Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám

Móricz Zsigmond: Magyarosan
Drámai kép

Személyek:

A tanító

A kovács

A leány

A kurátor

Púpos Vak Áron

Újlaki

Sipos

A gazdasszony

Kislány

Kisfiú

Több parasztgazda. Történik ma, egy alföldi kis magyar faluban.

(A tanító szobája. Üres, diákos puszta szoba. A falon iskolai szemléltető képek, újságból kivágott illusztrációk s a bútorzat igen szegényes. Szekrények helyett ferslógok vannak s egy ágy, egy asztal, két szék és két lóca az összes bútor.)

A gazdasszony: Jaj, Istenem, Istenem! Az a Mukucs-jány! Sose hallunk jót.

A tanító (eszik, hányiveti módon pattog): Eh!...

A gazdasszony: Jaj, teremtőm. Elromlott a világ, attul van az egész. Mindenki felfele vágyik.

A tanító: Fogja mán be a száját.

A gazdasszony: Na, lelkem, csak ne tessék haragudni. Én bizony úgy haragszok, hogy majd az ördög elvisz. Főzni se tudtam, csak a Mukics-jány járt az eszembe.

A tanító: Mondtam mán, hogy hagyjon békét.

A gazdasszony: De drága tanító uram, hogy legyek békén, mikor úgy megvagyok ijedve, Istenem, uram, hát ha eccer kútba ugrott az a Mukics-jány, hász magáért ugrott kútba!

A tanító (felugrik): Befogja a száját, mert. (Az ajtóig megy.) Hallgasson, mert kilököm. (Kikiált az ajtón.) Marcsa! (Az ajtó s az asztal közt le s fel jár. A gazdasszony félreáll.)

Marcsa (kis iskoláslány, bejön és bátran néz).

A tanító: Mondd meg az iskolában, hogy ne ordítsanak, írd fel, aki lármázik.

Marcsa: Tanító úr, kérem szépen, mán az egész tábla tele van írva lármázókkal.

A tanító (nem is hallja; nagy léptekkel jár; megszólal): Törüld le mind és kezd újra. (Felveszi a botot.) Látod ezt a botot? Ezzel verem meg őket.

Marcsa (félénken elhúzódik): Igenis. (El.)

A tanító (utánaszól): Küldd be Pál Miskát.

Marcsa (kintről kiált): Igenis.

A gazdasszony: Már nem tetszik enni?

A tanító: Ej, vigye a pokolba...

A gazdasszony: Jaj, Istenem, mindig csak baj. (A kályha mellől elővesz egy cirokseprűt.) Jaj... Hogy tehet olyat egy jány!

A tanító: Ne sápítson mán. (Leül az ajtó mellett a ferslóg szélire s a botot a sarokba dobja.) Hanem menjen innen, de menjen innen!

Miska (jön s megáll, a kalap a fején; iskolás kisfiú.)

A tanító: Na! (A fiú ijedten bámul.) Hol a kalap... Hol a kalapod?

Miska (a fejére mutat): Itt.

A tanító (feláll): Barom. Marha. (Megfogja s megrázza.) Te állat. Ennyire nem lehet megtanítani!... Te bornyú! (Az asztalhoz megy; a gazdasszony félénken tér ki előle.) Eredj, hozz egy liter bort. (Leül s cédulát ír.) Állatok közt élni... Eh, takarodj!... Úgyse ad a zsidó. (Széttépi a papírt.) Na, takarodj! (A fiú el.) Maga mit piszmog itt annyi ideig? (Belül megkerüli az asztalt és az ágy fejéhez lép, a párna alá nyúl és kivesz a párna alól egy revolvert. Megnézi, felemeli, mintha próbálná.)

A gazdasszony: A... (Sepert, s ebben a percben odanéz, a fegyver éppen rá van irányítva. Elrémül.) Jaj, Istenem!

A tanító: Mit üvölt!... Próbáljon idejönni! Piszok Kovács! (Próbálja, kihúzza a záró vesszőt, lövésre kapja, de nem süti el.)

A gazdasszony: Jaj, Istenem teremtőm, de meg vagyok ijedve. még a szívem verése is elállt.

A tanító: Eh. (Visszateszi a revolvert a párna alá.)

A gazdasszony: Hogy lehet azon hálni, tanító úr?

A tanító (az asztalhoz megy, belülre s leül. Előveszi a cigarettatárcáját, dohányt tesz a papírba és sodor. Kissé megnyugtatta a revolver): Na, Máriska néni; most mondja el, hogy mit hallott? De szóról szóra.

A gazdasszony: Lelkem, tanító uram, mondom, hogy a Mukics-jány beleugrott a kútba...

A tanító (türelmetlen mozdulatot tesz): Beleugrott! (Rágyújt, zsebéből veszi elő a gyufát.) Kihúzták?

A gazdasszony: Ki, lelkem, ma délben az egész falu arrul beszélt. Azt meséli most mindenki, mi volt a reggeli templom alatt. Rágják most, szapulják...

A tanító: Hagyjon nekem békét! Mit bánom én? Fiatal ember vagyon én! Bánom én, ha az egész falu kútba ugrál miattam... Majd elpályázok innen, megvan.

A gazdasszony: De ha a tanító úrtól lett úgy...

A tanító: Mondtam mán, hogy fogja be a száját! Ne kelepeljen! (Kint harangszó.) Még ha belefúlt volna!

A gazdasszony: Hát sz nincs más baj. Csak a szégyen, mer mégis nagy szégyen. (Kiviszi az edényt.)

A tanító (türelmetlenül sóhajtva feláll, járkál az asztal alatt és az ágy közt. Erősen szíjja a cigarót. Újat sodor minden percben): A fene egye meg... Csak úgy kapaszkodnak az ember nyakába, osztán ha baj van, kinek van baja, nekem!... Próbáljon még valami jány bejönni nekem az éccaka az iskolába!

A gazdasszony (újra bejön s két könyvet hoz, mindenik fekete kötésű, az egyik a biblia): A tiszteletes úr ide küldte a könyveket. (Odanyújtja.) Tessék végezni délután az isteni tiszteletet. (El.)

A tanító (elébb nem is érti, aztán dühösen fogja a két könyvet s odavágja az asztalra, hogy a könyv lerepül a földre): Majd még prédikálok. Csőstül jön az áldás. (Tovább járkál, kínlódik. Felveszi a bibliát.) Textust... (Ingerülten forgatja, aztán odaveti az ágyra.) Van ebbe textus mindenre!... (Kinéz az ablakon, ahol látni, hogy a gubás ember jön fel a tornácra.) Jön mán. A kurátor úr!... Vasárnap van. Ráér!... Mit jön ide! Láthatta, hogy nem hozattam bort! Hiszen dél óta leste!... Ha a szemük kiugrana, nem hozatnának maguknak! De az enyimet megisszák!... Persze! A Mukics-jány! Az hozza ide!... Ha már bor nincs, legalább pletykát akar hallani.

A kurátor: Hát hogy vagyunk, tanító úr. Aggyisten.

A tanító: Köszönöm... Hát kurátor úr?

A kurátor: Mondok, benézek mán egy kicsit a tanító úrhoz.

A tanító: Jól tette... Tessék leülni.

A kurátor (Nagy nyögéssel leült a lócára. Szemközt, az ablak alá.)

A tanító: Tegye le a gubát.

A kurátor: Á, úgyis megyünk mingyán templomba. Elhúzta az egyest.

A tanító (nem figyelt): Mi?

A kurátor: Elharangozta az elsőt... Nagyon siet ez az új egyházfi. Az embernek ideje sincs felkészülni a templomra. Megizentem neki, hogy ma ne siessen! Várjon...

A tanító: Aha. (A kezét dörzsöli, fázik.)

A kurátor: Jó hideg van, hál istennek.

A tanító: Van. Bizony, megcsinálhatnák azt a kályhát.

A kurátor (feláll, odamegy, a széket az asztal mellől úgy teszi el az útjából, hogy az hátrakerüljön a lóca mellé): Mi baja ennek?

A tanító: Füstöl.

A kurátor: Füstöl! Ez! Hm... A szél nyomja le a füstöt.

A tanító (nem is figyel oda. Elmegy át balra): Ühüm...

A kurátor: Persze... A szél nyomja le... Hát pedig a szélnek csak az isten parancsol... (Visszaül a helyére.) Ej, mit tanító úr... hát mi lesz mán? Mi? Mi lesz?

A tanító: Mi!... Eső után sár.

A kurátor: Hehehe. (Felveszi a boros üveget az asztalról.) De ma nem ázunk el.

A tanító: Bizony ma száraz lábbal gázolunk át a veres tengeren.

A kurátor: A petákba. Csak nem leszünk tán zsidók. (Papos Vak elmegy az ablak alatt, utána Sipos és Újlaki.)

A tanító: Ránk férne egy kicsit.

A kurátor: Hamar még. Ráér, ha megházasodik.

A tanító (meghökken, elpirul, elfordul).

A kurátor: Majd akkor, mi! Mert az is meglesz, igaz-e? Majd elvesz egy kisasszonyt, majd egy papjányt, legalább egy özvegy papné jányát... Majd hoz a bútort! Akkor osztán nem lesz ilyen a ház. Még a kályha se füstöl... Nem füstöl a kályha, ha rendesen tartják...

Papos Vak Áron (jön)? Jó napot, jó egészséget, áldást, békességet... (Tenyerét nyújtja a tanítónak s kezet fog, elébb vele, azután átmegy a kurátorhoz.)

A tanító: Isten hozta. (Belép Sipos és Újlaki, velük is kezet fog, de a később jövők közül már csak némelyikkel. Köszöngetés: Adjon Isten! Adjon Isten!)

Papos Vak Áron: Ánnye, hát itt csak így őrnek? (Leül a székre, Sipos és Újlaki az ágyra ülnek.)

A kurátor: Hogy?

Papos Vak Áron: Ahogy látom, szárazon.

A kurátor: Hehe. Ma így. (Belép az 1., 2. gazda, többen elmennek az ablak alatt.) Máma csak szárazon őrünk.

Papos Vak Áron: Rossz szokás. Mer a kenetlen szekér is csikorog, de a locsolatlan gégén meg nem jön ki a bölcs ige. (Bejön a többi gazda is. Nevetés. A tanító fanyalogva nevet. Az emberek leülnek, ki ide, ki oda, az ágyra három is jut.)

Újlaki: Ki prédikál ma délután?

Sipos: No, azt szeretném tudni.

A tanító: Ideküldte a pap a könyvet.

A kurátor: Csak nem?

Papos Vak Áron: Osztán ugyan mi lesz a textus?

A tanító: Amire rányitok.

Újlaki: Hát az ének?

Sipos: No, azt szeretném tudni.

A tanító: Az ének? Azt mindjárt kiadom a gyereknek. A mék diktálja.

A kurátor: Tudja, mi lesz jó?

A tanító (indult, hogy kimegy, megáll, odanéz).

A kurátor: Haragodnak nagy voltában.

Papos Vak Áron: Az jó lesz.

Sipos (templomi diktálás formán mondja):

Haragodnak nagy voltában,

Megindulván,

Ne fedj meg, uram, engem.

Búsult gerjedezésedben,

Rám tekintvén,

Ne büntess meg, Istenem!

A tanító: Jó. (El.)

A kurátor (Egy percnyi csend után): Olyan e, mint a templom egere.

Papos Vak Áron: Olyan, olyan. (Bólogatnak.)

A kurátor: A jánycseléd mind szamár. Ha mán nadrágba van, veszkődnek akárkiért. (Igenlik.) Nagyon haragszok arra a Mukicsra! A vót rajta, hogy a jányát elcsábítsa a tanító.

Sipos: Nem a. Nem is tudott az arrul.

A kurátor: Mit tudod te... Á, úgy számította, hogy az a szegény rektor, ha mán megteszi a bajt, hát el is veszi a jányt.

Újlaki: Azt el is vehetné. Szép jány.

A kurátor: A falu kovácsának a jánya! Jó is vóna! A komám jánya is szép jány, van is neki!... Még se gondolt rá, hogy úri asszonyt csináljon belőle.

Első gazda (az ágy végében a ferslógon ül): Affene.

A kurátor: Sajnálom azt a szegény tanítót, hogy úgy járt avval a jánnyal.

Sipos: Minek ugrált annyit körülte.

Újlaki: Persze, persze. Nagyon sokat kerülgette. Mindig ott ácsorgott a műhely körül. Mán azt mondták rá, kovácsinas akar lenni.

Sipos: Biz a Mukics lyány nagyon is kevély vót mán. Ideje vót, hogy lekapja lábáról ez a koszos rektor.

A kurátor: Hallgassatok! ne káráljatok róla a háta megett! Nem embernek való az ilyen tempó; asszonynak. Férfi ember szemtől szembe rágja le valakirül a húst. (Csönd lesz.)

Papos Vak Áron: Gyerekek még ezek.

A tanító: Hideg van odaki!... (Bemegy az asztal mögé. Felveszi az üveget.) E bizony üres! Ha tudtam vóna, hogy ma vendégem is lesz, hozattam vóna egy kis hordóval.

Újlaki. De jól tette vóna, tanító úr!

Sipos: Az a! az a!

A kurátor: Hallottatok valamit arrul, hogy a Mukics-jány kútba esett?

Második gazda (hátul): Nem esett a, ugrott!

A kurátor: Ugrott!... Ne beszéjj mán!...

Harmadik gazda: Debzon.

Papos Vak Áron (fejét csóválja): Ejnye. Elfelejtkezett az istenrül.

Újlaki: Kifordult a világ szekere!

Sipos: Ki a! Ki a!

A kurátor: Osztán mér, a boldogtalan!

Újlaki: A jó ég tudja Csak rájött, hogy neki kedve van kútba ugrani.

Sipos: Fürödni akart. (Nevetés.)

Papos Vak Áron: Februárba igen alkalmatos.

A kurátor: No, kinek hogy! Nekem még gubába se esne jól.

Papos Vak Áron: Mindenkinek más a természetje. Ajjaj. De más oka vót annak.

A kurátor: Csak tán nem?

Papos Vak Áron: Legény van a dologban! Ahogy hallottam!

A kurátor: Ha legény, jó gusztusa van. Formás jány. (A tanító feláll.)

Papos Vak Áron: Iszen csak vónék fiatalabb harminc-negyven esztendővel, magam se inaltam vón el előle.

A kurátor: A pocok bújjék kendbe, vén kutya!

Papos Vak Áron: Vén a nagyapám, aki száz esztendeje a fődbe pihen. Nem vén az ember, míg a lábát tudja lógatni... (Mozgás.)

A kurátor: De koma! Kétszer is meggondoltad vón te, jobbra lógjon-e a lábad vagy balra?

Papos Vak Áron: Én-e?

A kurátor: Te a! Kovács a jány apja!

Papos Vak Áron: Hát osztán!

A kurátor: Biz annak igen a keze ügyibe van a kalapács. Pedig a rosszabb a liliomnál, ha simogat vele.

Papos Vak Áron: Nem megy az odáig.

Mind (zúgás: Nem, nem).

A kurátor: Dejsz, ahogy én tudom, a vén Mukics megesküdött a szentháromságra, hogy megtanítja a jánya megrontóját, merre mennek semerre!

A tanító (iszonyú idegesen, fojtottan hallgatja a beszédet. Most megszólal a harang. Nagy csend lesz. Az emberek összenéznek és a tanítóra, aki lesütött szemmel áll az asztal belső oldalán és megint cigarettát sodor.)

Papos Vak Áron (szánalommal néz rá s mégis lenézéssel): Nem kell félni. Nem olyan ember a Mukics.

A kurátor: Én nem a szájából hallottam.

Papos Vak Áron: Onnan nem is hallhattad. Csendes vér az öreg. Szántani lehet rajta. Nem nagy istória az egész. Legfeljebb megítélik a tartást... akkor meg még meg is csókolgatja a jótevője kezét.

A kurátor: Ha meg mást akar... (Keményen.) Nem kell hagyni! Szemibe kell nézni! Ha fenyeget!...

A tanító (leteszi a cigarettát az asztalra, lopózkodva odamegy az ágyhoz s a párna alól kiveszi a revolvert. Megnézi, zsebre teszi. Igen sápadt. Nagy csend. Bátorságra kap. Felveszi a cigarettát, szippant s szól): Á, nem megy az olyan könnyen. Könnyű valakit fenyegetni, de nem lehet csak úgy agyoncsapni! (Elfulladt, ijedt hangon lármáz.) Nem élünk tatárországban! Van törvény!

A kurátor: Úgy bizony! Nem szabad hagyni magát az embernek!

A tanító: Mit! Emberére is akadhat! Aki megpróbálja!

A kovács (belép s baloldalon elöl megáll): Jó napot kívánok.

A tanító (ijedt, dühös ordítással): Mit akar itt kend?

A kovács: Nem vagyok kend, tanító úr, kend nem vagyok?

A tanító: Semmi közöm az úrhoz.

A kovács: Bár nekem se vóna az úrhoz.

A tanító (elfordul és bemegy az asztal mögé, ott leül s új cigarettát sodor, de nem bír vele).

A kurátor (békítően): Mit akar itt, Mukics úr?

A kovács: Én?... Uramisten... mit!... Rosszat nem akarok! Nyíltan, becsületesen meg akarom kérdezni ezt az urat a falu előtt... Úgyis mindenki jobban tud mindent, mint én...

A tanító (feláll, a zsebéhez kap): Semmi közöm magával.

A kovács: Velem nincs. A jányommal.

A tanító: Menjen a dolgára!

A kovács: Majd csak azután!

A tanító (ordít): Menjen a dolgára!

A kovács: Uram! (Összeteszi a kezét.) Bántom én az urat? Nekem hat gyerekem van, azoknak szükségük van énrám... Uram! Egy barátságos ajánlatot teszek: vegye el a jányom... (Amint a tanító arcán meglátja, hogy erről szó sem lehet, megdühödve, parancsolva kiált.) Vegye el a jányom! (Hirtelen mély csönd.)

A kovács (enyhébben, rimánkodva): Vegye el, tanító úr, nem bánja meg!... Szép jány, azt tudja. Jó jány, azt én mondom!... Munkás, jó lelkű, takarékos, okos! A fajtám még most is úr, nagyurak vannak közte. Az anyja után meg éppen nagy család!... Hogy én csak így élek?... Mi az? Becsületesen élek. Gépészkovács vagyok... A sógorom pap.

Papos Vak Áron: Mukics úr is elmehetett vón annak. (Mozgás, mindenki megkönnyebbülten sóhajt, némelyik elmosolyodik.)

A kurátor: Papnak? El is menne, csak parókiát kapna.

Papos Vak Áron: Van neki most is katétrája. Pedig szépen szól. Beszélni se kell belőle, mégis beprédikálja a jó kenyeret.

A kovács (mámoros szemmel körülnéz, mint a bika, ha közrefogják a csaholó ebek.)

A tanító (kurtán felnevet s egészen megbátorodik, hogy a község így a pártjára kelt.): Menjen csak Mukics úr, dolgára. Eddig se volt közünk egymáshoz, ezután se legyen...

A lány (sápadtan, ijedten beszalad. Itt megzavarodik, megáll. Hosszú csend.)

A kovács: Mit akarsz itt?

A lány (az arcára teszi a kezét, reszket, nem szól.)

A kovács: Gyere innen, gyerekem! Gyerünk innen!

A lány (nem mozdul, nem akar elmenni. A tenyerébe temetett arccal megáll. Az apa átöleli s el akarja vinni. A lány megbotlik. Egy gazda felnevet.)

Sipos: Nem megy.

Újlaki: Itt akar maradni.

Sipos: Örökre? (Elneveti magát, a többiek között kettő-három nevet.)
A kovács (körülnéz véres szemmel, a tanítón megáll a szeme.)

A tanító (reszket, szembe néz vele, nem bír elfordulni).

A kurátor: Az istenit! Ha az én jányom vóna, mán kihajítottam vóna.

Papos Vak Áron: Az én jányom itt se vóna. Tisztességes jány nem szalad olyan szekér után, amék nem akarja felvenni.

A tanító (sértően rákiált): Vigye a jányát, Mukics úr.

A kovács (felordít): Hej, de sok bitang van ezen a világon!

A tanító: Micsoda?

A kovács: Bitang! (Megvetően elfordul, hogy a lányával elmenjen. A lány az öléből kimeredt arccal bámul a tanítóra.)

A tanító: Fogja meg kend a nyelvét, mert kirúgom.

A kovács: Kit rúg ki az úr? Engem? A jányom...

A tanító: Az ilyen részeg disznót!

A kovács: Disznó vagy, ebadta! Részeg!... (Rá akar rohanni, de csak egy rezdülés és lebírja magát.)... Hogy fáj a szó. Bitang!... De majd még meg találom mondani a neved magyarosabban is.

A tanító (elfehéredve, reszketve áll az asztalon belül, a zsebéhez kapkod. A lány elámulva, csalódva, kétségbeesve néz rá).

A kovács: Ilyen emberhez adjam a lányom! Pfi! Leköpni való! Taknyos!

A tanító (elmeredt arccal): Ahá! Így kell férjhez adni a lányt! Csak hadd játszanak vele; ha meglesz a baj, teszünk róla!... Mi? Cudar paraszt!

A kovács (elereszti a lányt, aki megkeményedve, villámló szemmel áll. A kovács a mellére ütve dörgi): Paraszt az apád, ebfajzat!... Az enyém mindenkor nemes Mukics volt! (Előrelép, fenyegetően, emelt ököllel.)

A tanító (kicibálja a zsebéből a revolvert. Félkézzel az asztalra támaszkodik s azt fellöki): Egy lépést! Meghalsz!

A kovács: Mit! Rám fegyvert! (A lány olyan arccal áll, mintha ő is kész volna lesújtani a tanítót s elébe lép a revolverének, hogy őt találja. A tanító lő. A lövés senkit sem talál. A kovács abban a percben már elvesztette a fejét, vér tolul a szemére, s meghályogosodott pillantással, mint egy bőszült fenevad, veti magát a tanítóra. Az asztal mögül előrántja a tanítót, az asztalra dönti, torkon kapja, megrázza, földhöz vágja.)

A lány (sikolt): Apám! Apám!

(Hosszú ideig csend. Senki sem mozdul, mindenki meg van dermedve. Kint megkondul a harangszó, amint a harmadik harangozás felzendül. Két harangot húznak össsze.)

A kurátor (előre jön s megnézi a halottat): No, Mukics úr... Maga elmondta a magáét magyarosan! (Csend.)

Papos Vak Áron (feláll, megrázza a gubát): Nincs istene magának, Mukics úr... Méltán rothad meg a teste a tömlöc szalmáján... Még a templom utánig sem várhatott.

A lány (megdöbbenve, félőrülten nézi a halottat; újra erőt vesz rajta a szerelem s vele a szánalom, az ijedtség. Révedezve kap a fejéhez. Egyszer borzadva néz az apjára. Görcsösen kulcsolja össze a kezét. A Papos Vak Áron szava után megrázkódik. Hangos zokogással borul a halott mellé térdre. Hosszú csend.)

A kovács (rettenetesen meg van törve, s csaknem összeesik, de a kemény, irgalmatlan erejű férfitest fenntartja magát. A homlokához emeli kezét, de leejti. Fél a kezétől. Megsemmisülten áll. A lánya tettét látva, vissza akarja kapni, de nem meri, nincs rá joga. Mozdulata elernyed, lecsügged. Halálra váltan, mint akinek most már minden egyre megy. Vége az életnek...).

A kurátor (durván kifakad): Hát bizony másképp kellett volna ezt, mester uram. Most mán járhatunk a törvényre tanúskodni... Üsse meg a guta!...

(Egészen bealkonyodik. Szürke homály. Komor kép. A gubások zordonan állanak fel s a halott köré tolulnak.) Függöny.