Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám

Móricz Zsigmond: Az Isten háta mögött
Regény

Kavargott, zsibongott benne valami fájó rosszullét. Egész vére örvénylett s úgy járt lassú léptekkel le s fel a szobában, mintha hajó födélzetén járna.

Úgy érezte, hogy belesüppedt az életnek egy mély és kellemetlen rétegébe, amelyről eddig fogalma sem volt s ahol veszedelmek fenyegetik.

Aztán elmosolyodott s cinikusan mondta magában, hogy szamárság az egész. Mesterségesen izgatja magát. Az a baj, hogy még soha sem volt dolga úgynevezett tisztességes asszonnyal. Pedig hát nagyon egyszerű az egész. A férj tehetetlen, öreg, az asszony nagyon is tüzes, élvvágyó... Akinek kell, elég, ha kinyújtja a kezét és leszakítja... Nem adja meg magát mindenkinek egyforma simán... Sajnos, ő kissé előkelő ennek az asszonynak, akinek eddig csak tanítókkal, legfeljebb káplánokkal volt dolga. Most tartja magát egy kicsit a bestia.

A bestia! Ez a szó megtetszett neki. Szinte belekapaszkodott és ismételgette magában. Ebből merített erőt és bátorságot. Hisz az csak természetes, hogy ennek a bestiának viszonya van valakivel, hogy megcsalja az urát!...

Az ajtó nyílt és a tanító lépett be. Néhány üveg bort hozott. Mindkét kezében volt két-három üveg s ügyetlenül fogta a nyakukat az ujjai közt.

- Na - mondta megelégedetten -, most már nem kell félni, bíró úr!

Leállogatta a palackokat a hűvös sarokba s vidáman beszélt.

- Messze van a pince. De legalább jó pince. Száraz. Jobb, mint a szövetkezeté. Átküldtem az öcsémet a káplánért.

A bíró megütődött. Rábámult a tanítóra, mintha lehetetlen volna megérteni az ilyen egyszerű kijelentést. Egyáltalán a kis ember vastag bajusza mögött semmi titokzatosság nem látszott. Egészen úgy viselte magát, mint ha minden rendben volna: neki kedves vendége van, akit el akar szórakoztatni, s hogy nagyobb legyen a társaság, elküldi az öccsét a káplánért.

- Nagyon örülök neki - mondta kissé erőltetve a fontoskodást -, úgyis szükséges, hogy együtt lássam a szereplőket... Csak tessék rám bízni a dolgot, minden rendbe jön.

A tanító nem válaszolt, kissé mosolygott.

- Hát a feleségem hol van - kérdezte -, szegényke, persze tele van a konyhával. Ma igazán nagyon megleptem. De nem árt az asszonyoknak. Akkor látszik meg, milyen gazdasszony valaki, ha váratlan vendégei jönnek.

Bejött a takarítóné, egy sovány, hátrakötött fejű tót asszony s terített.

A két férfi az ablakba állott, miután egy-egy pohár bort lehörpintettek s ebédváró hangulatban szerették volna egymást szórakoztatni.

Az albíró csak arra volt kíváncsi, milyen arccal jön be az asszony.

Pirosan jött be, meglátszott rajta, hogy a konyhából jön. Egyéb nem látszott rajta.

- Hol tartják ezek a lelküket? - gondolta a fiatalember s egyikről a másikra nézett. A tanító oly természetesen kínálta a vendégét hellyel az asztalnál, mintha nem is lehetne másképp, csak hogy ő ma itt ebédel, a tanítóné pedig oly közvetlen hangon duplázott rá erre a kínálásra, hogy azt kellett hinnie, hogy ő régi jó barátja ennek a háznak s bizonyára hónapok óta készül a mai ebédre.

- Hogy tetszik magának a mi kis városunkban? - kérdezte az asszony.

- Jól érzem itt magam.

- Persze, sok szép asszony van... Hát udvarol sokat?

- Ugyan kinek?

- Na!... A felső tízezer csupa szépségekkel van tele.

Az albíró kényelmetlenül mosolygott.

- Hol van az a felső tízezer? - kérdezte.

- Valahol ott fent, a csillagok körül - nevetett gúnyosan az asszony. - Ahol csupa katonatisztek léteznek és tisztnék, meg ügyvédnék, közjegyzőné, járásbíróné, hat csillaggal, hat lányával és maguk boldog fiatalemberek ott szíhatják be a levegőt!...

Olyan keserű gúny volt a hangjában, hogy az albíró érezte, hogy annyira kényes pont ez, hogy nem is illik védenie.

- Hja, hiába, ott telik! - mondta az asszony. - Lehet nagy flanc, ahol van pénz. A közjegyző, az megkeres legalább egy tizenötezret, járhat a közjegyzőné, mint egy pesti dáma.

Az albíró befejezte a levesét, amely sós is volt, kissé állott ízű is, és visszaidézte magában a közjegyzőné alakját. Mindig nagyon disztingvált, nagyon finom úri asszonynak tartotta. Ahogy a lakását összevette ezzel, amelyben most volt, éreznie kellet a világok távolságát. Ott minden letompított, harmonikus, művészi, itt rikító olcsó színnyomat a falon, két képecske, az egyiken boldog, a másokon duzzogó fiatal házaspár... A szemközti falon... Darabja egy korona, rámástól.

Az asszony kacagott, sértően, bántóan.

- Vagy a polgármester kisasszonyok! Az orruk olyan pisze, hogy beleesik az eső, mégis magasan hordják! Na, mikor már felveszik a piros ruhát, akkor már gyönyörűek! mint a légy a málnaszaftban.

A fiatalember nevetett s felvont homlokkal emlékezett a csúnya, de kedves kis cigányleányokra; roppant kedvesek voltak a piros ruhában... nagyon ügyesen teniszeznek...

- Persze, magának a szívét hasogatom, hogy az ideáljait lesimfelem.

- Dehogy, nekem nem ideálom egy sem...

- Na, azért nem szeretné, ha a doktorkisasszonyt, az Arankácskát emlegetném.

A fiatalember kissé elpirult.

- Csak tessék.

- No, ne piruljon! Gratulálok, jó gusztusa van. Cz! Jaj, ha a szél megfújja, elviszi. Meg sem áll vele Pozsonyig.

Az albíró felnevetett.

- Mért éppen Pozsonyig?

Az asszony nevetett s nem felelt.

- Tessék parancsolni húst... Na, de ne azt a csontosat, hanem ezt... Meg kell magát házasítani, még a tálból sem tud szedni. Na, de nem tudom, kit vesz el, ha így választ.

- Hát bizony a házasság olyan, mint a rántott csirke - mondta a tanító.

Az albíró legalább százszor hallotta már ezt a hasonlatot, de minél többször mondták előtte, annál kevésbé értette, mért oly népszerű ez a bölcsesség.

- Sose tudja az ember, kit választ. A fejét keresem és a lábát kapom! - viccelt tovább a tanító.

Az asszony ügyet sem vetett a beszédére.

- Maga már választott? - kérdezte a fiatalembertől.

- Én?

- Nem is én.

A fiatalembernek vér tolult az agyába. Lapos pillantást vetett a tanítóra, de az borzasztóan le volt foglalva azzal, hogy lerágja az inakat és porcogót arról a csontról, amit az asszony ott hagyatott ővele, hát merészen nézett az asszony szemébe s egész hőségét beleöntve a pillantásába, azt mondta megremegő hangon:

- Már választottam.

- Ugyan kit!

- Kit?...

- Szőke?

A fiatalember megnézte az asszonyt s megrázta a fejét.

- Barna?

- Se nem szőke, se nem barna.

- Az az igazi magyar fajta! - mondta a tanító s diadalmasan felnézett, mert sikerült rossz fogaival megbirkózni a csonttal. Letette a csontot nagy ízlésesen a tányérja szélére s mocskos kezét jól megtörülgette a rengeteg nagyságú szervétában. - Én is olyat választottam! - tette hozzá.

Az asszony és a fiatalember összemosolyogtak. Aztán felnevettek; megértették egymást.

- Na, hát nem? - mondta a tanító. - Hát szőke az én feleségem? vagy barna? Tudja, mibe szerettem bele, mikor legelőször megláttam?... Az aranyfogába!... Isten bizony! ha nem lett volna aranyfoga, soha sem láttam volna meg! Hisz nincs rajta semmi más feltűnő...

- Ugyan, vén szamár! - nevetett az asszony, hogy az arany foga kicsillogott, s megsejtve, hogy az albíró azt nézi, eltakarta az asztalkendővel.

- Na, de bizony! Már mikor legelőször megláttam, mindjárt feltűnt nekem az arany foga! teringettét - mondtam magamban -, azért csinos lány!

- Fogja már be a száját! - mondta az asszonyka és hangosan kacagott.

Koccintottak.

- Hiszi, nem hiszi... - mondta az albíró az asszonynak -, tegnap este, mikor mondták, hogy maga a tanító úr felesége, én is azt kérdeztem, nem az a szép kis asszony, akinek arany foga van!

- Ugyan, magának is hamar megárt a bor!

Nevettek.

- Hát bizony, lelkecském - mondta a tanító -, az a fog nagyon kifizette magát. Anélkül sose mentél volna férjhez!

- Na, elég baj, hogy megtörtént. De ha egy jó udvarlót is szerez, akkor megbocsátom neki, hogy betétettem.

Nyílt az ajtó s belépett a káplán meg a diák.

- Alászolgája - köszönt a káplán -, még csak most tetszenek ebédelni!

- Tessék hozzánk jönni! - állott fel a helyéről a tanító.

Előre ment s kezet fogott a káplánnal, aztán be akarta mutatni a két idegent egymásnak, de még most sem tudta az albíró nevét, hát így kerülte meg az akadályt:

- Itt a káplán, albíró úr!

A két fiatalember kezet fogott egymással, s mindenik valami szót mormogott a foga közt, bizonyára a nevét.

- Na, jöjjön csak, üljön le - mondta az asszony, fesztelenül kezet adva a káplánnak.

- Már ebédeltem...

- Nem baj az, csak üljön le. Maga is, Laci... Maga nagyon éhes már, ugye Laci?

A hangja gyöngéd volt s szinte kérő, engesztelgető. A fiú nem válaszolt egy szóval sem, leült az asztal végén a helyére s lesütött szemmel maradt ott. A bíró erősen megnézte. A fiú arca kedvetlen volt, de nem látszott, hogy sorsfordulat előtt áll, sőt az sem, hogy rendkívül nagy emóciót okozott volna neki valami. Jó étvággyal evett, sőt szinte mohó volt és a kanalán kívül látszólag semmi sem érdekelte.

A káplán csendes kis mosolygó embernek tűnt fel előtte, olyannak, aki nem sok vizet zavar, s úgy el tud tűnni a jelenlétével, hogy senki sem veszi észre.

Mi dolga volt ennek az asszonynak evvel a két gyerekkel!

- Hát maga mit csinált ma? - kérdezte az asszony a káplánt. Az albíró szíve megdobbant s keservesen látta, hogy a tál túrós csusza, amit a cseléd behozott, nem galuska formára van vágva, mint az alföldön szokás, hanem metéltnek... Torkig volt már vele, hogy ebben a városban minden ételt másképp főznek, mint náluk. Csaknem újra kell tanulni az evést, mintha külföldön élne... Hány Magyarország van ebben az országban! Ahány fajta konyha!...

- Aludtam - mondta mosolyogva a káplán. - Úgy aludtam, mint a bunda.

Kissé fáradtan bámult az asszonyra és rajta felejtette a szemét. Mintha felakadt volna a szeme. Aztán jóízűt ásított.

- Na, maga is híres vitéz! - nevetett az asszony.

Az albíró orrát megcsapta a tészta vajas illata! Éppen kezében volt a tál s szedni akart belőle, de hirtelen dühében letette. Elkeseredés fogta el. Idegennek, messzevalónak érezte magát. Mért van ő itt, mit akar, mit keres itt! Egyáltalán, minek tette be a lábát ebbe a házba, ebbe az egész városba. Jött, hogy a szíve megfájduljon! Micsoda lehetetlen helyzetbe került! Hát az maga nem borzasztó, hogy tacskókkal kerül egy rangba... Ő ezzel a senkivel versenyezzen az asszony szívéért... Nevetséges! Kell is neki a szíve! Van is ennek szíve! Kell a teste! Mert az felizgatta! És most már nem is hagyja itt! Míg meg nem kapja!

- Maga nem szereti a vajas ételt? - kérdezte az asszony, s az albíró úgy érezte, mintha a hangjával megsimogatta, megcirógatta volna, mint a tavaszi szellő.

Elmosolyodott s összenézett az asszonnyal. Annak a szeme csúfondáros volt, s mégis azt kellett belőle látnia, hogy csak ő neki szól ez a tekintet! Hogy csak őrá tud így nézni!... Hogyha kellő alkalom volna rá, egy pillanatig se habozna, hogy az egész testét odaadja neki.

Az arca égett, a vére forrt s férfi voltát érezte, és nem értette, honnan van az, hogy ennyire érzéki gondolatokkal tölti meg őt ennek az asszonynak a közelléte.

- Ma nem muszáj tortúrát állania ki, van vajatlan galuska is... Gondoltam, hogy maga nem szereti...

A poháron csöngetett és a tót asszony nemsokára hozta is a galuskát, alföldiesen túrózva, tejfelezve.

- Nagy huncut egy asszony! Ha száz férfit kell jól tartani, mindnek magától kitalálja a gusztusát! - mondta a tanító.

Az albíró kissé elborult. Hátha igaza van a férjnek.

De miközben nagyszerű étvággyal és szinte kéjes örömmel ette a túrós tésztát, megbékült. Nem kötheti le magának ezt az asszonyt. Férje is van, bizonyára másvalakije is... Nem baj, csak neki is jusson belőle elég. S bízott az ösztönében, hogy fog jutni! Az a rész fog neki maradni belőle, amely éppen neki kell...

Kopogtak az ajtón.

- Szabad! - kiáltotta egyszerre a tanító és a felesége.

A pap lépett be s utána Dvihally.

Az öreg pap széles, lapos képű lutheránus pap volt. Az arca fájdalmas és mégis elégedett, mint azoké, akiknek semmi bajuk a lelkükkel, csak a köszvénnyel meg az asztmával...

A tanító hangos szóval ugrott fel.

- Á, isten hozta, nagytiszteletű uram! Tessék beljebb kerülni! Szervusz, pajtás! - tette hozzá a kollégája számára.

A pap kezet fogott a tanítóval s abban a pillanatban már odanézett a tanítóné szemébe. Az albíró, aki szintén felállott, mint a káplán s a diák, a vendégek tiszteletére, elfogta ezt a pillantást és megremegett tőle. Ez egy határozott és rimánkodó szerelmes pillantás volt. Hát ebbe az asszonyba az egész világ szerelmes?

Míg kezet fogott az öreg pappal, ellenségesen mérte végig. Ez hát az a pap, akit a vastag mészáros kinézett arra a kis időre, amíg az ő fia is választani való lesz. A vén bűnös, és ez alatt a kis idő alatt még élvezni akarja ezt az asszonyt. Az öreg ember esedező pillantása egy kis reménységet adott neki. Mintha azt jelentette volna, hogy valami történt már köztük. Talán már megpróbált közeledni és az asszony kidobta!... A fekete Dvihallyra fordult most a figyelme, mert éppen az fogta az asszony kezét. Már látta, már tudta, hogy ez is szerelmes!... Mennyi ideig fogja a kezét!... S hogy megkedélyesedik a száraz ember, aki csupa ridegség, szinte zörög minden vonása.

Na, hát itt jó társaság került össze, mondta magában.

Elfordult ki az ablak felé s égett a szeme. Arra gondolt, hogy azonnal elmegy innen. Nem bolond, hogy agyoneméssze magát! Egy ronda személy miatt!... Hiszen ő meg van bolondulva máris! A fene egye meg az egész ügyet. Mi köze neki ehhez az asszonyhoz! Még elmehet, még nem késő. Még nem fog talán meghasadni a szíve a bánattól!

Ebben a pillanatban az asszony elment a háta mögött és meztelen, puha könyökével véletlenül megérintette az arcát.

(Folyt. köv.)