Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám · / · Figyelő

Nagy János: A bihari remete

Mégcsak az alkalmi, az "évfordulós" újságírók jószimatú hada se vette észre: február 19-e úgy múlott el, hogy Bessenyeiről egyetlen lap se emlékezett meg.

Száz évvel ezelőtt se volt különb szerencséje a pusztakovácsi kúria tépelődő, szomorú száműzöttjének. A derék Kulcsár István - ő volt akkoriban az egyetlen pesti újságíró - a becsületes "Hazai s Külföldi Tudósítások"-nak csak a június 8-i számában parentálja el "nagybessenyői Bessenyei György uramat, a hajdanvaló nemesi testőrt, lelkes litteratort 's betsületes hazafiút", amikor annak már sírja felett régen kizöldült a gyep a pusztakovácsi kert lombos fája alatt. A lombos fa talán még terebélyessé lett azóta, lehet, hogy elöregedve kikorhadt, de a Bessenyei másik ültetése: a felfrissült magyar irodalom mindenesetre buján, gazdagon lombosodott el az idő óta.

A százéves forduló idején tűnődve állunk meg gyepes, leroskadt sírjánál a hajdani deli testőrnek, akit sorsa, végzete a nyíri parlagról fölragadott egy világváros forgatagos kúriájába - az agarászó, pipás-kártyás cimborák közül az udvar precieus urfiainak, rokokó dámáinak, sőt könyvei révén magának Voltaire-nek a társaságába -, hogy aztán visszahajítsa a bihari róna szörnyű magányába, egy kulturálatlan hely kietlen egyedülvalóságába.

Ezt a Bessenyeit, a bihari remetét az iskolás beállítású irodalomtörténet kevés szóra érdemesítette eddig. S valóban, a köztudatban is mindig csak az irigyelt sorsú, daliás testőr alakja él, aki színpadi könnyűséggel - görögtüzes diadallal indítja meg a magyar irodalom nagyszerű reneszánszát -, de a maga 35 esztendejével már remeteségbe rokkanó, rettenetes elhagyatottságba kényszerült Bessenyeit alig-alig ismerik.

A pusztakovácsi bölcs valóban nem is csak Bessenyei már: hanem egy újra meg újra megismétlődő szomorú magyar sors. Hajh, mi sokféle alakjában ismerjük a bihari voltaireiánust, akit a vármegye alispánja szemmel tart, aki harminc éven keresztül változatlan lelkesedéssel dolgozik, bár egyetlen sora se láthat napvilágot, s akit a dzsentri atyafiság szégyenkezve tagad meg: hiszen még az úriszéken is a jobbágynak ad igazat. Valamikor, úgy a XVI. század derekán, Erdősi Sylvester Jánosnak hívták s a bécsi egyetemi katedrát a sárvári rektorsággal cserélgeti, s a bibliával meri egybevetni az üldözött virágénekek "magyar poézisét". Azután, egy fél századdal később, Szenci Molnár Albert néven tűnik fel s hányódik-vetődik a kultúrájáért imádott "német-föld" meg a kultúrálatlanságában is fájdalmasan szeretett, ezerszer áldott-átkozott haza között, hogy végtére is nyomtalanul tűnjön el a német egyetemek megbecsült és kitüntetett doktora valamely északmagyarországi kis parókia elnyeréséért hiába vívott hajszában. Majd Apácai Csere János nevét viseli ez a bolygó, sűrjen megismétlődő, szomorú magyar sors, s a leydeni egyetemi katedrát hagyja oda a fehérvári oskolamesterségért, hogy Descartes tanaiért a Marosba való vettetéssel fenyegesse meg a Gelejiek vaskalapos kálvinizmusa, míg végre is 34 esztendejével megtagadva, mellőzve, üldöztetve és halálfáradtan - a csacska szavú Bethlen Miklós elkomolyodó feljegyzése szerint - "Isten ebből a háládatlan, ostoba világból kivette".

Az utókor - mondja a hivatalos irodalomtörténet - díszes sírkövet emelt Bessenyei hamvai fölé, leróván háláját hazánk e nagy fiával szemben. Az ünnepélyes leleplezésen - no meg az evvel járó banketten - az Akadémián kívül bizonnyal ott voltak a vármegye urai is, ott a bihari és szabolcsi dzsentri. De akár a márvány obeliszkokkal lenyomtatott, akár a jeltelen, beroskadt sírok fölött állunk is meg: a Hunnia parlagján félbenmaradt, hazai durvasággal agyonzaklatott, meg-megújuló bús magyar sorsokon egyforma keserűséggel tűnődhetünk el.