Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 8. szám · / · Charmides

Charmides
Írta: Oscar Wilde
I.

Görög fiú volt. Borral és izes
fügével hagyta el Szicíliát.
Gályája orrán álmodott. Vizes
szél nedvezé sötét fodor haját:
de nem törődött széllel és veszéllyel,
rengő székéről nézte csak, míly nedves, bús az éjjel,

míg hajnaltájban izzó fénygerelyt
látott az égen, nyúlós aranyat:
árbócot akkor zajjal leszerelt,
fordíttatván a vitorlát hanyatt
északnyugot felé, a szél felé,
s az evezőket ütemes dallal mérsékelé.

S hogy föltünt a halvány korinti domb,
horgonyt is öble fövenyébe vet,
friss olajágat homlokára font,
arcán lemosta a tengervízet,
majd tagjait olajjal kente ő
s lentunikát, s bronztalpu új sarúkat vett elő

s csiga nedvével festett dús ruhát,
melyért néger kalmárral alkudott
megjárva a napos Szirakuzát,
s melyen tiruszi paszománt kuszott:
igy jött kiváncsi kufárok között
a lágy erdőig, melyet a napfény ezüstözött.

S mikor a fáradt nap megszőtte lent
piros felhőkből ágyát, csöndesen
de fürge lábbal a szentélybe ment
hol a papok nem vették észre sem
s egy rejtekből nézte hogy régi vig
társai nyájuk zsengejét oltárra mint viszik

s mint szór sistergő sót a láng fölé
a félénk pásztor s hogy' függeszti horgas
botját annak falára, ki tevé
hogy is karámát nem zavarta farkas
s hogy' cseng a lányok tiszta hangja itt,
mig mindenik hoz jámborúl oltárra valamit,

friss tejtől habzó faragott kupát,
friss lépet, melyet még a méhe gyászol
s melyből méz dúsan árad; új ruhát
himezve drágán ebbel és vadásszal;
olajos bőrt, vivók számára jót
s a tüskés vadkan agyarát s egy tüskés szőrcsomót,

mit Athenának loptak Artemisztül;
egy foltos zerge bőrét (karcsu testét
egy szép tiszáson szurta nyil keresztül).
Herald jelezte azután az estét
s megürült a pillérövezte hely,
megtéve fogadalmukat egyenkint mentek el.

A vén pap kioltá a tüzeket
kivéve egyet, mely örökkön ég
e cellában; jó fül a szüzeket
hogy dallanak menet, hallhatta még;
vig zaj jelezte távol a falut
s lezárta az őr zord keze a sima érckaput.

soká feküdt s nem mert lélekzeni
s hallá hogy cseppen oltárról a bor
s hogy hullanak a rózsa szirmai
amint a szellő néha behatol;
s tán ájulásban eligézve volt,
amig a nyilt tető fölött fölkelt a tele hld

s a márványpadlót fénnyel ringatá:
felugrott most az ifju vakmerő,
a cédrusajtót hévvel fölnyitá
s im egy nagy harci szobor tünt elő
sárfányruhában! griffje csillogott
nagy sisakán s a hosszu érc lándsáján villogott

s kőből s acélból lánggolyók a pajzson
görgött a Gorgó ólmos két szeme,
haja kígyókból kígyózott a rajzon,
vértelen ajka mintha intene
bénúlt szeszéllyel, míg a láb alatt
a pislogó bagoly vakon bámúlta a falat.

Ekkor a szúniumi tengeren
halász ha hálót lámpánál kötött,
patkók zaját hallhatta hirtelen,
ércdobogást a messze hab fölött
s az éj kárpitját villám szabta át:
bárkáján félve térdre hullt, ugy rebegett imát.

S a bűnös szerelemnek tolvaji
feledték percre a lopott gyönyört
Diána szavát vélvén hallani.
Sok alvót ekkor lázálom gyötört
s a magas tornyon megriadt az őr
s pajzsa mögé rohant hamar az éji zaj elől.

Mert fegyver csörgött a templom körül
s tizenkét márványisten harcba szállt
s a lég közé szokatlan zaj vegyül
s a nagy Poseidon rázta szigonyát
s a márványló nyeríte a frizen
s a harcos lábak vad zaja vad háborút izen.

Halálra készen ott az ifju állt,
boldog hogy látja, bármi lesz az ára
e szűzi robot s nyúgodt homlokát,
téged, kegyetlen tisztaság csodája;
ah, boldog volt valóban, mert soha
nem látott ilyet földi szem, csak Trója pásztora.

Halálra készen állt; s egyszerre lám
csend lett s megszünt a paripák zaja
s ő elsimítá fürtét homlokán
és válláról lehullt az új ruha -
ki az kit ily vágy nem zavarna meg? -
az istennőhöz lábhegyen közelget és remeg.

Kék ujja páncélt az ivor nyakon
s krókuszruhán csatot habozva nyit
s lehull a peplosz a sok hótagon
kitárva szembe titkos bájait,
miket Athéna sohasem mutat:
a páros combot és csipőt s a hószin halmokat.

Ki szerelem bünt nem ismeri,
az ne olvassa most az én dalom;
neki az ének zene nélküli,
nem hatja tőle édes borzalom:
de kiknek láng gyulad rá homlokán,
kik megismerték már Erószt, hallgassanak reám.

A fényes képen pár pillantatig
kapzsi szemét mohón legelteté
s a kéj teljével jól nem lakhatik;
majd ajakát az istenajk fölé
tapasztja és a tornyos nyak körül
veti karját s már nem remeg s elfullad és örül.

Sohasem ért ily éjet szerető,
mert folyton mézes szókat suttogott
s ezüst testét őrzetlen nézte ő
és csókkal hintett minden kis tagot
s keze rajtuk kéjjel suhant alá,
s forrón verő szivét a hűs kebelre nyomta rá,

és Numidia minden ördögét
forró agyában érzé nyüzsgeni,
s lant hurjaként rezgette idegét
egy vonagló kin, édes, isteni
és nem emelte föl az ajakát,
mig az intő pacsirta nem röpült fölöttük át.

Aki sohasem látott szürke reggelt
sötét szobába kandikálni még
s egy édes test mellől bágyadva nem kelt
boszús szemekkel vonva függönyét,
sohasem érti meg, hogy mily csodás
hosszú a végső csók s milyen nehéz a távozás.

Kristálygyürűt öltött övűl a hold:
e jel jelzi a hajósok szerint
az ég haragját, csillag elhajolt
s a hajnal rezegteté a szürke szint
a keletégen, szárnyas pitymalat,
mikor e boldog szerető a hegyről leszaladt.

Riadt lábbal szaladt a szirt alá
s fogózva Pánnak barlangjára lelt.
A kecskelábu horkolt. Hallgatá;
majd fűves hantra zergeként szökellt
s fürgén nyargalt az olajberken át,
mely árnyat a jólépített város szélének ád.

Igy végre egy kicsiny patakhoz ért,
melyet jól ismert, mert gyakran futott
zöld kavicsos partjára hűs vizért
s ott néha ezüst pisztrángot fogott,
most lefeküdt a kardos sás közé
s dobogva és féktelen a napsugárt lesé.

Igy fekve a zöld marton, egy kezét
a hűvös érbe lanyhán lóggatá
s a reggel friss szellői legyezék
égő arcát s a göndör fürt alá
befúva símogatták homlokát -
titkos mosollyal nézett ő a hangos habon át.

És nemsokára gyapjuköntösében
ébred a pásztor s nyitja ajtaját,
köd lapul meg az érő rozs közében
s fejét finom füzérként fonja át,
halmon a sárga házi eb ugat,
juhászok a zörgő füvön kihajtják nyájukat.

S már a sirály kiszáll a zöld mezőre,
melyet fonalas harmat ellepett,
éhes bárány béget a legelőre
és éber varju leng fészek felett,
mikor nehány vadász meglátta őt
s csodálta, hogy lehet fiú, ki ily sugárra nőtt.

S nem vélik hogy halandó; s egyik úgymond:
"Az ifju Hülász ez, a hűtelen;
feledve Herkulest, emészti új gond
egy najádért." - De társa mondja: "Nem;
Nárcisszusz ez, önmaga szeretője
és vörösbársony ajkai nem vágynak soha nőre."

S közelebb jőve harmadik kiált:
"Az ifju Dionüzosz ez, ki tán
elrejtve a tigrisbőrt és dsidát
pihenni dőlt a vadászat után.
Legbölcsebb lesz elfutni, azt hiszem:
égieket büntetlenül nem nézhet földi szem."

S igy megfordultak, vissza sem tekintvén,
s otthonra rege lett a látomás:
heverő isten az ér sása mentén;
és az nap arra nem mert járni más,
sem vágva nád nem hullt, sem olajág:
egész nap elhagyott maradt e szép kis zöld világ.

Csak a tudatlan pásztorifju járt ott
üres iszákkal, ugrált és szökellt
a másik oldalon és rákiáltott
remélve, hogy uj játszótársra lelt,
de a heverő néki nem felelt,
s ő félijedten együgyű utjára tovakelt.

Vagy a majorból kis leányka jött,
ki még a szerelemről nem tudott,
s midőn a fehér kart a sás között
s midőn látta a fekvő ifjut ott,
égő, szüzi szemekkel nézte meg
s kelletlen-búsan ment tovább, bágyadva, csüggeteg.

S a város zaját hallá a fiú
és hallott néha harsogó kacajt
onnan, hol ifjak játékra s hiú
versenyre gyültek; s hallott néha dalt;
s hallott kolompot, melyet ráz, mohos
forráshoz vezetvén a nyájt, a görbeszarvu kos.

Fürge darázs táncolt a bodza közt;
tücsök nótáját vígan cirpelé;
s a vízbe, mely kacsákat is füröszt,
a vízi patkány bátran szállt belé,
a félénk mókus ágról ágra kúszott,
s lassan a parti sáron át nagy teknősbéka csúszott.

S a gyenge szellőn a selyem fű rengett,
mintha végig sarló söpörne rajt,
cserés irtáson fajdkakas kerengett,
tarkázva itt-ott az ezüst avart,
melynek üvegfestésű szőnyege
fölött a füstös légyvadász, a fecske, billege.

De néki kisebb gondja is nagyobb,
bár rigófüttytől vígan zeng a nád
s a kenderice dala fölbugyog:
buvó-párjához édes szerenád;
ah! kisebb gondja is nagyobb, hiszen
látta Pallász keblét s amit nem láthat földi szem.

De mikor tévedt kecskéit a pásztor
síppal a szirt közt összeterelé,
zöngött a nád a madárvijjogástól,
s vihar sejtelme szállt a fák fölé,
késett nyáj, árnyként, hazakocogott,
s a füge levelén öreg esőcsepp kopogott;

elhagyta a gyikoknak otthonát
s az elborúló erdőből kikelt
s sötét tanyákon, nedves kerten át
egész a kisded öbölig szökellt,
s mikor matróza mind hajóra gyült,
a vásznat fölfeszítteté s a magas farra ült,

s mindjárt a földtől messze járt, s midőn
kilenc nap szállt aranylétráin át
s kilenc gyóntató holdnak monda hőn
a csillagtábor éjenként imát
s a lepkéknek susogta titkait,
melyeket nem látott a nap, de az éj létrehitt:

egy nagy bagoly jött sárga kénszemekkel
a ködön át és a hajóra ült,
mely mintha rakva fegyveres sereggel
lett volna, úgy recsegett és feszült;
a rém huhogva csapkodott; sötét lett
és kardot rántott Órión s maga zord Mars sötétlett

a hold előtt, nem felleg tornya csak
s az óceán ködéből ím kivillant
a vörös toll, a szarvas nagy sisak,
a bronzvért s a hétölnyi lándsa csillant
és hordva fényes, háborús ruhát
Athéna lépdelt a beteg, vonagló vízen át.

Durva hajós szemében lenge fürte
Szálló viharnak látszhatott bizony
S a vizen lába, a fehér, a fürge
fehér tajtéknak rejtett zátonyon
s látván a gályát csapkodó habot
a kormányos a vásznakat levonni jelt adott.

De ő, a szentségtörő vakmerő,
a drága titkok bűnös meglesője,
a bűnös lánggal égő szerető,
midőn feltünt a vizen égi nője,
örömben és kacagva szólt: "Jövök!"
s a hűvös hangos habba a hajóról beszökött.

S egy fényes csillag leesett az égről,
egy táncos elhagyta a tejutat,
s boszút vevén a sértett szűziségről
Athénba gőgös fénnyel vett utat
a sápad Pallász zúgó szekerén -
pár búborék jelezte, hol merült el a legény.

S a nagy bagolytól megrezzent az árboc,
amint a bosszus urnőt követé,
és a legénység attól félve, kárt hoz,
nézni sem mert a gúnyos rém felé,
a vén kormányos csodákat regélt
s a kis hajó mint fecske a viharba útra kélt.

És Charmidesről szólni senkisem mert
vélvén hogy egy isten haragja rajt
s elérve a szoros gádesi tengert
fogadta a hajót a tágöblü part.
A kalmárnép a vám felé üget
s kiállitják a piacon mázas edényüket.