Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám · / · Figyelő · / · Fenyő Miksa: A rajongó Bolzay-leány

Bálint Aladár: Anthes-Tristan

Nem hiszem, hogy nagyon tévedek, amikor minden művészet, művészi teremtés magvát és hatásának legszélesebb alapját az embernek azzal a magamegfeledkezésével igyekszem megérteni, mely lehetővé teszi azt, hogy a legéletbevágóbb, legközelebbről érdeklő kérdések, élmények, tervek másodrangú jelentőségűvé válhatnak, és hogy az öntudat meglazulása pillanatában vérontásra való komolynak, magunkénak és hozzánk tartozóknak valljuk az esetleg közömbös és távoleső dolgokat.

A primitív népek osztatlan nagy művészete is akkor válik megmagyarázhatóvá, ha megértjük, hogy aprólékos érzéseik sokkal közvetlenebbül és torlódás nélkül szívódhattak fel egy nagy lángolásba; sokkal őszintébben, a gyerekek holnapra gondolása nélkül, kevesebb tapasztalattal adták oda magukat a szuggesztív hatalomnak, az uralkodó egyérzésnek.

Így termett a vallás, az eposz. A mesének az volt a rugója, hogy elhitte az is, aki elmondta, az is, aki hallgatta.

A formát, a történést megokoló belső motívumokat aligha vette górcső alá az ítélkező ember.

Nem is volt szükség arra, hogy a tükörlapra hullt porszemeken is keresztülbukdácsoló mai ember módja szerint indokolt és szükségszerű legyen a mese. Ott volt a hős. Az elvégzett mindent.

Hős; kiválasztott, farkastejen nevelkedett erős, szép férfiú, aki minden gonoszat kipusztít, sárkányt, fenevadat, kártevő óriást, aki az ősember leglázasabb vágyakozásainak megtestesítője. Csodatevő hatalommal ajándékozták meg a jó szellemek. Rendkívülisége egyúttal megrokkanásának elháríthatatlan oka. Mert valamiképpen el kell pusztulnia. Emberi keretek mégiscsak útját állják, amikor az istenséghez vezető ösvényre lép.

De azért higgyünk a hősökben. Mert felmagasodva, tökéletes formában magunkat tiszteljük bennük.

Sámson, Achilles, Siegfried, Tristan, Attila, Toldi Miklós és még néhányan. Egészen közelről nézve bizonyára a rendesnél nagyobb izomerejű fickók voltatok.

Ma nevetek csak valami nagyobb szabású gyilkosság elkövetése árán verne erősebb gyökeret az emberek emlékezetében

Sobri Jóska vagy Rózsa Sándor. Ezek szintén hősök voltak, csak két vagy háromezer esztendővel tévedtek. Hogyha tetteiket magába forrasztotta volna a művészet izzó érce, éppen úgy hittünk volna bennük, mint Siegfriedben vagy Odüsszeuszban.

A színtér óriási fák alá épített kastélyt mutat. A lámpák tompazöld fénye nyári éjszakát lövell a kulisszák közé. Tompított hangon lihegnek a kürtök. Marke király távoli erdőkben vadat kerget. Izolde megjelenik a kastély tornácán és fehér fátyolt lenget.

Egymásba futnak a felszökő, alázuhanó futamok és vérünk agyunkba szál, mindenestül bekapcsolódunk Tristan és Izolde szerelmi történetébe.

Az első felvonás türelmetlen, várakozással teljes, tikkasztó muzsikája a szerelmi kifejlődésben ahogy felszabadul, rohanásában megtisztít, primitív hívő emberekké varázsol bennünket.

Hogy ez így történhetett, az az ősi mesének, a muzsikának és a hőst ábrázoló művésznek oly töretlen egységbeolvasását jelenti, mely narkotizáló hatalmával kiirtja a feltevések, a közbeeső érzések feltámadásának lehetőségeit.

Anthes meggyőző és minden szegletében teljes hős volt. Senkinek se juthatott eszébe, hogy egy házasságtörés történet bonyolódik le szemünk láttára. Hittünk Tristannak és hittünk végzetében.

Erejét, tisztaságát, hősi mivoltát percig se tettük a bálványrombolók mérlegére.

Anthes úgy jelent meg előttünk, ahogy Wagner a legérettebb és külső hatásokra való számítás legkisebb készsége nélkül felépített mestermunkája szerint a hőst, a férfit elgondolta.

Elhittük, hogy különb és tökéletesebb, mint mi vagyunk, hogy küzdelme nem egy embernek, hanem mindnyájunknak, jobbik mivoltunknak sűrítet és emberéleteken túlterjedő megnyilatkozása.

Együttélt a túlfeszített és némely pillanatban mindent felborítani kész hatalmas muzsikával.

Éneke éretten, nemes zengéssel magyarázta a mesejátékot. Nyugodt tagolású, értelmes deklamációja odavitt bennünket a rejtett zugokhoz, a dráma forrásaihoz.

Magyarázott és meggyőzött.

Mindenekenfelül pedig lehetővé tette azt, hogy Tristant hallhassuk. Mert eddig, hacsak vendég nem jött, ettől meg voltunk fosztva.

Senki sem vállalta, de nem is vállalhatta ezt a szerepet. Olyan nehéz és fáradságos feladat ez, mely csak kivételes tehetségű énekesnek és egyszemélyben játszó művésznek sikerülhet. Anthes Tristanja stílus és befejezettség tekintetében egy sorba helyezhető a Lohengrin-alakításával.