elismerést juttatott ki a Nyolcaknak azáltal, hogy most bocsátotta néhány művét a budapesti közönség elé. Fémes-Beck is, Vedres is a legnagyobb követeléseknek akarnak megfelelni. A különbségtevés tehát csak azt jelentheti, hogy egyiket jövője ajánlja, a másikat pedig múltja.

A faragás és az öntés művészetének hajdanvaló nagyszerűségére emlékezve, Vedres már tekintélyes idő óta és szép, ismert eredményekkel iparkodik a törvénynek érvényt szerezni, rendet létesíteni egy olyan területen, ahol burjánzik az anarchia és poshad minden, ami régen tiszta és átlátszó volt. Még a regeneráló munkában is kiütközik a fiatalság, elsietésekben, túlmerész összefogásokban, kis tapasztalatlanságokban. A Nyolcaknál kiállított két kis bronzfigura a férfiúvá teljesedést jelenti, nemes, tartalmas érettségről tanúskodik.

A két nőalak se nem egészen passzív, se nem nagymozdulatú. Az egyik fésülködik, két kezével kissé feje fölé emeli hajfonatát, amely átkúszik az ujjak között és súlyos omlásban alápatakzik a háton. A másik nő egy nagy korsót visz, de nem fején támasztja büszkén magasra, íves lendületű karokkal, hanem magához szorítja, eltörődötten a tehertől.

Bizonyára mindenki bizonyos megilletődéssel fogja nézni a kis bronzokat, mindenkinek meg kell éreznie, hogy szobrokkal áll szemben, a régi és már-már magvaszakadt nemzetség közöttünk felejtkezett és még sem idegen maradékaival. Nem az anyagszerű munkának finom példája, nem egy lendületes pillanat pátoszának megmarasztása, nem vonalaknak, tömegeknek, fényeknek és árnyékoknak szellemes játéka és nem a régi szépségeknek halovány, hangtalan lépésű felidézése fordul a szemlélő felé, hanem két szobor, két emberi test, szobor formában. Vajon merre lehet az a magános, csendes sziget, ahol néhányan ma, a naturalisztikus nyerseség, az erőszaktevő egyoldalúságok, az ötletek idején a feloldatlan hangulatok, emberek és évek felett való formáért küzdenek?

A két nőalak egyképp folytonos, kontinuus, a legpontosabb kifejezéssel egyöntetű volna, csakhogy a szó már általános jelentésűvé kopott. Egyöntetű a karok, a lábak, a nyak testhez illeszkedése tekintetében épp úgy, mint az egyes testformákat alakító, határolt felületek szempontjából. A test egység, de értelmesen, világosan tagolt egység. A szerves összefüggés nem az egyes testrészeknek teljes alárendelése, önállóságuk elnyomása árán érvényesül. Ezek egészen elemi dolgok, alapfeltételei minden szobrászatnak, és mégis nyomatékosan fel kell említeni őket. Hiszen manapság tíz tehetséges és hivatott szobrász közül kilenc ott veszíti el a küzdelmet, hogy megfigyelései és megoldásai mögött nincsen háttér, hogy a részletek nem érintik vagy ütik egymást.

A fésülködő nő izmos, nyúlánk teste nyugalmasan fejlik szét. A felső test, a balkar, a jobb láb egy síkba helyezkednek, amelyből a jobb kar a könyökkel, a bal láb a térddel kevéssé kiszögel. Épp ily szelíd kontrasztok elevenítik meg a körvonal íveit is, amelyek hol egész hosszú lélegzetűek, hol meg gyengéden hullámosak. A művész kiállította szobrának alig néhány centiméter magas mintáját is, ahol a méretek következtében hengeresebb a test, csövesebb a kar, a lábak is gördülékenyebben sugárzanak elő a testből, tempósabban mozognak, csattanósabban kanyarodnak. A kis minta mozdulatossága által elevenebbül hat, de kissé eljátékosodott, nincs meg benne nagy testvérének komoly méltósága.

A korsóvivő nő nem tartozik a boldogok rendjéhez, nem telik be a puszta léttel, van benne valami a michelangelos tépelődésből, feszültségből. A testtartásban fáradtság fejeződik ki, a felsőtest a lábakhoz képest kissé eltolódott, a fej egészen oldalt fordult és ezek az irányváltozások, tengelyfeszülések bejelentik a teher súlyát, a helyzet kínos voltát.

A test elrendezése tartalmas, tiszta, végleges. A korsónak a testre illeszkedése például magában is kétségtelen jele a szoborszerű látásnak és formaadásnak. A jobb kar erélyesen kihajlik a vállból és szinte egyenesre merevedve fogja az edény torkát, a bal kar természetes helyzetében marad, a testre simul, könyökben összecsuklik és így támasztja meg a korsót talpánál. A váll íve, a jobb kar egyenes vonala, az edény teste, a bal alsó és a bal felső kar valóságos ötszöget alkotnak, amelynek talpa a váll, tehát maga a test fő tömege, a törzs egyik oldala a levegőbe rajzolódik és a másik három fedi a testet. A teher egész szervesen helyezkedik el a teherhordón, valósággal részévé lesz, elválhatatlanul hozzátartozik. Hiszen ez a fejére állított ötszög még csúcsával is megtámaszkodik a két párhuzamos állású láb, a két egymás mellett futó vonal között. A lábak térdben megroskadnak és így még egyszer utalnak az alak tartalmára, de a megroskadás a csaknem azonos kettőzés következtében stabilizálódik, nem kockáztatja az egyensúly biztosságát.

A test kissé nyugtalan, kissé feloldott volta nem tiltakozik a reá várakozó örök egyformaság ellen, annyi törvényszerűség, annyi egymásra vonatkozás érvényesül az elrendezkedésben. Csudálatos szép és gyengéd a nő keble, folytonosan és nemesen bontakozik elő kúposra stilizáltságában, előkelő, tiszta szabályossága ellenére is megtartja természetközelségét. A félrefordult fej a nyakon kidagasztja az egyik nagy inat. Ennek az erős, egyenes vonalnak a sarkpontja és e két kis kúp csúcsa egy egyenlő oldalú háromszöget határoz meg.

Ha valaki tartózkodó marad ilyen okos szépségekkel szemben, akkor fordítson egyet a bronzfigura talapzatán és simítson végig gyengéd ujjakkal a háton. A kihajlások és az elmélyülések egymásból valósága és egymássá változása, a megszakadatlan felület csendes hullámzása, az egész tömeg gazdag és törvényes szervessége nem bocsátja el többé a felé fordult pillantást.

A szobrászat örök, nagy témájával, az emberi testtel foglalkozik hét a kilenc Fémes-Beck plakett közül. A téma értelmezésénél azonban nem szobrászgondolkodás érvényesül, a plakett természetét tisztán látó művész céljának szolgálatába tudta állítani minden vésővonását. A plakett felületét nem szabad megbontani, nem szabad perspektivikus hatásokat keresni, mert ezek hátteret teremtenek és áttörik a bronzlapot. Kerülni kell tehát az elfedések, az átvágás, az egymás alá kerülések és a hasonló térteremtő eszközök alkalmazását, ott pedig, ahol kikerülhetetlenek, le kell tompítani őket a szervesség megengedte határig. Fémes-Beck módját találta annak, hogy alakjait lehető teljességgel egy síkon fejtse ki és tisztában van a plakett-stílus másik követelésével is. Mondanivalóját a kontúr íveivel, a vonalak belső tagoltságával közli, mivel pedig a plakett mégsem rajz, az ábrázolt test tömegszerűségét is kellőképp nyilvánítja.

A nyugalmi állapotú testek természetesen, kényelmesen helyezkednek el, a mozgásban ábrázoltaknál a legkifejezőbb pillanat van kiválasztva, az alakulás maximális fejlődése, amelynek maximális voltában megvan a véglegesség és így alkalmas a megmarasztásra.

Az elhelyezkedések tehát művészeti szempontok tekintetbe vétele nélkül is megokoltak, elfogadhatók, emellett azonban elvont, tiszta ornamentumok is adódnak belőlük, amelyek minden testjelentéstől független összecsengenek, dallamosak. A törzs, a tengely, amely körül a karok, a lábak egymásra utaló, azonos vagy burkolt ismétlődésű háromszögekbe, négyszögekbe rendezkednek, a könyökök, a térdek, a csúcsok. Mindenütt érvényesül a természetábrázolás és az ornamentum szükségszerűsége, ez adja a megkötöttséget, a véglegességet, ez teszi művészeti alkotásokká a kis bronzöntvényeket.

Az egyik éremnek hátlapja is van: egy hosszabb és egy rövidebb keskeny szalag, egy kis íves koszorú, semmi dolgok és a kerek lap ez arányok tökéletes harmóniájánál fogva mégis nemes, tartalmas.

Két éremre csak egy-egy fejet vésett a művész. Az egyik mindössze akkorka, mint egy kis pénz, a felülete homorú és tojásdadan fekszik bele a körbe a sisakos istennő. A körnek és az oválisnak viszonya már magában is jelentékenységre segíti a fejet úgy, hogy az apró részek parányi és mégis éles összefoglalásai érvényesülnek, a finom, régi vésetekre emlékeztető munka nem vész kárba. A nagy éremhez már nem a hellenisztikus művészet emlékei szolgáltak előiskolául, hanem bizonyára Pisanello, az egyszerű összefoglalás és a szemérmes határozottság utolérhetetlen mestere. Nem közvetetlen hatásra gondolok és még kevésbé holmi átvételekre, egyszerűen arról van szó, hogy Pisanello volt a nagy példa, amelyen Fémes-Beck formalátásának tisztulását és erőre fejlődést ellenőrizte.

Az érem arckép, ami a feladatnak és egyszersmind a megoldásnak bizonyos eltolódását jelenti. A művész törekvése, az eredmény azonban lényegileg mégis csak ugyanaz marad, ami a többi kis műnél volt: az absztrakció és a konkrét ábrázolás fogalmi kételvűségének feloldása a művészi formaadás egységében.

A karcsú nyak és a súlyos hajkoszorúval ékes fej kereksége hangsúlyt kapott, szinte bizonyos ellentétbe helyezkedik és ott mutatkozik a művész kezenyoma, hogy ezáltal érvényre jut ugyan mind a két résznek a különös karaktere, de az összetartozás, az egymáshoz valóság semmiképp sem homályosul el. Az arcélen, a fejen az adottságok gördülékeny domború felületekbe illeszkednek, ezeknek a felületeknek megvan a maguk külön egymásra vonatkozása, de a természetmegfigyelés élessége és termékenysége teleszívatta az elvont formákat egy tárgyilagos leírásnál emelkedettebb és mégis nyilvánvalóbb portré-hasonlósággal.

Fémes-Beck kiállított néhány mellszobrot is, érdekes és értékes munkákat, amelyek hibáiknál fogva épp oly figyelemre méltók, mint értékeik következtében. De ezekben - és ez érdemük, nem pedig fogyatkozásuk - nem szabad elszigetelt próbatörekvéseket látni; általuk kapcsolódik a művész a szabad plasztikai formáért vívott nagy küzdelemhez, amelyet ma Hildebrand nevével szokás összefüggésbe hozni. Végleges eredményeknek Fémes-Beck is aligha tekinti őket, a bennük kifejezett törekvés pedig oly gazdag és összetett, éppen mivel az egyszerűség a cél, a logikus szemléletesség, hogy néhány rövid megjegyzéssel igazán nem illik a problémához hozzászólni.