Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 3. szám

Szini Gyula: Shaw margójára

A Shaw legújabb darabjában lapozok, a gondolataim messze elkalandoznak.

Átrepülnek a Channel-en, viszontlátják krétasziklás partját a smaragd szigetnek - "this precious stone set in silver sea", ahogy Old Gaunt mondja -, és a Thames lúgszínű, piszkos hullámai mentén ott látom a világ leghatalmasabb fővárosát. A "Great Paul" kupolája felém csillog, a Blackfriars hídjának kormos, ködös ódonsága a csöndes, széles víz fölött borong, amott valahol a Globe Theatre áll és a City-n túl, a Whitechapel torkolatában meredezik a Tower sziklavára.

És valamerre, a Tottenham Court Road táján megpillantom azt a magas, szikár, idősebb urat, aki most Európának legaktuálisabb embere. Vörösesszőke szakálla olyan, mintha fehér cukorral volna behintve és egészen elhalványul merész, hosszú, kiugró orra alatt. Ilyen rézvörös orral ábrázolták az angol színészek Christopher Sly-t a "Makrancos hölgy"-ben. Pedig e tiszteletreméltó gentleman nem iszik szeszes italt, nem szivarozik, vegetáriánus, csak teát iszik, ahogy a londoni néphumor mondja, vagyis "teetotaler", magyarán: abstinencier.

Profilból a leghatározottabban faun arca van, és apró, világos szeméből a könnyelmű, kéjelgő szatírok gyermekes jósága sugárzik. Ezzel a fiúsan kíváncsi tekintettel néz körül ott, ahol az Oxford street szeli át a Tottenham Court Road-ot, hol emberek nyüzsögnek négyfelől is és automobilok, cab-ek, társasszekerek elől mentik életüket vagy bebújnak a földalatti vasút tátongó garatjába.

Britek, skótok, írek, idegenek taszigálják egymást. Mind kenyérért lohol és csak ritkán csillan föl egy magánfogat előkelő szerszáma tüzes fajlovaival, borotvált lakájaival, vagy pedig egy halkan sikló villamos autó az üvegje mögött egy merev, uralkodásra termett arccal, amelynek minden vonását jólét, natural selection, kultúra nemesítette meg.

Nem csodálom, hogy ebben a világban született a természetes kiválasztás filozófusa; hogy ebben a világban írták meg már három századdal ezelőtt az előkelő Plantagenet család atavizmusának nagy tragédiáját, és hogy ebben a világban él a brit faji erények kicsúfolója, George Bernard Shaw, egy iróniában fölolvadó protestáns, egy szocialistába ojtott kelta bárd.

Nem tudom Londontól elvonatkoztatni és ő sem tudja magát. A darabjai megannyi parabolák, amelyeknek éle a napi problémák felé irányul. Aki nem olvas angol újságot, Shaw darabjainak a felét nem érti meg. Aki nem jártas a londoni eszmeáramlatokban, sosem tudhatja, hogy Shaw valamelyik fényes paradoxonját melyik "up to date"-eszme váltópénzéből verte.

Eleven, két lábon járó újság. Vagy ha úgy tetszik, egy örökös meeting önmagával. Szereti magát Szokratészhoz hasonlítani, és ha a ködös klíma nem volna ellensége az agórai életnek, bizonyára az utcán szólítaná meg az embereket, kihallgatná bajaikat és megtanítaná őket arra, hogy követelőzőek, arrogánsak legyenek. Nem tudják-e ezt az emberek maguktól is?

Az egyik kritikusa Chersterton angyalnak nevezi; a másik (névrokona: Desmond Shaw) mint a megtestesült Sátánt állítja oda, akinek a szavain nem lehet eligazodni, aki a fehérről is be tudja bizonyítani, hogy fekete, aki tehát mindig tudja, hogy mit mond, de másokkal mindig azt hiteti el, amit ő akar. Ez bizony a régi vád, amellyel már Szokratészt és a szofistákat gyanúsították.

Gyakran beleszól a londoni polgárok dolgaiba. Bosszantja, ingerli, ostorozza őket állandó iróniájával, amelyet csak fanatikus apostolsága enyhít. Apostola az őszinteségnek, a becsületességnek, az igazságnak. Ez a puritán, protestáns vonás megmaradt benne terhes örökségül. Alapjában véve álarcos etikus. Erkölcsi szigorúságát, érzékenységét csak leplezi kausztikus szellemével. Londonban ma talán ő az egyetlen ember, aki hisz az erény diadalában.

Az angol újságkritikusok minden elismerése vele szemben ebben a kifejezésben csúcsosodik ki: "a capital bit of fun". Nem vállalkozhatom arra, hogy ezt a speciálisan angol kifejezést lefordítsam, csak jelzem, hogy ez kijár a legügyesebb londoni clownak éppúgy, mint Bernard Shaw legmaróbb ötletének.
Ő a tréfás ember. Neki minden szabad. Kicsúfolhatja az "Union Jack"-et, az angol flottát, a lordok becsületkódexét, de még az angolszász prüdériát is, amely Byron lordnak a peerségét, Oscar Wilde-nak pedig az életét szelte ketté. Egy kicsit "Sentimental Yorick"-ra emlékeztet, az angol tiszteletes úrra, aki a "Tristram Shandy"-t és a "Sentimental Voyage"-ot írta, és akiről még ma is az a legenda járja, hogy erkölcstelenül élt. Pedig Lawrence Sterne csak annyiban volt erkölcstelen, hogy szeretett utazni és az angolokra kegyetlen vicceket faragni.

A szentimentális Yorick koponyáját, amelyet Hamlet forgatott a kezében, Sterne után most Shaw örökölte. Mint őszinte kozmopolita és mint becsületes ír kétféleképp is ellentétben van az "All British" eszmével, és mégis a leszármazása benne gyökerezik az angol irodalomban, az angol szellemben, London levegőjében, ködében, fumisterie-jében.

Ne képzelj, fényes olvasó, egy ijesztően nagy, mogorván ködös, gyári füsttől gyilkos levegőjű várost, amelyben Shaw valamikor a szocialisták fekete lobogója alatt szaladgált az utcákon. London nem rideg, hanem melegszívű város. A házai már kívülről is olyan kedves vidéki csinosságúak, hogy az embert láttukra szíven szúrja a Dickens házi tücske. A pincébe, amely az utca felől van, kíváncsian les le a kutya, lenn a tűzhely mellett macska kuporog és a szőke hajú, tűztől piros orcájú Annie lobogó láng fölött pirítja nyárson a szalonnát, a "bacon"-t.

Aki magába szívta az angol családi ház illatát, az megérti, hogy a világon vannak nagyobb dolgok is, mint a szabadság, a testvériség, az igazság. Hogy vannak szent és tiszteletre méltó hazugságok, amelyek sokkal erősebbek, mint minden bölcsességünk, amellyel a világ és az emberiség megjavítására törekszünk. Állam, vallás, család már régóta olyan hatalmas szövetség, amelynek kenetteljes hazugságaihoz, szent illúzióihoz alig lehet a logika és analízis lancettájával nyúlni.

Tekintély. Tradíció. Agyaglábú bálvány. Falábon járó hősök. Heroworship. Carlyle... Ismerem ezeket a szavakat és neveket össze-vissza. Azt is tudom, hogy a kritikusok, különösen a németek, főként pedig Kerr abban látták Shaw nagyságát, hogy a tekintélyeknek, a hősöknek, a bálványoknak üzent hadat.

És csakugyan együtt van már a trilógia. Julius Caear, Első Napóleon és William Shakespeare. Az emberiség három hőse, bálványa, Viclipuclija.

Egy kis angol acéltollal G. B. Shaw nekiment a három agyagbálványnak és megpiszkálta őket. Julius Caesarról bebizonyította ("Caesar and Cleopatra"), hogy a veszedelemben igen gyáva volt és óvatosan megfutott, ha az élete forgott kockán. Az egyiptomiakon azért győzött, mert azok sokkal babonásabbak voltak nála. Kleopátra pedig csak azért nem ült diadalt rajta, mert ennek a hisztérikus macskának jobban tetszett a daliás Antonius, mint a kopasz és csúnya Caesar.

Napóleonról kimutatta ("The Man of Destiny"), hogy jellemtelen stréber volt, akinek minden tudománya abból állt, hogy "rájött, hogy az ágyúgolyó föltétlenül megöli azt az embert, akit eltalál".

Shakespeare-ről, az angolok legnagyobb dicsőségéről már egyszer megírta (a "Man and Superman" előszavában), hogy "banális közhelyek gyártója" és most a "Dark Lady of the Sonnets" című új darabjában felvonultatja az Avoni Hattyú összes emberi gyarlóságait.

Ki vannak-e most már végezve? A három bálvány cserepekben hever-e immár? Not of all.

Észrevétlen zsonglőrügyességgel maga Bernard Shaw ragasztja össze hirtelen a bálványokat. Előbb megmutatja cserepeiket, a közönség ámul. A következő pillanatban ismét ott áll a bálvány romlatlanul és a közönség bámul.

Hát ez hogyan lehetséges? Kénytelen vagyok itt rámutatni Shaw-nak olyan trükkjére, amely világosan mutatja, hogy ő nem az a veszedelmes bálványdöntögető, aminek a németek tartják. Mert ő nemcsak azokat vezeti az orruknál foga, akik hisznek a bálványokban, hanem azokat is, akik hisznek az ő bálványrombolásában. Ez kétfelé is szemfényvesztő, szellemes csalás, és igazán megértem azt az angol írót, akit ez az ördögi "jeu d'esprit" megijesztett és a szelíd Shaw-ban a hússá vált Sátánt látja.

Pedig a dolog sokkal egyszerűbb, hogy meg ne lehetne magyarázni. Azt mondja Shaw, hogy Caesar alapjában véve gyáva fickó, Napóleon szemérmetlen gyilkos, Shakespeare pedig közhelyek gyártója, de - és most következik a trükk - épp ezekkel az erkölcstelen fölényükkel emelkedtek a többi naiv ember fölé, akik hittek és mai napig is hisznek morálban, vallásban és egyéb babonában.

Veszik észre, hogy egyenesedik föl hirtelen újra a sárba tiprott bálvány? A lángelme fölénye, amely "jenseits vom guten und bösen" emeli őket, színpadi trükké válik ennek a csodálatos, különös Shawnak a kezében.

Az ekként düpírozott nézők aztán meg is érdemlik, hogy Shaw az orruk alá dörgölje butaságukat. Így szól hozzájuk: Ti tiszteltétek ezeket a nagy embereket, mert mindenféle kiváló erkölcsi tulajdonságokat láttatok bennök. Én azonban kimutattam, hogy voltaképp azért tiszteltétek őket, mert minden emberi romlottság nagyobb mértékben volt kifejlődve bennök, mint bennetek.

Ez az "umgekehrt ist auch gefahren" logikai játéka. A Carlyle-féle hősiség abból áll, hogy vannak emberek, akik erkölcsi és szellemi tulajdonságokban messze az átlagos emberiség fölé magasodnak. Shaw e helyett egy új "heroworship"-et állít föl, amely körülbelül így hangozhatnék: Az ember javíthatatlanul alacsony származású, rosszindulatú, tökéletlen lény, tehát a lángelme sem lehet más, mint ezeknek a gonosz emberi tulajdonságoknak abnormis kifejlődése, emberfölöttisége. Ellenkező irányban, de Shaw is fölépíti a maga bálványát, a Superman-t.

Természetes, hogy ez játék, ez a megvesztegető dialektika csak a mi korunkban vált lehetségessé, amikor a gondolkodók törvényt ültek a jó és rossz hagyományos fogalma felett, az erkölcsi valutát egészen átértékelték, úgyszólván megfordították. Ami eddig fenséges és magasztos volt, az ma utálatos és nagyképű és fordítva.

Shaw ezt a filozófiai tőkét forgatja a színpadon. Ezért nevezem őt Európa legaktuálisabb emberének, talán a világ legmodernebb írójának. Lenézem és mégis szeretem, megvetem és mégis rajongok érte, vele érzek, mint azzal a korral, amelyben élek és amelyet lelkem mélyéből gyűlölök, utálok.

"The Quintessence of Shawism", azt hiszem, ennek a mélyére láttam. Magamat, a modern embert ismerem föl benne, vagy ha úgy tetszik, "az embert", aki kétlábú tollatlan állat (Platon), kétágú villaállat (Shakespeare), vagy evoluált majom (Darwin) volt mindenkor.

És ha Bernard Shaw-t sarokba szorítanák, hogy miféle Julius Caesart, miféle Napóleont, miféle Shakespeare-t akart ábrázolni, ő is csak azt felelhetné, amit Flaubert mondott azoknak, akik szorongatták, hogy árulja el, ki az a Bovaryné, hol lakik, él-e?

Flaubert azt felelte, hogy "Madame Bovary - c'est moi".

A Julius Caesar, a Napóleon és a Shakespeare maszkja mögül a Shaw kedves puritán arca mosolyog elő.

 

II.