Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Jászay-Horváth Elemér: Halottak útja

Jászay-Horváth Elemér: Halottak útja
7.

Az egyik szólt: - Én dús voltam, hatalmas,
Élet-csatákban mindig diadalmas;
Éltem, meghaltam, mint más agglegény
S jótékony célra hagytam mindenem.
Tudom, most áldhat ott lenn sok szegény,
És áldó ajkuk fönntartja nevem.
És szólt a másik: - Király voltam én,
Három világrész fénye volt enyém.
Bejártam kincsért küzdve Indiákat,
Minden körém gyűlt lenn, mi szép, mi jó.
Nevem tanúlják könyvből a diákok,
És ércbe vési tetteim' Klió.
A harmadik szólt: - Én szűz módon éltem,
Örök imádság, inség volt az éltem.
Gyötrődő testben hitnek lángja ég,
Isten felé fordúltak a szemek.
Most síromon csodára vár a nép,
S szentté avatja Róma nevemet.
A negyedik szólt: - Én költő valék.
Hírem csodás, nem múló lánggal ég.
Dalokban új, nagy szépségekre leltem,
Dalossa voltam szívnek és a szemnek.
Ércnél tartósabb emléket emeltem,
Hegynél magasabb emlékét nevemnek.

Fáradtan szóltak, halkan és leverten.
Távol fény csillant zöld, örökzöld kertben
És felszólalt egy férfi hangja, csengve.
- Uram, előtted állok ím esengve,
És, életen túl, életért könyörgök.
Szegény voltam, mint hétköznap az ördög,
Rossz koldusok, erőtlen és tudatlan.
De éltet adtam! Éltet adtam!
Két kis cselédem sírja most nevem,
Kiket nemzettem és vezettem kézen.
Óh áldd meg bennök élő életem!
Mert érzem én: nem haltam meg egészen.

És zengő szóval hangzott az itélet:
Övé az élet! És áldott az élet!