Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Nagy Lajos: Ó, bár másképp lenne

Nagy Lajos: Ó, bár másképp lenne
Alkonyat

Az ablakaink kopár kertek fölött nyugatra nyíltak. A téli nap beragyogott a szobánkba. Mi mély karosszékekben ültünk: az anyám, a húgom, a nagybátyám, egy kedves barátom és én. A kályhából pompás meleg áramlott reánk. Nyugodtan beszélgettünk.

Most nem adtunk, nem vettünk, senkit meg nem rövidítettünk, nem álltunk fegyverrel szemben egymással, élcekkel sem martuk egymást, még csak távőllevőről sem szóltunk ócsárlólag... Úgy egész történetesen, minden harc elkerült most bennünket... Lágyan szálltak egymás füléhez szavaink, mintha szelíd galambok röpködtek volna, hordták volna a szavainkat, mintegy az ajkunkról csipegetve őket... Jóságosan éltetett bennünket a meleg... Már nyugvófélben volt a nap, a szobánk keleti falán vörös foltok ingtak... lassanként már homályba borult a szobánk, a kályhából elevenen piroslott a tűz.

Szépen ültünk, lassan beszélgettünk, már mindig halkabban és mindig kevesebbet, mintegy lassan fáradva a boldogságtól, és engem már mély, vigasztalhatatlan alkonyi szomorúság szállt meg.

Mért, hogy nem bizonyos, miért hogy nem oly bizonyos, mint a halál, hogy én soha azokkal, akik most itt vannak és békességgel ülnek, soha azokkal semmi halálos gonoszságot nem tudnék elkövetni... Miért nem holt bizonyos, hogy én soha, de soha, semmi körülmények között nem tudnám nagyon, rettenetesen vérig megbántani az édes anyámat, az én kedves, nevetgélő húgomat, a nagybátyámat és szegény barátomat.