Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Figyelő
Magyarországon szép német verseket is írnak. Michael Josef Eisler verskötete megérdemelné a figyelmet, ha nem Magyarországon írták volna is. Elefántcsonttorony - ez a kötet címe. És csupa szonett (Der Sonete erster Teil) - és nagyrészt teljesen szigorú formájú szonett. Az embernek Théophile Gautier jut eszébe:
Fi du rythme commode,
Comme un soulier trop gand.
És Arany:
Pongyola járású lovadat fékezd meg erősen
S lépni tanúl büszkén, táncnak emelve nyakát.
Ich giesse meinen Strom durch enger wände Raum - mondja a költő. A nyelv végletekig finom és kicsiszolt és valósággal nyelvtani művészetre és nyelvtani eredetiségre törekvő nyelv, mely irtózik valamit úgy mondani, ahogy más is megmondhatná. Azt mondanám: préciőz; ha a nyelv kifinomultsága nem fedné oly tökéletesen a tartalom kifinomultságát. Ezek nem parnasszista szonettek, nem Heredia-féle szonettek. Sem szín, sem plasztika nincs bennük. Nem szobor, nem kép: fehér fény az egész. Az elvontságok, a magas elvontságok költészete. Végletekig elvont gondolatok és végletekig elvont nyelv teszik magassá és nehézzé. A költő érzelmei, mint a nagyon meggazdagodott gyermekek, megtagadják földhözragadt szüleiket, a test érzékeit. Van valami benne a középkorból, melyet gyakran emleget. Odaadása, misztikája, érzékmegvetése, miniatűrművészete középkori. Kortársainak, akiket szeret, házi oltárt épít elefántcsonttornyában: legelől a legművésziesebb modern német költőknek, Georgenak, Hofmannsthalnak, Rilkének. A torony hátsó faláról nem hiányozhatik a rozetta sem (a befejező verset nevezi rozettának). A tornyot egy asszony számára építette, akit magas szerelemmel énekel: Die zwölf Sonette meiner Frau. Szép versek ezek; egy mocsoktalan könyv, kétségkívül keveseknek, de előkelőknek. Az író nehány verset magyar művészeknek ajánl; egyet Lukács Györgynek, akinek szubtilis gondolkodásával kétségkívül szellemi rokonság fűzheti össze. A könyv Berlinben jelent meg, méltó, szép köntösben.