Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 4. szám

Ambrus Zoltán: Tolsztoj és kritikusai
Harmadik közlemény

Hogy miért bujdosott el Tolsztoj? Ezt bizony csak találgatni lehet; erre a kérdésre senki se felelhet valami határozottat. És egészen fölösleges volna Hardennek ezt a kérdést újra fölvetnie, mert ha Tolsztoj grófné mindaddig vádlott marad, míg Hardent, a zsurnalisztikát és a krajcárjukért feleleteket követelő újságolvasók kíváncsiságát valami elfogadható magyarázattal - mondjuk: egyetlenegy, vastag betűkre méltó, rövid, de valami pikánsat tartalmazó mondattal - ki nem tudja elégíteni: akkor a szegény Tolsztoj grófné örökre vádlott fog maradni.

Mindenki, aki csak hozzászólhatott, elmondta már erről a magáét, amit tud; és a sok tanúvallomásból, az apró események részletezéséből meg lehet állapítani, tisztában lehetünk vele, hogy itt senki se titkolózik, de senki se tudja kellőképpen megmagyarázni, mért akart Tolsztoj abba a kolostorba vonulni, ahonnan Harden egy orosz kollégája megugrasztotta és továbbmenekülésre kényszerítette. Nem tud kielégítő feleletet adni erre a kérdésre, nemcsak hogy Tolsztoj grófné nem, hanem Makoveczki doktor sem, akit Tolsztoj magával vitt, sőt Tolsztoj leánya, Alexandra grófnő sem, akihez Tolsztoj - nyilván, mert a legjobban meg tudta őt érteni - bizalmasabb volt, mint bárkihez. Az egyetlen, aki talán alaposan meg tudta volna magyarázni a dolgot, már nem él, és amíg élt, nem szolgált magyarázattal, mert édes-keveset törődött a tisztelt közkíváncsisággal.

De meglehet az is, hogy maga Tolsztoj se tudta volna (ha véletlenül akarja) mindenki számára érthetővé tenni, hogy mely apró események és körülmények csiholták ki belőle ezt az elhatározást, és hogy lelki izgalmai, indulatai meg a pusztuló szervezetében titokzatosan megnyilatkozó, benne mindenkorra némán maradó vagy talán neki magának is a legkülönösebben ellentétes és bonyodalmakat sugalló, könnyen félreérthető szuggesztiókat nyújtó, majd erre, majd arra a tervezgetésre ösztökélő homályos vágyakozások mért éppen ehhez az elhatározáshoz vezették a legnagyobb erővel. Még az is meglehet, hogy Tolsztoj maga se tudott volna pontosan beszámolni arról: mi történik benne, amikor izgalmainak árjából úgy akart menekülni, hogy szinte görcsösen kapaszkodott bele abba a neki kellemességeket ígérő tervezgetésbe, mely arra sarkallta, hogy: "El, el a kolostorba!" Vannak nagy idegességek, amelyeknek a hatása alatt a lélekben viharzó erők a megrázkódtatott szervezetben hánytvetett akaratot olyan cselekedethez vezetik, amely mint eredő a motoroktól igen messzeesőnek látszik. Ezek az idegességek, amelyeket csak a sancta simplicitas nem ismer, különösen nagyok szoktak lenni az öreg embereknél, és alighanem legnagyobbak az erős egyéniségeknél, akiket világfelfogásuk és hatalmas meggyőződésük, élet- és emberismeretük, de az egész életük is ahhoz szoktatott, hogy a saját impulzusaikat többre értékeljék, mint környezetük szavát, mint másoknak a nézetét, mint bárkinek, akár az egész világnak a véleményét.

Nemigen van elterjedtebb és egyszersmind nagyobb tévedés, mint azoknak a minden pszichológiai ismeret nélkül gondolkozó naivoknak a tévedése, akik minden öreg emberben, csak azért, mert ezek már hallgatabbak, mint ők, egyszerűen skartba tehető bőr- és csontmaradványokat, minden lelki életből egy második gyermekségbe visszasorvadó, újra elállatiasodó kis gnómokat, egy-egy darab teljesen kihűlt és megkeményedett lávadarabot látnak. Bizonyára vannak ilyen öregek is: a betegek; a dementia senilis és a végső elaggulás betegei, meg az olyanok, akik a fiatalságukban se voltak testileg-lelkileg tökéletesen egészségesek. De vannak olyan igen öreg emberek is - a nyolcvanas és kilencvenes éveket taposók közül is sokan -, akik, mert hatalmas szervezetűek voltak, végig megőrzik a testi és lelki egészségüket, akiknek a lelki élete tehát épebb marad, mint számtalan olyan fiatalé, akik tudatosan vagy öntudatlanul a betegségek egész sokaságát cipelik magukban; mert hogy a végső elaggulás nemcsak hogy nem évszámhoz, de nem is évtizedhez kötött valami, ez látnivaló abból, hogy vannak a száz éven is túllevő emberek, akiken semmi nyoma annak a dementia senilisnek, amely hatvanéves korában is leteperheti az embert.

Az élet teljességét élők önzése azonban, mely nem törődik az öregekkel, hozzászokott ahhoz a felfogáshoz, hogy az igen öreg emberekben már csak állati életet élő, eleven gépeket, végképpen lehiggadt és végképpen megnyugodott emberromokat, gyermekekké visszaegyszerűsödött figurákat és a lelki hidegtől szinte kijegecedett vázakat lásson. Ez a felfogás a nyolcvanon felül lévő embereknek csak a Télapó szerepét osztja ki nagykegyesen, Télapóét, aki legyen boldog, ha egyetlen örömére még dédelgetheti és dajkálhatja az unokákat és a szépunokákat, már amennyiben ezek a papának és a mamának alkalmatlanok, s jobb mulatság híján hajlandók Télapó térdén táncolgatni. Csakhogy ez a felfogás az emberi önzésből fakadó valami és nem a természet életosztása.

A természet, akárhányszor, még a nagyszerű alkotások képességét se vonja meg a nyolcvan éven felül lévő embertől, és ha valaha egészséges szervezettel ajándékozta meg, sokkal lassabban rövidíti meg lelki életében az igen öreg embert, mint ezt a fiatalság mohó önzése képzeli. Az igen öreg ember, kivált ha hatalmas egyéniségnek született, sokkal komplikáltabb lelki életet él, sokkal több érzés él, küzd, izzik benne, sokkal több indulatot tart féken, de képes szabadjára bocsátani, sokkal több akaraterőt tud kifejteni, vérévé vált meggyőződései sokkal kitartóbb, következetesebb, energikusabb cselekvést tudnak kiváltani belőle, mint ezt az a bizonyos naiv életfelfogás képzeli. Az igen öreg, de egészséges embernek nem az érzése vagy az akarata kevesebb, csak a meggondolása nagyobb, mint másé, mert tisztábban látja az embereket és a dolgokat, s tapasztaltságánál fogva jobban ki tudja számítani, miért és mit érdemes tenni, mint a könnyen hevülés. És bizonyára kevésbé közlékeny, mint a fiatalság, mert természetes társtalanságában kevesebb megértésre számíthat, mert nagyobb átlátásánál fogva szerényebb a dolgok rendjével szemben, és mert már megtanulta, hogy a közlékenység nem a Tehetség erejének a csapongása, hanem gyöngeség. De ez nem jelenti az, hogy a lelki dolgokra vonatkozó cselekvőképessége, érzésének intenzivitása vagy éppen gondolkozó ereje jelentékenyen vagy éppen annyira csökkent volna, amint azok szeretik hinni, akik már szívesen letolnák a színről. És ha erős valakinek született, amíg az egészségét épségben meg tudja őrizni, ami nem ritkaság, a nyolcvanadik évén túl is kompozitabb egyéniség marad, mint azok, akik lelkiekben gyöngén fölfegyverkezve indulnak neki az életnek, akik fiatalkorukban se voltak senkik és tucatemberekként érkeznek a férfikorba is. Az igen öreg emberek néha nagyobb lázadók, ha kevésbé szájasak is, mint azok, akik a legtöbbet zajonganak a piacon; az impulzusaik erősebbek, mint sok fiatalé. És Télapóban akárhányszor nagyobb viharok dúlnak, mint a csak évszámra fiatal embereknek egy-egy egész csoportjában, amelyet a sok nagyszerű impulzus mindössze odáig juttatott, hogy fáradhatatlanul hadonász és zajong egy-egy üres jelszó körül.

Még forradalmakban is látni az igen öreg emberek energiájának fel-fellobbanását, de ezeket a fellobbanásokat ritkábban vesszük észre, mint az aggulni kezdő embereknek azt a "magukról és korukról való megfelejtkezésé"-t, amikor az öreg ember a köznapi életben valami olyan cselekedetre "ragadtatja magát", amelyet a fiatal kor vagy mindössze húsz év számára szeretünk lefoglalni, noha a természet e tekintetben is liberálisabb, mint az ember. Ilyenkor, minél magasabbra kiemelkedő egyéniség a "megtévelyedő" és minél hosszabb életet töltött a legtiszteletreméltóbb munkásságban, annál inkább vigadunk és nevetünk azon az "esztelenségén", hogy nem akar lemondani az "élet jogá"-ról, amelyet különben olyan sűrűn szeretünk hangoztatni; és annál inkább megbotránkozunk rajta, hogy kiszállott abból az üvegkoporsóból, amelyben érdemeinek jutalmául számunkra látványosságul szolgálhatott, s nem akarta megtenni nekünk - akik tiszteletünkkel őt annyira leköteleztük - azt a csekély szívességet, hogy ott maradt volna az élőhalottaknak abban a múzeumában, ahová őt esztétikai gyönyörködésünk céljaira elskatulyáztuk. Pedig ha a senkinek számadással nem tartozó aggastyánok "megbolondulás"-ait olykor-olykor az akarat elgyöngülése, a gyermekes befolyásoltság, az átlátás megrövidülése, az önuralom elvesztése vagy a dementia senilis-szel járó moral insanity idézi elő, viszont vannak ezek között az egyformán és sommásan elbírált, úgynevezett megbolondulások között olyan esetek is, amelyeket kár összetéveszteni amazokkal, amelyekben nem az akarat meggyöngültsége, hanem az akaraterő egy utolsó hatalmas fellobbanása a főmotor, s amelyekben az elítélt eset mögött nehéz meg nem látni azt a vakmerő hőstettet, hogy az igen öreg ember utolsó napjainak valami öröméért, vagy legalább békéjéért szembeszállott az egész világ ítéletével, mert ezt a még rá várakozó kevés jót is többre becsülte, mint azt a kétes értékű szerencsét, hogy továbbra is a köz bálványának s egyszersmind szomorú, szánalomra méltó rabszolgájának a szerepét játszhassa. Az igen öreg emberek annál bölcsebben teszik, ha egyszer s mindenkorra lemondanak arról, hogy a tömeg esztétikai gyönyörködésének a tárgyául szolgáljanak, mert ennek a megtisztelésnek a lovag-, közép- és nagy-keresztje ahhoz van kötve, hogy teljesen visszavonuljon az élet bármely javáért pályázók sorából, hogy múmiaként éljen és hogy múmiaként is mindig kötélnek álljon, azaz megmaradt életerejét csak életjelek adására használja fel, s mindannyiszor elő legyen ráncigálható, ahányszor a közkíváncsiság meg akarja interjúvolni.

Minthogy cselekedetének indító okai máig ismeretlenek maradtak, csak találgatni lehet, hogy Tolsztoj, amikor elhagyta a családját, nem egy fiatal nőért, hanem a kolostorért, és szembeszállva az egész világ ítéletével, sőt még azzal a veszedelemmel is, hogy így Harden Miksa kénytelen lesz őt megbélyegezni, elbujdosott otthonából, hogy meglelhesse az óhajtott nyugalmat: bolondságot követett-e el vagy vakmerő hőstettet? Talán egyiket se. Mindenesetre lehettek rá súlyos okai, hogy így cselekedjék, és ha senkinek se magyarázta el részletesen, hogy mik ezek az okok és miért űzik el megszokott otthonából kényszerítő erővel - ez még nem kompromittálja elhatározását, sőt csak elhatározásának megfontoltsága mellett szól. Hogy ez a szép, erős aggastyán, aki egy-két héttel a halála előtt még megülte a lovat, mindvégig teljes frissességgel gondolkozott és erősen tudott érezni, láthattuk az utolsó irataiból; hogy mindvégig tudott akarni, elhatározni, dönteni és cselekedni, erről meggyőzhet bennünket legutolsó, sokat vitatott lépése is, akár kényszerítő szükségből, akárcsak a már közeledő betegség egy első raptusában szánta rá magát erre a költözködésre. Elképzelhető, hogy valóságos hőstettet követett el, amikor mindannak ellenére, ami megszokott otthonához fűzte, kiragadta magát egy rá nézve súlyosan terhes helyzetből, hogy megtalálhassa azt a nyugalmat, amelyet otthon nem találhatott meg, s talán éppen azért nem, mert családját semmiféle életmódváltoztatással nem akarta terhelni, s amelyre mégis szüksége volt, akár azért, hogy háboríthatatlanul élhessen valamely munkatervének, akár azért, mert gyöngülő szervezete parancsolóan megkövetelte az otthon (nem családja hibájából, hanem az összeköttetéseiknél, viszonyaiknál fogva) meg nem található lelki békességet. Elképzelhető az is, hogy se ilyen kényszerítő szükség és hősies elszántság, se pedig beteges raptus nem vezette, csak éppen a pihenésnek, az üdülésnek az a vágya, amely néha-néha mindenkit rábír a hely- és levegőváltoztatásra; mert hiszen semmi se bizonyítja, hogy örökkön a kolostorában akart volna maradni és hogy szakítani akart volna a családjával. Ellenkezőleg, bizonyíték van rá, hogy fenntartotta az összeköttetést a családjával, s a leányával tudatta, hogy hová megy; és ha családjának ama tagjaival, akikről föltette, hogy szándékáról le akarják beszélni, vagy talán érte mennek, nem is közölte, hová vonul el pihenni vagy dolgozni, ebből még nem következik, hogy egy életre végezni akart velük, csak az, hogy ezek ellenére is végre akarta hajtani az elhatározását és lehetetlenné igyekezett tenni, hogy ezek pihenését vagy munkálkodását megakadályozzák vagy megrövidítsék. Ez a második eset sokkal inkább valószínű, mint akár az első, akár a harmadik. De igenis, elképzelhető a harmadik eset is, hogy: a már közeledő betegségnek egy raptusában szánta el magát a költözködésre.

(További közlemények következnek.)