Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Nagy Lajos: Ó, bár másképp lenne
Megismerkedtem egy leánnyal. Tizenhét éves volt és a szíve alatt egy háromhónapos kis magzatot hordott. A hasa már enyhén domborult, kissé nehezen és asszonyosan járt, a szemei könnyezők és nagyon panaszosak voltak. Ahogy rekedten, kisírt hangon elmondta bús helyzetét és öregesen sopánkodott, hogy édes Istenem, mi is lesz vele, szörnyű fájdalom szorongatta a szívemet, a torkom is megszűkült és alig tört elő belőlem néhány ijedt szó. - A szemeim erősen hunyorogtak, általában kimondhatatlanul megsajnáltam ezt a drága és édes teremtést, majdhogy csak nem sírva fakadtam ott előtte. Mert bizony, bizony, mi is lesz most már vele, szegénykével, én édes Istenem! Mit fognak otthon mondani, ha megtudják a bajt. Mit fognak szólni az ismerősök. Milyen szégyen, milyen gyalázat. Mi lesz a szegény kis gyermekkel? Hogy fogja majd ápolni, nevelni, eltartani. Mi lesz most már az egész jövendő életével. Ó, rettenetes, rettenetes!... És nagy, vigasztalan fájdalommal, bús szemekkel szemléltem a szegény, édes teremtést, kislányos, kedves arcát, azokat az ijedten reszkető kis ajkakat, a duzzadó mellecskéket és a remek, ruganyos, fejlődő csípőt és "íme" - gondoltam -, "ez egy aranyos kis nőcske, akit bizonnyal nem hasztalanul szeret az ember." - És bánatosan vigasztaltam, biztosítottam róla, hogy ha tehetném, hát megsegíteném nehéz ügyében - de hát magamnak is csak négy koronácskám van és az nekem is okvetlenül kell. De azért ne essen kétségbe, hiszen mindent el lehet intézni bölcsen és szépen - pedig ez nem is igaz -, és lágy és rezgő és sima szavakkal beszéltem neki, szépen körülcsúsztam a szavaimmal - hisz íme, milyen jóban vagyunk már! -, finoman és nagy diplomatikusan érzelmes zenét muzsikáltam, hogy majd alkalomadtán én is nagyon, tüzesen, egészen szerethessem.