Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Feleky Géza: Cézanne hagyatéka

Feleky Géza: Cézanne hagyatéka
I. Cézanne és az impresszionizmus

1.

Benn, Párizsban, a Gare Saint-Lazare felett, a Rue de Rome egyik bérházában együtt vannak Manet és Renoir nemzedékének legemlékezetesebb alkotásai majdnem valamennyien. Egy sor szoba, párizsi méretű: egymás mellé rakott, egymásba nyíló nagyobbfajta szivardobozok. A hozzávaló mellékhelyiségek: néhány gyufaskatulya. Az öreg, kövér lokomotívok bekönyökölnek az ablakon és nagyokat szuszogva kedélyesen elpipázgatnak. Füstkarikák gyűrűznek a levegőben, korompihék járják a körtáncot a napsugárkévékben. Mégis, furcsa, érthetetlen, csak a tavasz szaga érzik, a párizsi tavasz szaga. És ez az édes, finom, kevert szag átlopózik az üvegen, átlopózik a falakon és odadörzsölődik a képekhez, a sok-sok képhez, amelyek folytonos szalagokba összesorakozva a padlótól a mennyezetig lepik be a szobákat és a mellékhelyiségeket. Ujjongó, harsány színek itt és ott finom árnyalatok halkan zengő együttese. Kert, zamatos, zöld bokrok, a lombok közül frissen nyílott, vérpiros rózsák emelik fejüket a nap felé. Egy keskeny út szökken át aranysárgán a virágágyak között és beleszakad a vakolt kertfalnak tompább, sápadtabb sárgájába; egy ferdült szárú nagy T betű, amelynek homlokára vékony karokkal ráölelkezett a vadszőlő. Néhány szín az egész, de a színek élnek, lélegzenek, pihennek vagy sietnek, jókedvűek vagy komorak, van illatuk, tudnak szeretni és gyűlölni. Kettő közülük hajnaliak, halványak, szemérmesen keresik egymást és kigyúl az arcuk, mikor találkoznak Együtt indulnak tovább, szorosan összesimultak, egyszerre kacagnak fel, egy kacagással, ezüstösen csilingelve. Most elül a szél. Este van. Az Opera első széksora. Már ereszkedik a függöny, csak vállig látni a kis táncosnőket, akik széttárt karokkal, kinyújtott jobb lábbal, mozdulatlanul állanak egymás mellett. Fehér karjuk, a mellük, a válluk, a rózsaszín és kék szalagok, a sárga és zöld tüllök és selymek karcsú fáradt testükön, a lábukat elfödő finom trikó, mind elvesztik anyagszerűségüket. A habitüék megkülönböztetik az egyes lyányok parfőmjét, és mintha a sok könnyű szín is csak a fiatal testek illata volna. A lyányok most nem érzik testüket, csak azt a szépívű, itt-ott egyenesbe forduló, dallamos mozdulatot, amely most mindannyiunkon megmerevedett.

Hazamenet színesebbek az utcák, üdék, frissek a fák, mintha lehajolnánk és kellemesen, hűvösen simogatnák az arrajárók arcát, egy kis fonott szalmaszék pedig, a vidám, erős sárga folt, őszinte öröm, valóságos szerencse. Így hálálja meg Manet annak a figyelmét, aki néhány percre megáll a képei előtt. Most egy fiatal nő siet át az utcán, nyúlánk és egész testével kissé előre dől. Fekete a haja és sápadt csipke van szeszélyesen fejére kötve fezes kalapként. Szürkekesztyűs keze kissé felkapja a szoknyát, a keskeny, sárga cipő fölött látni bokáját, és egy kissé elővillan a selyem alsószoknya. Néhány szín, de együtt és egymásra vonatkoztatva, a test vonala és a hátráló kar, egy könnyed felszökkenés és a szögbetörő alábocsátkozás, megillatosodik, ritmust kap, zenélni kezd - Degas jóvoltából.

Piszkos, ideges pályaudvar, a korom a tüdőre fekszik, könnyet serkent a szemből a füst, és mégis milyen szép az élet, mennyi szép szín, mennyi ötletes vonal. Megcsillan a kocsi fekete lakkja és a szürke ház falára boglyas arabeszkeket rajzol a háromágú utcai lámpa. A nagyváros, a szürke és egyhangú monotónia, és mégis, ahol közelebbről nézi az ember, szín, tarkaság, elevenség, összecsengés.