Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 10. szám

Erdély Jenő: Copperfield Dávid a Szerecsen utcából
Kóbor Tamás új regényei

Régebbi regényíróink abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy még aránylag egységes társadalom számára dolgozhattak, egy olyan társadalom számára, amelynek életét megírták, amely tehát az olvasók részére nem volt szokatlan. A múlt század dzsentri társadalma volt ez, Jókainál virágjában, Mikszáthnál mér kissé megcsapdosva az új idők hullámaitól. Ez a két író törzse, gerendája volt a páratlanul álló magyar dzsentri regényirodalomnak úgy, hogy nemcsak a társadalom sorsának intézése, hanem szellemi szórakoztatásának irányítása is ennek a kései nemesi társadalomnak a kezébe volt letéve. Obligát alakok és események ismétlődtek náluk folytonosan, egy megállapodott, sőt haladó társadalom keretében, amelyet az idők gyors változása megőrölt. A társadalmi életbe új tényezők vegyültek, az emberek ideológiája - legalábbis az olvasóközönség nagy részéé - jelentékenyen megváltozott. A tudományos gondolkodás népszerűbb lett, a szociológia elárulta, hogy a magyar paraszt nem egy süvegleemelésre és ködmenszagú bölcsességek sercintésére teremtett népszínműjárulék, hogy az apák nem önzetlen önzésből állnak ellen gyermekeik házassági törekvéseinek és a többi.

Jött valami, ami dühössé tette az embereket, mikor a könyv második oldalán azt olvasták, hogy Kázmér gróf szemhunyorítás nélkül ismét hatszázezer koronát vesztett. Az olvasóközönség értelmesebb rétegei számára a tunya társadalmi rétegek egyhangú miliője érdektelenné lett, de meg kell adni azt is, hogy egy duzzadó talentumú, de más fajtájú írói nemzedék a maga rövidebb lélegzetű alkotásaival új perspektívát nyitott meg a közönség előtt. Emberek jöttek, akiknek fülében nem a Simonyi óbester verbunkos dala hangzott a legédesebb zene képpen, és akik számára a daliás főszolgabíró nem pajtáskodó atyafit, hanem egy hanyag és esetleg nyomorgó közigazgatási szervet jelentett. Jöttek emberek, akiknek a fiatal kora nem a falusi udvarház szelíd platánjai alatt pergett le, s akik úgy találták, hogy sem Marci, a pipáját szortyogtató öreg béres a legbölcsebb ember Közép-Európában. Jöttek, akik látták, hogy a szerelem a legkomplikáltabb emberi érzések egyike, s legtávolabbról sincs elintézve a tisztelendő úr áldó két kezével; akik tudták, hogy két embernek egymásért való tülekedése nem virágillat a patak partján, hanem ezer szempontból beállítható gyönyörű probléma, végtelenül folyó regény, amely törvényes összeágyasítással nem fejezhető be egészen. Ezek az emberek nem születtek bele egy meglévő pozícióba, nem örökölték a kedvező startszámot, amelyben az életben futniok kell. Rá voltak utalva arra, hogy self made man-ek legyenek, és mi sem természetesebb, hogy számukra a fölvergődés, a pénzhez, a pozícióhoz való jutás volt a legérdekesebb probléma. A társadalom, amelynek írtak és írnak, nem a házasságon és a házasságtörésen akar szórakozni, hanem érdekli a kasztból való kijutás minden titka, minden rejtett finomsága. Ezt a közönséget a szerelemmel kapcsolatban érdekelnek olyan dolgok, amelyek a régiek előtt meztelenségnek és pikantériának tűntek föl, de amelyek a ma olvasott és természettudományi alapon gondolkozó ember előtt nem is olyan gerjedelemszító malacságok.

Egy nagy városi társadalom alakult ki, amely minden régi romantikának híján volt. Egészen bizonyos, hogy ez az új tömeg is származott, fejlődött valahonnan, még akkor is, ha ez a fejlődés egy-két generáció alatt történt. Egy-két generáció alatt, amely átélte a társadalmi fejlődés évszázadait, amely egymaga átnyomorogta, átverekedte, átdiadalmaskodta tíz generáció minden szenvedését, küzdelmét és diadalát. Egy legendás generáció ez, amelyet csak évtizedek múlva fognak méltányolni teljes nagyságában, de amelyet Kóbor Tamás talán már gyermekkorában megértett, és röntgenszemével belelátott abba a kavargó ősvilágba, a folyékony ásványok forrongásába, amely a gyémántok és kvarcok születésének ideje volt.

Most megjelent két regényének (Ki a gettóból; Hamupipőke őnagysága) főhőse a kis Stadler Misi, a Szerecsen utca Copperfield Dávidja végzetesen és keserűen belelát ebbe a mindennél érdekesebb társadalomba, belelát embereinek gyötrődő szegény lelkébe, látja azt a sok hasztalan küzdést, üldöző balszerencsét, végzetes szerencsét, amely ezt a generációt megroppantotta. Dickens Copperfield Dávidja egy meglévő társadalomban szemlélődött, egy konszolidált polgári élet ferdeségeit látta meg, hogy szomorkodjék és gúnyolódjék rajtuk. De a Kóbor Tamás ványadt képű Stadler Misije a Szerecsen utcában kezdett gondolkozni, földszintes rendetlen pesti gettó-utcában, amely azóta nemcsak középítészeti szempontból terjedt ki és rendeződött, hanem társadalmilag is. A lakó akkor még nyögték a fejletlenség, a félszegség átkát, rajtuk ültek az őszi tradíciók, de behallatszott hozzájuk a vasúthoz rohanó szekerek zaja, a házuk előtt elsietett sürgönykihordó. Még kötötte őket egy bénító, társadalmi morál, de fülükbe csörgött az arany tompa csöngése, a hihetetlenül megszaporodott aranyé, amely azóta kissé egészen megforgatta a világot. A Szerecsen utca komor, sápadt zsidói azóta kikerültek az életbe, a dzsentri írók által féltékenyen őrzött magyar életbe és az ő végzetük lett, hogy megteremtsék a vasúttal kereskedő, telefonnal lélegző századvégi magyar városi életet. Ma már - egy emberöltő múltán - kényelmes automobiljukba dőlve, udvari tanácsosságuk gőgjében ringatózva talán magukra sem ismernek a Szerecsen utcai Stadler-családjában, pedig ők azok, a szerencsés Móni, a szenzációs Löwinger, a dúslakodó Herz család, továbbá Grün Náci, az örök kis tökéletlen. Szadisztikus kegyetlenséggel bár, de mennyire elevenen látja meg őket a kis Stadler Misi! Mintha az ógörög tragédiák fenségesen tökéletes alakjai ismétlődnének meg bennük, olyan élesek, olyan kidomborodóak, az ember szinte szeretné megfogni őket.

Ott van az öreg Stadler, a szakállas, büszke zsidó bádogos, aki a maga személyében érzi a legsújtóbbnak a termelésnek kapitalisztikus alapra történt átalakulását. Mellette ott áll a másik regény hőse, a csúnya, szomorú Emma. Akit konyhaleányságból sodort be egy pillanatra az élet forró színpadára Löwinger, a cvikkeres hegedűművész, és aki visszatér a teknő mellé szomorú mosóasszonynak. Benne, a nőben, még érzékenyebben sújtó az érvényesülni, a boldogulni nem tudás tragédiája. Mellette ott van a Visconti Aurélia ellentéte, a rongyos házmesterleányból lett énekesnőé. A szegény Emma hasztalanul vergődik, kínlódik, hogy kiemelkedjék abból a nyomorúságból, ahova a születése helyezte. A rossz startszám átka elkíséri, mint ahogy a regények mindegyik alakja megszenvedi ezt.

Külön kell szólni a férfiakról, akik ficánkolva ugrándoznak föl és le a szerencse kerekén. Grün Náciról, az ágenskedő facér szabóról és Löwingerről, az éhenkórász muzsikusból lett világhírű hegedűsről. Az első mintha régi ismerős lenne, mintha minden nap találkoznánk vele, gunnyasztva a kávéházban, meghúzódva a törvényszéki rovat sűrű soraiban vagy lógva egy fán a zugligeti sűrűségben, ahol csak vasárnap akadnak rá bujkáló szerelmesek a feloszlásnak induló holttestekre. Az örökké izgó-mozgó, bizonytalanból élő és piszkos Grün Náci az a típus, amelyet szégyenkezve bár, de nyugodtan mondhatunk teljesen pestinek. Néha ugyan elegáns és tiszteletre méltó, mint egy diplomata, de igazi formájában mégis piszkos a gallérja és piócaszerű életmódot folytat. Egészen különös nép ez és hemzseg tőle a város. A léte emberi gyöngeségekre van alapozva, azokból szíjja az élet csöppjeit, nehezen, fáradalmasan és mégis megél belőlük. Olyan különös az, hogy aránytalanul több a szegény pióca, mint a szarvas, és mégis a piócák mind megélnek abból a vérből, amit az inni menő szarvas orrából csapolnak le. Grün Náci, az igazi, utálatos tökéletlen, az izgó-mozgó kávéházi zsidó; arisztokrata, mintha Dávid király vérét hordozná az ereiben és kiugrik a szeme az éhségtől, mint egy kóbor kutyáé. Félszeg és ellenszenves, de olyan, mint egy kis motor. Nagy gépet nem lehet hajtani vele, de a szapora kipufogásait ki lehet használni egy bádogverő kalapács emelésére, hogy el ne vesszen haszontalanul.

Mellette áll Löwinger, a csodazenész, szintén annak a kornak a szülötte. Ez is olyan vidékről felvergődött éhenkórász, aki szélhámmal szerzi meg a napi öt pogácsáját, hogy éhen ne vesszen. Az élet ragadja magával és nincs ereje, hogy kormányozza magát. elvész, elbódul azokban a hullámpofonokban, amelyek emelik és tönkre teszik, a végén visszahull a sötétségbe, ahol millió meg millió sorsosztályosa evickél bús tehetetlenségében, de amelyből lassanként mégis fölvergődnek azok, akiken megtörnek a természet erőszakosságai.

Egy olyan társadalom ez, amelyik számára ismeretlen a "fölfelé züllés" dekadens fogalma, ezeknél az életért való harc nagy lentmaradást vagy fölvergődést jelenthet, de lebukást soha. Különös népség, ahogy a végzet rajtuk ül, ahogy a balszerencse tépi és roskasztja őket: ez több, mint amennyit a szögletes koponyájú kis angolszász Copperfield megláthat. Ehhez egy gettóbeli kis zsidófiú kellett a hetvenes évek Szerecsen utcájából. És ez a kis zsidófiú ma szerényen itt jár közöttünk, velünk egy asztalnál pikolózik, egyformán rója velünk a napi krónika szürke betűtengerét és csak talán kissé mélább mosollyal veszi tudomásul, hogy elegáns és pompázó asszonyok csillogó szemmel összesúgnak mögötte. ez az.

Nem tehetek róla, Kóbor Tamás alakját egy pillanatra sem tudom elválasztani Stadler Misiétől és úgy érzem, hálátlan vagyok, amikor Stadler Misit dicsérem, holott minden elismerés Kóbor Tamásé. És talán ez az oka, hogy magának a két regénynek többi alakja annyira eltörpül és számomra annyira elvész Stadler Misi mellett.