Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 7. szám

Gábor Ignác: Az ógermán vers és az ősi magyar ritmus

Mikor Gábor Ignácnak első ritmus-tanulmányai megjelentek, én A Hét-ben próbáltam a figyelmet az ő döntőnek tetsző felfedezése felé fordítani - majd, mikor most három éve könyvben írta meg azt az elméletét, hogy az eredendő s ősi magyar ritmus ugyanaz, mint az ógermán, s a mai úgynevezett hangsúlyos magyar vers ebből fejlett, mégpedig a rím szorítása irányában: Schöpflin Aladár itt a Nyugatban követte nyomon gondolatmenetét. A magyar hangsúlyos vers körül való ptoleméusi erőltetettségben, melynek egyebek közt az is egyik tétele, hogy még eddig nem volt magyar költő, aki helyesen tudott volna verselni, s a magyar vers az a különös vers, melynek törvényeit még soha senki meg nem tartotta: ebben a bonyodalmas mesterkéltségben a Gábor Ignác felfedezése kopernikuszi egyszerűséggel szerez rendet, s nemcsak állapoti, de fejlődési törvénye is a magyar versnek. Nemcsak a Zrínyi s a Gyöngyösi alexandrinusát tudja kifejteni a Pannónia megvételéről szóló ének verseléséből, hanem törvényét adja annak az átmenetnek is, melyet Gábor Ignác, nem tudom, megfigyel-e most, s melynek rendjén újabb költőinknél az úgynevezett időmértékes verselés is természetes igyekvéssel átmenőben van a hangsúlyos felé. Nos: ezt az elméletet, amely, ha helyes, akkor valósággal megváltás, ha pedig nem volna helyes, még tévedésnek is termékeny és érdekes volna: a magyar vers tudósai következetesen agyonhallgatják. Hogy ez milyen mulasztás és milyen még nálunk is példátlan hűtlenség nemcsak a tudós érdeklődés, de a nemzeti kötelesség iránt is: azt meg sem érdemlett tisztességtevés szemére vetni az olyanoknak, akik ilyen mulasztásba eshetnek. Gábor Ignác mégis megteszi; az itt következő kis tanulmányban, melyet az ő szép Edda-fordításának most megjelent második kiadása elé írt előszónak, röviden összefoglalván gondolatmenetét, még egyszer eléje tárja a hazai tudomány hivatalnokainak. Azt hiszem: kár velük törődnie. Nem ez az első tere a magyar műveltségnek, melyen lelkes és erre született emberek újat s nagyot alkotnak, tisztán a maguk tehetségére s a közönség érdeklődésére támaszkodva s nem törődve a nemzeti életből kikapcsolódott hivatalosság hallgatásával vagy jajveszékelésével, hívatlanságával s tehetetlenségével. A művelt közönség s a maguk is verselőkön kívül különösen a magyar zene kutatóit s a cigánymuzsikától való elkülönböztetőit figyelmeztetném a Gábor Ignác elméletére. Azt hiszem, az ő számukra is minden zárba beleillő kulcs ez.
 
Ignotus


 
Mikor az első Edda-fordításaim megjelentek, magamnak is, másoknak is feltűnt, hogy ezeknek az ógermán alliterációs versformába öntött strófáknak a ritmusa olyan jó magyaros csengésű és minden idegenszerűség nélkül való, mintha tősgyökeres magyar ritmus volna. Ritmikai kutatásaim, melyeket azóta végeztem és melyeknek eredményeit A magyar ősi ritmus című könyvemben foglaltam össze, megadták ennek a jelenségnek egyszerű magyarázatát. Kiderítettem ugyanis, hogy a magyar ősi ritmus - és más finnugor népek ritmusa is - lényegesebb sajátságaiban, nevezetesen az ütemek szótagszámának változatosságában, az ütemelőző használatában, a sorok alliterációs fűzésében stb. egybevág az ógermán vers ritmusával és azzal későbbi fejlődése és a rím hatása alatt történt kialakulása is feltűnő analógiákat mutat. A germán és magyar verselésnek e hasonlósága, mely a régi magyar költészet ritmusát egészen új és meglepő világításba helyezi, érthetővé és menthetővé teszi, hogy most ezen a helyen, az Edda-dalok előszavában, a magyar ősi ritmus problémájával foglalkozom és egyúttal felvetem azt a talán kissé naiv, de semmi esetre sem jogosulatlan kérdést: Miért maradt el az én ritmikai teóriámnak tudományos megvitatása?

*

Mikor most három éve A magyar ősi ritmus című könyvemet megírtam, el voltam készülve arra, hogy a benne kifejtett új igazságok megvédelmezésére a legkeményebb harcokat kell majd megvívnom. Hiszen tisztában voltam azzal, hogy könyvem eredményeinek és a magyar nemzeti ritmusról kifejtett teóriámnak elfogadása az utolsó évtizedekben felépített magyar ritmikai rendszernek teljes rombadőltét jelenti, és nemcsak a régi, hanem az új magyar költészet termékeinek ritmizálásában is új törvények érvényesülését vonja maga után. El kellett tehát készülve lennem arra, hogy nehezen fog sikerülni ezeket a teóriákat elfogadtatnom azokkal, akik a magyar nemzeti ritmus mivoltát eddig másképpen tanulták, de még nehezebben azokkal, akik másképpen tanították. El is voltam készülve a leghevesebb támadásokra és úgyszólván állig felfegyverkezve a könyvemben felhalmozott és az újabb kutatásaim közben szerzett bizonyítékokkal, nyugodtan vártam a harcot, melytől a magyar ritmika legfontosabb kérdéseinek tisztázását reméltem.

Csak egyre nem voltam elkészülve: az agyonhallgatásra. Csak egyet nem tartottam lehetségesnek: azt, hogy a magyar ritmikának legéletbevágóbb kérdéseit tárgyaló munka, melynek minden tétele szembehelyezkedik az eddig elfogadott és dogmaként hirdetett tanításokkal, éveken át tudományos megvitatás nélkül maradhasson. És mégis ez történt. Ami lehetetlennek, elképzelhetetlennek látszott, aminek puszta feltevését a magyar tudományossággal szemben elkövetett, megbocsáthatatlan blaszfémiának tekintettem volna, arról ma mint valóságról, mint megdöbbentő tényről kell megemlékeznem.

Tény, hogy olyan tanításokkal szemben, melyek, ha igazaknak bizonyulnak, a magyar ritmikának eddig érvényben volt törvényeit teljesen felforgatják, a legközelebb érintett tudományos körök három esztendőn át állást nem foglaltak. Tény, hogy tudományos folyóirataink - egyetlenegyet kivéve, mely teóriámat elfogadta - nemcsak hogy eddigelé hozzá nem szóltak a kérdéshez, de könyvem megjelenéséről meg sem emlékeztek. Pedig amit állítottam, annak úgy ritmikai, mint nyelvészeti és zenetörténeti szempontból való nagy fontosságát senki sem tagadhatja. És amit állítottam, s a modern összehasonlító ritmika módszerével kifejtettem, azt a teóriám szerint elritmizált versek egész seregén minden kétséget eloszlató világossággal bizonyítottam.

Azt állítottam és bizonyítottam, hogy a magyar ritmikának az a megkövesedett dogmája, mely a ritmikai hangsúlyt, a lüktetőt (versictust) mindig a verssor elejére parancsolja, akkor is, ha annak értelmi hangsúlya nincsen, ellentétben áll a hangsúlyos ritmus alaptörvényével, ellentétben áll a magyar nyelv természetével, ellentétben áll végre azokkal az igazságokkal, melyek régi költői maradványaink helyes ritmizálásából kisugárzanak. Kimutattam, hogy a ritmikai hangsúlynak mindig össze kell esnie a mondattani hangsúllyal, és ha a verssor súlytalannal kezdődik, ez a magyarban is úgy ritmizálandó, mint minden más nyelvben, melynek ritmusa a hangsúlyon épül fel, azaz a sorkezdő súlytalan nem ád ictust, hanem ütemelőzőnek (Auftakt) tekintendő.

Kimutattam, hogy Arany János, akinél az ilyen súlytalannal induló sorok százával találhatók, ezekben szintén nem a sorkezdő súlytalant, hanem a rákövetkező hangsúlyos szótagot vette lüktetőnek. És ha ritmikai formulázása nem is egyezik az összehasonlító metrika mai eredményeivel, csalhatatlan ritmusérzéke megóvta őt attól a tévedéstől, melybe metrikusaink estek. Nem szabad tehát Arany Jánosnak súlytalan kezdetű verssorait kevésbé szabályosaknak tekinteni és aztán nagy kegyesen azzal mentegetni, hogy "fülünk ebben a szerkesztésben is kiérzi a rendet, annál is inkább, mert másutt annál tisztábban kapja a ritmusokat" (Négyesy, Magyar Verstan, 44. l.), hanem úgy kell ritmizálni, ahogy a hangsúlyos ritmus természete megköveteli és ahogy Arany János maga kétségtelenül ritmizálta, azaz mindig szem előtt tartva az értelmi és ritmikai hangsúly azonosságát, s akkor ezek a sorok éppoly tökéletes tiszta ritmust adnak, mint a többiek.

Kimutattam, hogy az alliteráció a magyar ősi verssorban nem versdíszítő cifraság volt, hanem szerves összefüggésben állott magával a ritmussal, mert a hangsúlyuknál fogva kiemelkedő szótagoknak, a vers lüktetőinek összecsendítése által a félsorok (kétütemesek) összefűzésére szolgált. Kimutattam, hogy az alliteráció ezt a szerepét még a rím felléptével sem adta fel hirtelen, hanem jó ideig együtt haladt az eleinte még nagyon gyámoltalan és támogatásra szoruló rímmel, míg végre az egyre jobban megizmosodott és mindinkább tért hódított rím előtt háttérbe kellett szorulnia.

Kimutattam, hogy az ősi magyar versformában, a négyütemes sorban az ütemek súlytalan szótagjainak száma folyton nagy szabadsággal váltakozott, és hogy a súlytalan nélkül való, a puszta lüktetőből álló egytagú ütem is egészen szabályos és a többivel egyenértékű ütemet adhatott.

Kimutattam azután, hogy legrégibb költészetünk termékei - elsősorban a Königsbergi Töredékek és a Szt. László királyról való ének -, melyekben az eddig elfogadott ritmizálás lépten-nyomon megbotlott és minden második sorban ritmusrontó másolási vagy nyomtatási hibát volt kénytelen feltenni, a könyvemben kifejtett ritmikai törvények világítása mellett elejétől-végig akadálytalanul ritmizálhatók. Kimutattam továbbá, hogy Tinódi, Ilosvai és Zrínyi verselése, mely az eddigi ritmizálás mellett "szabálytalannak, darabosnak és fülsértőnek" volt elhíresztelve, ritmikailag egészen kifogástalan, mihelyt nem a mostani teljesen kifejlődött alexandrinushoz mérjük, hanem történeti gondolkodással a magyar vers ritmikai fejlődésének egy fázisát látjuk benne.

Az ilyen tanításokat lehet téveseknek tartani és akkor a tudomány fegyvereivel minél hamarább ártalmatlanná kell őket tenni, lehet meggyőzőknek és igazaknak találni, és akkor ezt nyíltan és világosan ki kell jelenteni, de kritika nélkül hagyni és a semmibevevés előkelő kézmozdulatával elintézni nem lehet. Mert ez nem az én teóriám diadalának vagy kudarcának, nem az én hiúságom kielégítésének a kérdése. Hiszen ha csak ezt tekinteném, még örülhetnék is tudományos ellenfeleim mélységes hallgatásának, és büszkén kérkedhetném azzal, hogy három év óta nem akadt senki, aki az eddig uralkodott ritmikai teória védelmére felvette volna a kesztyűt. De én nem ezt az olcsó diadalt kerestem, hanem a kemény tudományos harcot, mert a magyar ritmika legégetőbb kérdéseit csak ez tisztázhatja. Ha könyvem megjelenése után ez a tudományos megvitatás mindjárt megindult volna, most már messze tartanánk. A régi tévedések romjai már el volnának takarítva és az új alapra fektetett magyar ritmika épületén serényen haladna a munka Így azonban eltelt három év munka nélkül, mélységes csendben, és ebben a csendben a magyar ritmus problémáját, melyet hosszú álmából nagynehezen felráztam, újra elaltatták. És iskoláinkban még mindig a ritmika csalhatatlan tételeit hirdetik, még mindig azt tanítják, hogy régi költőink, Tinódi, Ilosvai, Zrínyi minden ritmusérzék nélkül való ügyetlen verselők voltak, mert nem ennek a ritmikának törvényei szerint verseltek!

Erről a kérdésről, régi költőinknek annyira lebecsmérelt verseléséről és ezzel kapcsolatban a magyar alexandrinus fejlődésére vonatkozó teóriámról még egynémely megjegyzést kell itt tennem.

Metrikusaink abban hibázták el a dolgot, hogy teljesen figyelmen kívül hagyva a történeti módszert, nem tettek különbséget az alexandrinus régi és újabb formája közt. Négyesy kifejezetten mondja is verstanában (66. l.), hogy "költészettörténetünk kezdetétől a XIX. század közepéig az alexandrinus architektúrájában fejlődés alig történt, és a XVI. század költőinél jóformán ugyanaz a forma, mi negyedfél századdal később Petőfinél." Én ezzel szemben a ritmust valami élőnek, folyton fejlődőnek, a nyelvvel együtt változónak és átalakulónak tartom és a magyar alexandrinusnál a fejlődést ilyennek látom:

Az ősi versforma a rímtelen négyütemes sor, melynek jellegzetes sajátságai az ictusok alliterációs összecsendülése, az ütemelőző szabad használata és az ütemek szótagszámának változatossága. Természetes, hogy az ütemek terjedelmének ezen szabadsága következtében a verssorok is terjedelemre a legkülönbözőbb formákat mutatták, de azért mégis összhangban voltak egymással, mert valamennyiben megvolt a közös ritmikai vonás: a négyütemes jelleg. Mint ahogy - ha szabad a könyvemben használt hasonlatot megismételnem - a hópelyhek kristályai bár a legkülönbözőbb alakban mutatkoznak, azért mind visszavezethetők egy közös alapformára: a hatszöges rendszerre.

A négyütemes sor ezen ősi formáját látom legrégibb verses emlékünkben, a Königsbergi Töredékben és többek közt a Szt. László énekében, melynek eredeti voltát a latin szöveggel történt tüzetes egybevetés alapján bebizonyítottam. Ezekben a költeményekben tehát a sorok szótagszámának egyenlőtlensége nem a másoló rovására írandó hiba, hanem az ősi verssor szabadságának természetes következménye.

Ezt a szabadságot a rím fellépése természetszerűleg megszorította, mert csak egyenlő vagy legalább megközelítőleg egyenlő sorokat lehetett teljes erővel összecsendítenie. A költők ennélfogva kénytelenek voltak a verssorok lehetséges terjedelmének két végletét kikerülve, a középhosszúságú, azaz 11-13 szótagú verssorok korlátai között maradni. Ha tehát a XVI. század költőinél azt találjuk, hogy "az alexandriai sorok némelyike megrövidült, másika megnyúlt egy-egy szótaggal", azt nem "az énekes könyvek nyomásának kell tulajdonítani", mert a szedő vagy korrektor épp oly ártatlan a dologban, mint elődje, a másoló barát, hanem ezeket a 11-es és 13-as sorokat egészen szabályos és a tizenkettessel ritmikailag egyenrangú verssoroknak kell tekinteni.

Könnyen megérthető, hogy ezeknek a szabadon váltakozó soroknak küzdelméből egész természetes fejlődéssel a tizenkettesnek, mint legtetszetősebb, legarányosabb és a rím követelményeihez legjobban alkalmazkodó formának kellett diadalmasan kikerülni, a rövidebb és hosszabb sorok pedig lassanként teljesen kiszorultak. De ebben a tizenkettesben sem szabad ritmikailag véve egyebet látnunk, mint - a rím által terjedelmében korlátozott - ősi négyütemes sort, annak minden jellemző sajátságával. És a tizenkettesen belül a félsorok (kétütemesek) még soká megőrizték azt az ősi szabadságukat, hogy terjedelemre különbözők lehettek, csak azzal a korlátozással, hogy most már együttvéve 12 szótagot kellett adniok! Lehetséges volt tehát a 6+6-os cezúrán kívül 5+7, 7+5, sőt 8+4 és 4+8-as összetétel is, mint az alexandrinusnak teljesen kifogástalan és a többivel egyenértékű formája.

A fejlődés ilyen állapotát mutatják Tinódi, Ilosvai és Zrínyi alexandrinusai. Ezeket tehát nem szabad a mai alexandrinus később kialakult formája szerint így ritmizálni:

Mert hasonló | hadve || rő haragos | Márshoz
Szig. Vesz. IX. 96.

és azután elszörnyülködve az ilyen rettenetes cezúrán "fülsértő elemi botlásokat" emlegetni: hanem úgy kell ritmizálni, ahogy a magyar vers fejlődésének az imént kifejtettem törvényei parancsolják:

Mert hasonló | hadverő haragos | Márshoz.

És akkor teljesen kifogástalan ritmusú négyütemes sort kapunk, melyből egyszerre élesen előtűnnek az alliterációs lüktetők hatalmas ormai, melyeket eddig a téves ritmizálás felhői szemünk előtt teljesen eltakartak.

Látnivaló, milyen végzetes hibát követtek el metrikusaink, mikor a most élő versformákból vonták le ritmikai szabályaikat és régi költőink verselésére, mely e szabályoktól eltért, rásütötték a gyenge verstechnika bélyegét. Tinódinál és Ilosvainál ezt könnyen tehették, mert rímelésük kezdetlegessége a verselés ritmustalanságát is valószínűvé tette. Zrínyinél pedig kapóra jött nekik az a néhány szó, mellyel e költő a Szigeti Veszedelem előszavában verseinek fogyatkozásait mentegeti. De azért, mert Zrínyi azt mondja, hogy egy esztendőben, sőt egy félben történt véghez vinnie munkáját és hozzáteszi: "Vannak fogyatkozások verseimben, de vannak mind az holdban, mind az napban", talán mégsem volna szabad olyan fülsértően hibás verselést tulajdonítani a Szigeti Veszedelem költőjének és feltenni, hogy "nagyhírű munkáját, melyet irigy idő, sem tűz el nem bonthat", olyan kevés ritmusérzékkel alkotta meg. És ha metrikusaink ritmikájuk érdekében mégis kénytelenek e feltevéshez ragaszkodni, mért nem mennek egy lépéssel tovább? Mért nem tesznek próbát Balassa Bálint alexandrinusaival is? Hiszen ezek közt is tucatszám találni ilyen rettenetes cezúrájú sorokat:

Heródes előtt fu || tó szíz Máriának
Szilády kiad. LXXIV. 7.

Gonddal tele czellá || mat mutattam: nézze
U.o. XLV. 8.

Viradta felé szen || deredve aluván
U.o. XX. 6.

Nos, hát talán Balassának is "egyéni gyenge oldala volt a verstechnikája"? Vagy azt kell hinnünk, hogy az a páratlan ritmusérzék, mely művészi zengésű verseiben mindnyájunkat csodálatra ragad, egyszerre cserbenhagyta a költőt, valahányszor alexandrinusokban próbált verselni? Lám, már ez is gondolkodóba ejthette volna metrikusainkat és meggyőzhette volna őket arról, hogy ritmikájuk - melyhez eddig több bizalmuk volt, mint régi költőink ritmusérzékéhez - alapos revízióra szorult.

Mikor a múlt század közepe táján a neandervölgyi diluviális ember csontvázára akadtak, melynek sajátságos formája az ember fejlődésének egy érdekes fázisára vetett élénk világosságot, a kétkedők azt vitatták, hogy ez a csontváz mitsem bizonyít, mert egyszerű patológiai tünettel állunk szemben, valami beteg individuummal, akinek csontváza rachitis következtében abnormis módon elváltozott. De mikor aztán egyre nagyobb számban találtak diluviális csontvázakat, melyek egytől-egyig ugyanazokat a különös elváltozásokat mutatták, azt pedig mégsem lehetett feltenni, hogy a véletlen éppen csak a rachitikus individuumok csontvázát tartotta fenn számunkra, a kétkedők végre is kénytelenek voltak beadni derekukat az evolúciós teóriának.

Nos, a magyar ritmikában még mindig az a - nem is diluviális, hanem az összehasonlító ritmika mai fejlettségét tekintve, bátran antidiluviálisnak mondható - felfogás uralkodik, hogy régi költészetünk termékei, melyeknek formája a mai versformától eltér, mind hibásak és vagy másolás vagy nyomtatás, vagy pedig a költő beteg ritmusérzéke következtében kóros elváltozást szenvedtek. Ebbe beletörődhetnénk, ha csak egynéhány versről volna szó. De mikor százával, sőt ezrével találunk olyan verssorokat a XVI. és a XVII. század költőinél, melyek mindnyájan ugyanazokat az eltéréseket mutatják, akkor ez már kell, hogy szeget üssön a fejünkbe. Hogyan? Hát ezeket a verseket mind betegeknek kell kijelentenünk, csak azért, hogy metrikusaink teóriája épségben maradhasson? El kell hinnünk, hogy régibb költészetünk maradványainak ritmusát elrontotta a másoló barát, a szedő, a korrektor, vagy ha már ezek nem tehettek kárt benne, akkor maguk a költők tették tönkre a vers ritmusát, mert a magyar költészet szerencsétlenségére mindig éppen azok foglalkoztak verseléssel, akiknek egy szikrányi ritmusérzékük sem volt? Ezt mind el kell hinnünk, csak azért, hogy az eddig uralkodott ritmika dogmatikus tételei megállhassanak? Hát nem sokkal egyszerűbb és könnyebb azt elhinni, hogy metrikusaink tévedtek, költőinknek pedig mindig volt annyi ritmusérzékük, hogy olyan otromba hibákat, amilyeneket nekik tulajdonítani szoktak, el ne kövessenek? Az a katona, aki menet közben észreveszi, hogy nem halad egyenlő lépésben a századdal, nem fog arra a fura gondolatra jutni, hogy a század taktusa a hibás, hanem egyszerűen lépést vált és azzal rendbe jön a dolog. A mi metrikusaink azonban - bocsánat a szójátékért, melyet lehetetlen volt kikerülnöm! - nemcsak egy század, hanem mindjárt négy század verslábaira mondják, hogy hibás taktusra járnak, csak azért, mert nem az ő lépésük után igazodnak. De miért nem gondolnak arra a legegyszerűbb és legtermészetesebb megoldásra? Miért nem akarnak lépést váltani?

*

Nagyjában ezek volnának a legfontosabb ritmikai kérdések, melyeket könyvemben felvetettem és melyek már három év óta várnak tudományos megvitatásra. Remélem, hogy ez a megvitatás, melynek nemcsak a magyar ritmika, de a magyar nyelvészet és zeneelmélet is hasznát láthatja, most már hamarosan meg fog indulni.

De ha csalódnám, ha e soroknak sem sikerül megtörni azt a mélységes hallgatást, mely könyvem megjelenését követte, ez a benne kifejtett ritmikai igazságokat nem fogja útjokban feltartóztatni. Ha azok, aki elfordultak ezektől az igazságoktól, mert szemüket bántotta a hirtelen támadt nagy világosság, tovább is hátat fordítanak nekik, azért lesznek elegen, akik látni akarnak és látni fognak. Hiszen utóvégre itt olyan kérdésekről van szó, melyekről a szakkörök ítélete nélkül is véleményt alkothat magának mindenki, akinek helyes ritmus- és nyelvérzéke van. Csak meg kell szabadítania szemét a dogmatikus látástól. És abból az alapigazságból kell kiindulnia, hogy - Descartes szavait variálva - valamely vers igazi ritmusának csak az fogadható el, amelyet tisztán és világosan beláthatni. Csak azt a ritmust, mellyel azt a verset akadálytalanul végig lehet ritmizálni. Másoló barátokról, szedőkről és egyéb ritmusvesztő boszorkányokról pedig - melyek nincsenek - a magyar ritmikában szó többet ne essék.

Aki ilyen gondolkodással lát hozzá a magyar vers vizsgálatához - aki maga is megpróbálkozik minél több régi vers ritmizálásával, hogy saját füle hallása után ítéljen -, aki a ritmust valami élőnek, fejlődőnek, átalakulónak fogja fel éppúgy, mint a nyelvet - és aki abból a gondolatból indul ki, hogy régi költőinknek is kellett verselésükben valamelyes ritmust érezniök és ezt a ritmust nekünk, törik-szakad, meg kell keresnünk -, az előbb-utóbb rá fog térni arra az útra, amelyen én a magyar ritmus mivoltát kerestem és - mint erős meggyőződéssel hiszem - meg is találtam.

Budapest, 1911. március havában