Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 9. szám

Ady Endre: Bosszus, halk virágének

("Ne vess el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engemet... Mert szóltak az én ellenségeim és akik az én életem után leselkednek, együtt tanácskoznak, mondván. Az Isten elhagyta őtet. Kergessétek és fogjátok meg őtet, mert nincs, aki megszabaditaná".
Zsoltárok könyve 71.)

Ugy-e, Uram, hogy mosolyogjak
S tovább viritsak Te szép, álnok
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?

Így akarod, így kell akarnod,
Minden plántáknak ültetője:
Bú és gaz hogy
Leghűbb virágod be ne nőjje.

Mert ami van, mind Te virágod
S minek rostjait nedv-ár rójja,
Uram, Isten,
Mind a Te parkod virulója.

Akit Te életben tartottál,
Szirom-kincseket kire költél,
Neked drága
Mind, akit ifjan meg nem öltél.

Te szemeid nem nősen látók,
Nem fogja be kufár szegénység,
Neked mindegy
Virág-ifjuság, virág-vénség.

Akit Te virágzásra szántál,
Virágozzék, mig ki nem rántod
Ős kertedből.
S ugy-e szépek a vén virágok?

Mérges szagu, vad burján-rózsák
Ifjas truccal mégis rám törnek.
Látod, látod:
Kölyök virágaid gyötörnek.

Üzenj nekik a tüzes Nappal,
Hogy szerelmed virág-hóbortja
Az a vénség,
Mely vénségét ifjuan hordja.

Üzenj nekik, hogy istenséged
Fekete rózsáért sovárog
S vágyad teltét
Virág-vénülésig bevárod.

Én, jó Uram, fekete rózsád,
Élek, ha diktálod, hogy éljek,
De vigyázz rám:
Lázongnak a virág-cselédek.

Te ültettél, Te vénitettél,
Virágoztam ahogy akartad,
Mit akarsz még:
Virágozzak vagy rontva halljak?

Viditnod kell ily ritka plántát
Neked, Te, egyedül nem dőre
S kénkövekkel
Csapnod minden leselkedőre.

De addig ugy-e mosolyogjak
S tovább viritsak. Te szép, álnok,
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?