Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Jászay-Horváth Elemér: Halottak útja

Jászay-Horváth Elemér: Halottak útja
3.

Titokzatos, hűs szél sodort magával,
Mint szürke felhőt halványkék egen.

Jártam királyi bársonyszőnyegen,
Mely ékes volt bús szájak bíborával;
Szájakkal, melyeket magános ágyban
Csókoltam egykor, vagy csókolni vágytam
S megérkeztek most bús, halálos őszre.
Könnyverte gyásszal mért rándultak össze,
Hogy átsuhant felettük könnyü lábom,
Hogy emlékem most rajtuk átrohant,
Mint gondolattal terhes őszi álom,
Mint gondolat, mely álomban fogant?
Hisz eltemettek, régen eltemettek.

Vonaglottak, vagy éngem emlegettek,
Vagy elsirattak, s így szóltak: Szegény,
Élettől, tőlünk elköszönt legény!
Jó szíve volt, és sorsa mostoha.
Vágyott reánk és nem csókolt soha
S utolszor visz most fölöttünk az útja.
- Ezt mondták-é, vagy más ilyet... ki tudja?
Beszédjöket már nem értettem én,
És nem hallottam; ima szól vagy átok.

Mentem bús ajkak bíborszőnyegén.
Fakadtak rajtuk csodaszép virágok:
Fehér hajnalvirágok, lopva kúszók,
Kis gyöngyvirágok, tavasztól búcsúzók,
Sok ringó rózsa, lankadt liliom,
Sok könnyharmattól nedvesűlt szirom,
Fehér palásttal dús kaméliák:
Virág, virág, halottnak nőtt virág.
Mint színes tenger hullámzik megettem,
Tűnt emlékem, nevem fölé borúlva:
Fekszik feledten az, virágfedetten,
Mint színes szallag halott-koszorúba.