Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Nagy Lajos: Ó, bár másképp lenne
Hazafelé ballagtam. Kissé kedvetlenül és mintegy vonakodva. Már ismét megérintett az örökké körülöttem szállongó hangulatprobléma: kár hazamenni, kár lefekünni, s ha már lefeküdt az ember, kár fölkelni. Mert az ilyen nagy változások, amilyen a lefekvés és amilyen a fölkelés, mindig igazi komoly szakítások és újravállalkozások. Ilyen nagy változásokkor mindig megérzi az ember, hogy milyen hiábavaló az élet.
De azért apró reális dolgokról is tűnődtem, tervezgettem. Ezek az apróságok úgy elfoglalkoztatják az embert, vékony szálakkal magukhoz láncolják. És ez apróságok végtelen sorozata... ez az igazi élet. ez az élet... nagyon szerény, igénytelen valami. Ezek a vékony, makacs kis szálacskák, ezer és ezer... és íme a hatalmas kötelék, mely az embert az élettel egybefűzi.
És szembe jött velem egy leány. Friss volt és üde, tetszett nekem. Szürke, oroszos sapkája volt és sárga kabátja. A muffjából, kis stanicliból cukorkát vett elő, lágy ajkaihoz emelte és édesen szopogatta. Mikor hozzám ért, csupán pajkosságból - s talán sok kisded, rejtett céllal - odaszóltam hozzá, kisfiús kérleléssel:
- Adjon egye-et!
De ő komoly maradt, nem mosolygott, nem adott cukrot, kíméletlenül ment tovább.
És én keservesen eltűnődtem. Lám, milyen oktalan kegyetlenség is ez. Mert ugyan, mi lett volna már neki, hogy meglepődve elnevesse magát és egy szem cukrot adjon, mondván: tessék!... És aztán mosolyogva mehetett volna tovább... Nekem pedig, az egész hosszú és unalmas estén, emlékezéseim hánykódó, fűződő során néhány százzal kevesebb kellemetlen apróság vetődött volna fel lelkemben, és talán egy-két kedves dolog is eszembe jutott volna elmúlt életemből.