Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Kuncz Aladár: Két fehér szobor
A kis hadnagy pedig valahogyan talpra állva hazafelé indult.
Az arca égett a pírtól és valami szorongó, de nagyon magasztos érzéssel megtelve dúdolt magában és csendesen sírni kezdett.
- Valami történt velem - suttogta - , holnap borzasztóan kellemetlen lesz. De az élet szép és mégis én vagyok a nemesebb, a nagyobb, akit pedig egy oláh paraszt kidobott az ajtón.
Egyszerre csak valami nehéz forróságot érzett az oldalán s amint a kabátjához nyúlt, egészen nedves lett a keze.
- Csupa vér vagyok - dadogta rémülten, s ettől a pillanattól kezdve fogvacogtató félelem és fáradtság vett erőt rajta.
- Meg fogok halni, istenem, meghalok...
Szerencsére az oláh pap házánál volt már. Szobája ajtaját nyitva találta és a reggeli koraszürkületben valahogyan tudott tájékozódni a szobában.
De most valami furcsa dolog történt vele.
Az ágya mellett nagy pohárszéken állott két fehér szobor. Egyik Krisztus volt, a másik Mária. Két fehér, nagy szobor, amelyek lázba boruló szemei előtt még nagyobbakra nyúltak, belefoszlottak a szoba mindinkább ritkuló szürkületébe s megtöltötték az egész szobát.
A hadnagy félve, szepegve állott a két szobor előtt. Érezte, hogy mindinkább gyöngül, utálattal látta magán ruháját, amint súlyosra duzzad a vértől, és minden vércsepp földrehullását zúgó füle éles kalapácskoppanásnak hallotta. Borzasztó félelme, bárhogy is erősítgette magában, hogy segítségért fog kiabálni, belészorított a hangot, és egész megrettent, fuldokló lelkét a két szobornak komolysága és vakító fehérsége foglalta le.
- Most utánam nyúlnak a szobrok és kiveszik belőlem az életet...
Könyörögni szeretett volna hozzájuk, rimánkodni az életéért, de a szemükben változatlan hidegséget és kegyetlen szigorúságot látott. Fakóra vált arcán nagy cseppekben buggyant ki a verejték, és csak akkor enyhült szörnyű szorongása, mikor érezte, hogy lelke legmélyéről zokogás búg fel.
Ez a jajveszéklő, vádoló zokogás még egy pillanatra visszaadta erejét, s nagy rettegése most merész és elkeseredett haraggá lángolt fel benne, féktelen gyűlöletet érzett s egész gyűlöletével a két fehér, hideg szoborra támadt.
- Meg fogok halni, de összezúzlak titeket is!
Felemelte öklét, végigvágott a fehér Krisztuson, aztán eszméletlenül zuhant ágyába.
A két fehér szobor pedig darabokra törve hullt le a földre és magával húzva az állványt a poharakkal olyan zajt csapott, hogy az ablakok is beléremegtek.
*
Az ezredorvos kimosta a hadnagy sebét és bekötözte, aztán az oláh paphoz fordult, ki egész házanépével és a szomszédokkal a hadnagy ágyánál állt:
- Ha egy perccel később hívnak, elvérzik szegény e különben jelentéktelen sebével. De hogy is tudták meg, hogy megsebesült? Segítségért kiáltott?
Erre előállt a hadnagy szolgája:
- Ezredorvos úrnak alássan jelentem, én az istállóban aludtam, mikor a hadnagy úr szobájából nagy csörömpölés hallatszott ki. Az istálló csak itt van a szoba közelében, és én egy perc alatt a hadnagy úr szobájában voltam. A hadnagy úr az ágyban feküdt mozdulatlan és az ágy csupa vér volt körülötte. Erre rögtön rohantam az ezredorvos úr után s a háznépet is felköltöttem.
Az ezredorvos a fejét csóválta:
- De hogy törhettek össze a szobrok?...
Mindenki az összetört szobrokra nézett, egy-két darabot felemeltek az emberek és tanakodtak magukban.
Az oláh papnak azonban csodálatos ragyogás gyúlt a szemében és térdre roskadva, mély meghajlással szólt:
- Az Úristen csodát művelt az én szerény lakomban.