Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Charmides

Charmides
Írta: Oscar Wilde
III.

A mélabús holdatlan Acheronban,
távol az édes naptól és a földtől,
gyümölcstelen, bimbótlan, árva honban,
ahol virágot a május se ölt föl
s tehertől nem görnyed az almafa,
hol nem szerelmes a rigó s nem zeng a csíz szava:

egy Léthe-menti ér sötét vizénél
ifjú Charmides fekszik bágyatag,
tépett virágok vannak a kezénél
s az asphodellok egyre hullanak,
hullnak a sötét vízbe lepkeszárnyon,
hullnak e fehér csillagok - és a táj mint egy álom.

S midőn keresve önnön homlokát
dus fürte közt, a víz tükrébe néz,
egy fehér árnyat lát a tükrön át
mögé suhanni és egy pici kéz
lopózik az övébe titkosan,
s egy félénk, forró ajk tapad ajkára hosszasan.

S szemei akkor föllobogtanak
s a két arc egyre közelebb hajolt
s egyre közelebb ért a két ajak
míg mindakettő e g y lángrózsa volt
és vágyó karral átöltelte őt
s hallotta szivét s lihegett s keble dagadva nött,

S csókra a lányé volt az ifju teste
S megrontani az ifjué a szűz
és tag a tagot lázasan kereste
s erükben áradt és apadt a tűz -
Hallgass most sípom, durva bodzaág:
elég hogy Erósz kacagott ott is hol nincs virág.

Hallgass, költészet, nagyon is merész,
a szenvedélyről! Hajtsd most össze szárnyad!
Botor Ikárusz! napba már ne nézz!
Dalod keressen bujni hűvös árnyat,
hol forrást csörget a kasztáli völgy
vagy hol a víz alatt pihen a leszboszi hölgy.

Elég, elég, hogy az, akinek élte
csak égő szégyen volt és bűnmarás,
a szerelmetlen Hádeszben megérte,
hogy néki is jutott im egy kalász
a lángmezőről, hol a szenvedély
jár s lábát meg nem égeti - elég, hogy ez a kéj

egyesitette ajkukat a lánggal,
amelyben összesűrüsűl a lét,
amely a perc mélyére hat fulánkkal
s önnön teljébe öli gyönyörét,
mielőtt a sápadt Persphoné
szolgálni hivta volna őt az ivor trón elé!

Fordította: Babits Mihály