Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám · / · Laczkó Géza: Szentgyörgyi István és a magyar színjátszás

Laczkó Géza: Szentgyörgyi István és a magyar színjátszás
II.

A múlt hónap huszonkettedikén ünnepelte Szentgyörgyi ötvenedik évfordulóját annak, hogy színész lett. Ezt a kedves és mindenképpen nevezetes tényt a Kolozsvári Nemzeti Színház egy meglehetősen dagályos meghívóban közölte a világgal. Ama kivesző magyar élet típusainak ezer alakú megszemélyesítőjét kár az "apostol, pap, harcos"-féle epitetonokkal lealacsonyítani. Az ő tehetségét és magyarságát nem lehet és nem szabad ilyen szónoki stílvirágokkal elintézni.

A régi Magyarország kivesző alakjainak tipikus megszemélyesítője több volt, mint ilyen vagy amolyan nemzeti irány képviselője; maga egy darab régi Magyarország. Ő látta még a vándorszínészkedés stációin azt a vén csavargót, akiről Mravcsák alakját másolta, kezet fogott avval a pusztabíróval, akit halhatatlanná tett, szóba elegyedett avval a vén cigánnyal, akinek alakját színpadra vitte, együtt ivott avval a vén bakával, akinek egyik legjobb címszerepét köszönheti, s együtt uzsonnázott vacsoraidőn a pesti kávémérésekben Csoma bácsival és Mosolygó Menyhérttel, ízlelte kenyerét annak a parasztnak, aki az ő művészetében Tiborccá magasult, s lakott albérletben annál a pálinkás zugmilliomosnál, akinek emléke Brazovics alakjának megalkotásához segítette. Ő még vele élt a régi Magyarországgal.

Olyan jellemszínész, mint ő s mint ilyen, nem egy volt régen a rosszabb vándorszínészek között is, ma ritkaságszámba megy.

Szentgyörgyi ideje óta romlott a színészet egy s más tekintetben, a magyar színészet meg végképp leromlott. A magyar darabok leszorultak a játékrendről, a magyar alakok letűntek a színpadról s a mai magyar színész nem tud magyarul játszani s a kezd magyarul is alig tudni.

Az az idegenből ösztönt merítő áramlat, amely ma a magyar művészet minden ágát fölfrissíti, elterelvén az ízléseket a sallangos magyarkodástól, lassanként megöli a magyar színészetet, amelynek már-már utolsó, most jubiláló képviselője nem fogja rossz néven venni, hogy ünnepeltetése alkalmával használja fel e cikk írója bánatának elkesergésére.

Pista bácsi, ugye az ön idejében úgy lett az ember színész, hogy azzá lett, Nem sokat tanult, de sokat és sokakat megfigyelt; nem látott Dusékat, Coquelineket, Novelliket, de köztük élt azoknak, akiket színpadra vitt... Éhes ripacsok! A ripacsélet sok nyomorúsággal járt, de élet vette körül az éhezőt, s a színész éppúgy nem lehet el a megfigyelés nélkül, mint akármilyen más alkotó művész. Akkor, ha Megyerinek is hívtak, színlapkörmölgetéssel kezdted a pályát s folyton tanulva a körötted forgó élet ezer alakváltását, lettél "elsőrendű" színésszé.

Aztán jött egy második generáció, a mostani javakorbeli színészek csoportja, akik a konszolidált liberális kormányzat neveltjei s ezért, mint az abban az időben eredő művésze és irodalom általában az európai mázműveltség s mérsékelt hazafiaskodás sajátságos vegyülékei. A magyar égen Beöthy esztétikájának szelíd holdja sarlózott fel.

És íme itt van, pár éve, hogy él egy harmadik generáció, amely Pesten támad és Pestre igyekszik vissza, amely rosszul érzi magát a vidéken, ahol teljesen idegen, amely modernségről szaval és kifestetlenül lép színpadra.

Tanulmányaik klasszikusak, Shakespeare és Moličre kóvályog a fejükben, de az uralkodó áramlat, a színigazgató pénzéhsége, a közönség frivolitása és a siker áhítása külföldi színdarabok felé vonja őket. A közönség óhajt, a direktor a kasszába néz s a magyar színész németté, franciává és angollá vedlik. A régibb magyar szerzők, hála a mindenütt ágáló hazafiaskodásnak, teljesen leszorulnak a magyar színpadról. Hogy a külföldnek ez a mindenhatósága hova vezet, nem nehéz kitalálni. A pesti színészek még csak látnak helyben is idegent, van köztük elég, ki külföldre is elrándul művészetet tanulni; szóval az ábrázolandó mivoltáról s az ábrázolás módjairól szereznek maguknak tudomást. A kis vidéki színész azonban minderről alig értesül; még jó, ha az itteni ábrázolások lemásolása végett Pestre rándulhat. Így van aztán, hogy a magyar alakok megjátszása országszerte általában tökéletlen, a külföldieké pedig nagyrészt konvenció.

A magyar színészetnek ez az átmeneti állapota komoly baj. Így aztán egy Móricz Zsigmond szinte hiába írja tősgyökeres magyar darabjait, ha alakjai a színpadon támolygókká, bizonytalanokká, muzeálisokká válnak. De ahogy Móricz megtalálta az igazi magyarság útját hercegferencék között, úgy a magyar színjátszásnak is meg kell találnia a kapcsot a múlt és a jövő között, mert nem volt még új, modern áramlat e földön, amely állandósult volna, hacsak nem táplálkozott egyformán a külföldből és a magyar múltból. Nálunk a művészet minden virága idegen eredetű, de csak úgy honosodott meg, ha gyökerei magyar humuszba mélyedhettek.

A kultúrmisszió e téren a színigazgatóké. Azt csak színészember tudja, hogy mily nagy egy direktor ízlésirányító hatalma. Én láttam, hogy diktálta bele a felvidék apró városainak lakóiba annak idején Rakodczay vándor társulata a Shakespeare-darabokat; én láttam, hogy Megyeri Dezső színész és rendező művészete hogy szoktatta hozzá a kolozsvári közönséget a sziporkázó francia vígjátékokhoz, tán a Nemzeti Színház is okkal-móddal hozzá tudná szoktatni a pestieket a magyar darabokhoz. Emlékezzék csak arra, hogy milyen közönséget vonzott nemrég a Nyugat Csokonai-előadása a Vígszínházba! Tisztelet a tragédia Arany Jánosának, de többet érne száz Shakespeare-ciklus helyett teszem, egy olyan ciklus, amely a magyar dráma történetét mutatná be sorozatos előadásokban. Egy népszínmű-ciklus se lenne olyan rossz, mondjuk Szentgyörgyivel.

Szentgyörgyi István! az az ötven éves jubileum, ha önnek elöregedést is, de dicsőséget jelent, ellenben félő, hogy a magyaros, szabad élethez tapadó magyar színészetnek csak közeli véget hirdet. Szentgyörgyi István, mért nem fiatalabb ön ötven évvel? Móricz Zsigmondnak színész kellene!