Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 5. szám

Ambrus Zoltán: Tolsztoj és kritikusai
Negyedik közlemény

Igenis, elképzelhető, hogy már a betegség űzte ki otthonából, és hogy a kolostor felé, a kalandba, a bizonytalanságba, valami újba, az vezette kézenfogva, akit a primitívek kócsagtollas, pörge kalapú, széles csizmájú, kaszával fölfegyverkezett csontváz-embernek rajzoltak; elképzelhető, hogy Makoveczki doktor, aki most csupa jólértesültség és bölcs átlátás, akkor kevésbé volt körültekintő és mint Hoffmann meséi-ben Crespel öreg, süket szolgája, azt se tudva, mi történik, értetlenül szaladt, tipegett, baktatott öreg gazdája után, aki hajadonfővel és mezítláb is megindult volna, s akit a halál vezetett: "Csak előre!" Ha sejtheti is, mit tudhatja azt az élők sokadalma, micsoda testi és lelki megrázódással jár az, mikor a halál hosszú, csöndes munkája után végül, most már erőszakosabban, egy utolsót roppant a szervezeten?!... hogy mekkora lehet ez a testi és lelki megrázkódás olyankor, mikor a halálnak egy erős, vén tölgyet kell az életből kicsavarnia?!... és hogy milyen rémes, a legbetegesebb idegesség ingerlékenységét is messze meghaladó izgalmakkal járhat az, mikor a halálnak a hosszú időn át egészséges, szívós, kiszáradt, szinte petrifikált öreg testet át kell rendítenie a testetlenségbe?! Mindnyájan ismerjük azt a bármilyen csekély neuraszténiával is együttjáró jelenséget, hogy az ideges ember nem tudja: mi bántja, mi ingerli, mi nyugtalanítja, mit akarna és nem képes megérteni, hogy: mi történik benne - azt a jelenséget, hogy az idegesség betege valami nagy elégedetlenségnek számtalan apró tűszúrását és a határozatlan vágyak egész sokaságát érzi, de azonkívül, hogy másképpen, máshol szeretne lenni s talán szeretne kibújni a bőréből, nem bírná megmondani, hogy momentán mit óhajtana és mit választana; azt a jelenséget, hogy a különben egészséges, de az idegességtől gyötrött ember az őt kísértő impulzusok egész sokaságából kiválaszt egyet, maga se tudja, mért éppen ezt, de amellett gyanítja, hogy csakis azért enged bármely s találomra éppen ennek az impulzusának, mert más idegállapotba szeretne menekülni, mert abban reménykedik, hogy a bármilyen cselekvés erejével előidézett változás ki fogja szabadítani rossz érzéseinek a fogságából, mert akármilyen elhatározással vagy cselekvéssel mint reakcióval le akarja rázni magáról azt a maga se tudja mit, ami testét vagy lelkét nyűgözi. Jól ismerjük ezt a testi-lelki állapotot, amelynek olykor-olykor majdnem minden ember rabja; és mégis csodálkozunk rajta, hogy a holtra váló ember, aki nem tudja, hogy mi történik vele szörnyű idegességében, amelyben ingerlékenysége szertelenre növekedett s amelyben talán az őt bántó és folytonosan ingerlő körülmények egész sokaságának a nyűgét kell eltűrnie, azt remélve, hogy bármely radikális változással nyugodtabb lelkiállapotba menekülhet, engedett annak az impulzusának, amely úgy látszik, nem állja ki a mi nyugalmas kritikánkat. Csodálkozunk rajta, mert amennyire szeretjük általánosítani és törvénnyé tenni, ami nekünk mindennapos, olyan nehezen tudjuk megérteni, ami egy kicsit messzebb van tőlünk.

Reasszumálva a könnyen elképzelhető lehetőségeket: amint lehetséges, hogy Tolsztoj valóságos hőstettet követett el, amikor kirontott a rá nézve tűrhetetlen helyzetből a munkaképességért vagy a megviselt szervezetének levegőszerűen szükséges lelki békéért - amint valószínű, hogy se ilyen hősies elszántság, se valamely beteges impulzus vagy öreg-gyerekes makacskodás nem vezette, csak egyszerűen pihenni akart, de esze ágában se volt elszakadni a családjától -, éppúgy lehetséges az is, hogy már valami alattomos láz dolgozott benne, hogy már a holtra vált, megroppant és összeomlóban lévő szervezet utolsó betegsége izgatta, ingerelte, űzte, hogy már a nagy költözködésre hívó titkos szózat hevítette fel utoljára, amikor mindenkinek megérthetetlenül s talán maga se tudva, hogy mért és mit csinál, egyszerre csak előállott minden elégedetlenségével és koldusbotként véve maga mellé Makoveczki doktort, nekiindult az éjszakának De még ha ezt a legutóbbi lehetőséget bizonyosságnak fogadjuk is el: ebből se következik, hogy Tolsztoj grófné valóságos mártíromságban élt volna férje oldalán.

Tolsztoj grófné állítólagos mártíriumára mint bizonyítékra annak a felfogásnak van szüksége, mely Tolsztojt - Harden és mások irataiban - azzal a váddal akarja kisebbíteni, hogy Tolsztoj egész családját feláldozta, akár a szertelen hiúságának, annak a minden érzésnél erősebb ambíciójának, hogy az egész világ előtt, a jelenben is, jövőben is mint próféta szerepelhessen, akár a jobbik esetben a mániákusságának, annak a minden családi érdeket feláldozó kívánságának, hogy cselekedeteiben a tanításához következetes maradhasson. Hogy tehát, ha a hiúságáról, az ambíciójáról vagy talán a hóbortjairól, a tébolyáról volt szó, nem ismert családi érzést; hogy csak hiúság és szereplésvágy vagy monománia és ezt a monomániát kielégíteni iparkodó önzés lakott benne; hogy valójában nem szerette se a gyermekeit, se a feleségét, csak magamagát, s ez a rideg önzés annyira dominálta, hogy nem maradt érzése és gondolata, csak annak a tanításnak a számára, amely tanítás helyességében talán nem is hitt, s amely tanításból csak dicsőségének a templomát akarta felépíteni.

Ez a vád - amely, ha helyt állana, megsemmisítő volna Tolsztojra nézve - abban a nem csekély gyöngeségben leledzik, hogy nemcsak minden megfontolásra méltó bizonyíték, de egyszersmind alap nélkül való. Az olyan emberrel szemben, aki annyira együtt élt (nagy időn át!) a családjával és olyan szépen gondoskodott a családjáról, még pedig sokkal inkább a maga keresetéből, mint abból, amit örökölt - az efféle vád egyszerűen elesik. Mert azzal az ellenvetéssel, hogy nagyobb vagyont hagyhatott volna a családjára, ha az anyagi érdekeit élelmesebben gondozza, ha családjának az érdekét jobban portálja, ha rávehető lett volna a vagyongyűjtésnek olyan módjára is, amely csakugyan bajosan fért volna össze a tanításával - ezzel az ellenvetéssel nem érdemes komolyan foglalkozni. Bizonyos, hogy Tolsztoj, ha kapzsi és felcsap azok közé a barátok közé, akik vizet prédikálnak és bort isznak, több pénzt szerezhetett volna. De se a családja, se senki más nem követelhet valakitől olyan vagyonszerzést, amely nem fér össze a gondolkozásával, az erkölcsével. Ezt csak a teljesen erkölcstelen felfogás kívánhatja. Szerencsére még nem általános az a felfogás, hogy csak az szereti a családját, aki minden elképzelhető eszközzel és módon kifosztani iparkodik az egész világot, hogy minél többet kaparhasson össze a feleségének és a gyermekeinek; csinos kavarodások származnának belőle, ha ez a felfogás úgy hirtelenében általánossá válnék. Ezen az alapon minden gyermek a szeretetlenség, a rideg önzés és lelketlenség vádjával illethetné az apját, vagy azon a címen, hogy ha nem szerezhetett, mért nem lopott össze neki egy kis vagyont?... vagy azon, hogy: ha szerzett, mért nem lopott hozzá még egy másikat is?... vagy végül, ha ezt is megtette, mért nem lopott össze háromszor, tízszer annyit? De, ismételjük, ezzel az ellenvetéssel nem érdemes foglalkozni. S akkor hát min alapul az a vád, hogy Tolsztoj nem szerette se a gyerekeit, se a feleségét? Azon, hogy egész életét családi körben élte le és hogy apáitól örökölt, ősi hajlékát minduntalan föl-fölkeresték azok a felnőtt, már idős gyermekei is, akik annak idején elhagyták a családi fészket, hogy a maguk kedve szerint, a maguk életét éljék? Vagy azon, hogy egész családja megszokott kényelmének nem annyira az örökölt vagyon, mint inkább Tolsztoj irodalmi munkásságával szerzett keresete volt a végképpen soha ki nem apadó forrása?

Ennek a vádnak nincsen komoly alapja, s az a bizonyítékképpen emlegetett nagy hangú kijelentés, amellyel Harden a vádat megerősíteni iparkodik, semmit se bizonyít, annál kevésbé, mert nem tényekre hivatkozik, csak egy semmivel se igazolt, puszta állítást bocsát világgá, amely, szemben az ismeretes tények sokaságával, még föltevésnek sem állhat meg. Hogy Tolsztoj nem szerette a feleségét, és hogy a rideg lelkű, önimádó, szertelenül hiú és szertelenül ambíciózus, mániákus öregember oldalán Tolsztoj grófné élete vértanúság volt - ez csak újságírói "kombináció". Harden szerint ennek a kombinációnak a helyességét kétségtelenné teszi az, hogy Tolsztoj közvetlenül a halála előtt képes volt elhagyni a feleségét, aki mellette öregedett meg. Mert Harden vádiratának legjobban sziporkázó argumentálását Tolsztojnak erre az egyetlen cselekedetére építi. Fölveti a kérdést: szerethette-e a feleségét valaha az az ember, aki képes elhagyni az élete társát, mikor ez megöregedett?... fölvet mindjárt egy másik kérdést is: vajon lehet-e az asszony élete más, mint mártíromság, egy olyan embernek az oldalán, aki erre képes?... és nyomban nagy határozottsággal kiált "nem!"-eket ezekre a kérdésekre, mert az egész ügyet eldöntöttnek tartja az újságíróknak azzal a föltevéseken és mendemondákon alapuló hírével, hogy Tolsztojnak a kolostorba való költözködését egy viharos családi jelenet előzte meg, amelyben a vitatkozó két fél közül - a Harden gyors ítélete szerint -, mint máskor is, ezúttal is nyilván csak az asszony húzhatta a rövidebbet. Elfelejti, hogy erről a sokat emlegetett családi jelenetről, amelynek nem volt tanúja, a nyilvánosság és kritikája nem tudhat semmi bizonyosat (s Harden felolvasása óta se tudott még többet, mint amennyit Tolsztoj grófné közölt a nyilvánossággal; és ez igen kevés, de mindenekelőtt éppen nem az, amit a vádaskodás szimatol). Nem ejti gondolkodóba, hogy teljességgel nem szól a Tolsztoj szeretetlensége mellett, ha a felesége az ő oldalán, folytonosan az ő társaságában, vele öregedhetett meg. Nem jut eszébe, hogy semmi se bizonyítja - sőt még csak föltételezni se lehet jogosan, mert a föltevéshez sincs meg a kellő alap -, mintha Tolsztoj a feleségével való szakítás szándékával hagyta volna el otthonát, és még ha Tolsztoj, az indulatosság pillanatában valami ilyes nyilatkozatot ejtett volna is el, senki se tudhatja, hogy - ha a halál nem végez vele olyan gyorsan -, nem tért volna-e vissza otthonába, a feleségéhez, önként, talán már egy pár nap múltán, mihelyt lecsillapodott? És nem fordul meg a fejében, hogy egy több, mint nyolcvan éves életet nemcsak az utolsó napjaiból kell megítélni.

Tolsztoj grófné arról a jelenetről, amelyet az ő vértanúságának a bizonyítéka képpen emlegettek, elmondta, amit a nyilvánosság számára fölfedni helyénvalónak látott; nem hallgatta el, hogy volt kettejük között nézeteltérés, de hangsúlyozta, hogy ez nem volt többet jelentő, mint azok a nézeteltérések, amelyeket a legegyetértőbb házaspár se kerülhet ki (mert két embernek, akármennyire szeretik is egymást, nem lehet mindenről egyforma a gondolata, az érzése, az akarata). És ebben a dologban ítélkezni csakis ő illetékes; az ő nyilatkozata után semmiféle kételkedésnek nem lehet helye. Ha őt bántotta, hogy mártírnak akarják feltüntetni, ha őt felháborították a családi életükről terjesztett kósza hírek, ha ő rajta volt, hogy eldicsekedhessék férje változatlan szeretetének a tanújeleivel (azokkal a csupa gyöngéd gondoskodásra valló s gyöngéd hangú levelekkel, amelyeket a legutóbbi időben kapott férjétől), ha ő tanúvallomásokkal is kész volt bizonyítgatni, hogy házaséletüknek a békéjét soha se zavarta meg semmi: ez elég ékesen szóló. Ha az életét csakugyan mártíromságban töltötte volna, ha soha se büszkélkedhetik férjének a szeretetével vagy legutóbb elveszítette volna ezt: úgy most bizonyára hallgat. Nem kellett volna megszólalnia; senki se vonta kérdőre. Önként állott elő, hogy tanúságot tegyen halott férje mellett. Lehetetlen mást keresni szavai mögött, mint amit mond.

Talán nem mond el mindent, amit elmondhatna; de ez természetes. Meglehet, hogy sokat hánytorgatott utolsó vitatkozásuk hevesebb volt a korábbiaknál. Meglehet, hogy Tolsztoj grófnéban a családja érdekeit védelmező matróna, az anya, a nő, aki jobban együtt érez a családjával, mint az egész emberiséggel, messzebbre ment a vitatkozásban, semhogy ezt később meg ne kellett volna bánnia. Meglehet, Tolsztoj is szokatlanul izgatottan hivatkozott rá, hogy éppen eleget tett a családjáért, hogy nem ő tartozik az új nemzedéknek a teljes önmegtagadással, hanem ez tartozik neki hálával, és azt a jogát, hogy a gondolkozása szerint járhasson el, hogy a kedve szerint, az érdemeihez képest élhessen, talán erélyesebben reklamálta, mint máskor. Meglehet, hogy az idegesség ez egyszer többet mondatott velök, mint amennyit a nyugalomban gondoltak, és szóváltásuk hangosabbá lett, mint óhajtották volna; meglehet, mert az ingerlékenység és a felindulás nem a fiatalság kiváltsága. De ez az ő titkuk. Ez már nem tartozik a nyilvánosságra. Tolsztoj özvegye megkövetelheti, hogy kíméljék az érzékenységét s ne kellessen nyilvánosan számolnia arról, amiért talán szemrehányást kell tennie magának; megkövetelheti, hogy ezen a réven ne illessék váddal azt, akivel szemben talán ő követett el hibát; megkövetelheti, hogy ne legyen kénytelen intimitások közlésével és érzéseinek profanizálásával védelmeznie meg férje emlékét azok ellenében, akik kéretlenül, fölöslegesen és az érzéseit felháborítóan prókátorkodnak vagy kardoskodnak mellette. A nyilvánosságra és kritikájára csak az tartozik, hogy a köz emberének a magánéletében voltak-e olyan tettek, amelyek szégyenletesek, vagy mutatkoztak-e olyan érzésnyilvánítások, amelyek nem válnak dicsőségére, amelyeket jellemének foltjaiként, árnyékoldalaiként kellene emlékezetben tartani. Hogy Tolsztoj életében nem volt semmi ilyes takargatni való, annak megállapításához tökéletesen elég az áldozataként feltüntetett feleség tanúbizonysága. Még ha az a nagy garral firtatott jelenet csak a már nyilván nagybeteg s lázasan ideges Tolsztoj hibájából vált volna a legtermészetesebb vitatkozásnál hangosabbá és egészen a nyilvánosságig elhallatszóvá - ez csak egyetlen jelenet volt, s ezzel az egyetlen jelenettel egy hosszú élet sok gyöngédsége, s a hosszú együttélésben kipróbált állandó szeretet számtalan megnyilvánulása, a tények sokasága áll szemben. Ha Tolsztoj özvegye nem érezte magát mártírnak és minden érzésével tiltakozik az ellen, hogy őt áldozatnak tüntessék fel, ezzel a legilletékesebb és föltétlen respektust parancsoló tanúvallomással elesik az az egész, puszta fantazmagóriákra épített vád, hogy Tolsztoj feláldozta a családját, akár a "mániákusság"-ának, akár a "nagy hiúság"-ának.

(További közlemények következnek.)