Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 2. szám · / · Bán Ferenc: Szerdától - szombatig

Bán Ferenc: Szerdától - szombatig
V.

Az ebéd nagy kényelmeskedéssel telik; úgy tűnik föl Kázmér előtt, mintha az asztalnál csupa ellene esküdttel ülne, akik a végtelenségig akarják nyújtani az ő megkínoztatását. Az egyes fogások között még Julira is haragudott, amiért oly soká tart a tálalás. Veszekedni, káromkodni szeretett volna a késedelmeskedés miatt, de legyűrte az indulatait és úgy tett, mintha kitűnően érezné magát. Az ebéd vége felé azonban megszűnt a nyomott hangulata: Ilona egy helyesléssel fogadott indítványa tette egészen víggá. Azt ajánlotta, menjenek el a malomhoz. Míg tárgyalják a kirándulást, Kázmér aggódón lesi az apja arcát, vajon föláldozza-e délutáni alvását családja kedvéért? Valóságos ijedtséggel látja az apja arcán, hogy esze ágában sincs ilyesmi. Az öreg tanító úgy hallgatja az egész tervezgetést, mint idegen emberek dolgát. Még a gondolat sem fordult meg fejében, hogy valaki zavarni merné az ő mindennapos kedvtelését; már nyújtóztatja is a tagjait és vágyón az elpihenésre, gyönyörrel mozgatja a derekát, amikor a másik szoba nyitott ajtaján keresztül kipirosló díványra tekint, amely annyi-annyi szép álmot lopott a szeme mögé a délutáni alvások idején. Ilona egyszerre hozzáfordul:

- Apa, te is eljössz!

- Én? Minek?

- De el kell jönnöd!

- Elmegyek! Hogyne!

Egy kissé sajnálta Kázmér, de mégis örült a távozásának, ám csakhamar reákeríti a sort Ilona:

- Kázmér, készülj te is, meg te is, Gyuszi. Önt persze, azt hiszem, hívnom sem kell.

A kapitány rábiccentett a fejével és mélázó nézéssel nézi a kipirult arcú Ilonát, aki gyönyörködött a nagy hatásban, amellyel a környezetére van. Királynőnek érezte magát, akit alázatos rabszolgái környeznek. Kázmér ellenkezni kezdett. Annyira keresztezte vágyait a meghívás, hogy elhatározta, körömszakadtáig küzd az otthon maradhatásért.

- Én nem megyek.

- Nem jössz?!

- Én, én nem mehetek.

- De jönni fogsz, és vége.

Kázmér valami kárörvendő pillantást vett észre apja szemében, amikor segélytkeresőn rátekintett, a kapitány pedig egyszeriben fölugrik székéből és odamegy hozzá:

- Kázmér, miért nem jössz hát? Nem akarsz eljönni velem?

Kérő és szemrehányó volt a kapitány hangja, és míg zavarodottan a szeme közé nézett, azt hitte Kázmér, hogy most valami irtózatos bűnt követ el egyetlen jóakarójával szemben. Megfordult egy pillanatra agyában a gondolat, hogy mégis elmegy; a saját jószántából, okosságból, mert amúgy is hiábavaló lenne minden ellenkezés. Sok-sok képet rajzol maga elé ez elhatározása erőssé tételére: engedni a kis dolgokban és a nagyokra gyűjteni az erőt... nem jó ingerelni Ilonát... a kapitány bosszantása ostoba dolog voltaképpen... nem muszáj, hogy minden emberi vágy teljesedésbe menjen... Ez az utóbbi gondolat különösen tetszett neki: megint mártírszínben tűnt föl: aki soha nem élvezheti teljes gyönyörűséggel az életet, mert annyira magasra törők a céljai, hogy akaratlanul kihívják a tömeg ellenkezését. Már rászánta magát az elmenetelre, amikor a kapitány, aki az elmélázó töprengését azzal magyarázta, hogy Kázmért bizonyosan valami kedves tervében akasztja meg az erőszakos meghívás, sok-sok jóindulattal a hangjában, kicsengőn abból a segítségre igyekvés, megszólította:

- Olvasni akarsz?

- Igen, igen.

Úgy kapott a szón, mint kapkod a hajlós bokorág után is a hegyről lefelé zuhanó. A kapitány jóindulata úgy elárasztotta a szívét, hogy érezte, mint gyülemlik torkában valóságos tóvá a sok könny s az a furcsa impressziója volt, hogy torkából száll föl fejébe a könny s be a szemgödreibe. Belenyúl a zsebébe, kikotorássza onnan a noteszt, és mintha a kapitányról föl sem tételezné, hogy hinne egyszerű szavának is, föllapozza azon az oldalon, ahová délelőtt a napi munkarendjét írta. Soká tart, amíg rábukkan. Az első, amit meglátott, a járás közben való írás miatt már elmosódó szavak között: "Julival". Odanéz még egyszer és látja, hogy a napirend ebéd után következő része: "foglalkozás Julival". Ijedt hirtelenséggel dugja zsebébe a noteszt; nem mer ránézni a kapitányra és zavarodottan mondja:

- Olvasni akarok. Sokat.

- Sok van még?

- Nem. Talán száz oldal.

- Úgy? ez szép. Ez igazán szép. Akkor estére kiolvasod, hozd el és kapsz másikat.

- De...

- Semmi de. Elintézem.

Odafordult Ilonához, aki akkorra Juli segítségével lehordta az asztalt. Kérlelni kezdte:

- Nem maradhatna itthon Kázmér?

- Ugyan miért?

- Tanulni, olvasni szeretne.

Ilona megint ellenkezett, de most a kapitányban lobbant föl a vágy, hogy keresztülvigye az akaratát. Habozott egy pillanatig, de azután mégis kimondta:

- Tegye meg az én kedvemért.

Ilona szúrón nézett a szemébe, olyan pillantással, amelyben benne tükröződik a fölényesség teljes megérzése, azután odafordult Kázmérhoz.

- Jó, maradj hát itthon.

Kázmér alig tudta leplezni az örömét s szinte öntudatlanul mondja:

- És mikor jöttök vissza?

- Majd vacsorára.

Körülnéz a szavai után, s amikor a kapitányon és apján tiltakozásfélét lát, hangosan dobbant a lábával és a makacs emberek vontatott szójártatásával mondja:

- Igen, majd csak vacsorára. Juli majd elkészíti az uzsonnát, hogy valami mód éhen ne halj.

Rögtön rá kisuhogott és vonszolta magával Gyuszit. Néhány pillanat múltán a többiek is követték: elől az apa, mögötte a kapitány. Míg kimentek, Kázmér a konyhába rohant és elragadtatásában Juli nyakának ugrott, aki az edények rakosgatásával piszmogott:

- Juli, egyedül maradunk egészen estig. Nagyszerű lesz. Mi?

Kedveskedő, nevető ábrázattal néz a szemei közé, majd karját ráfonja a derekára és körbetáncol vele, miközben egyre susogja: Szeretlek. Szeretlek. A leány leszedte testéről Kázmér karjait.

- Előbb még mosogatnom kell.

- Segítek én is.

- Nem, nem; most csak menj. Majd kiáltok.

- Aztán kiálts ám!

- Jó, jó!

Kituszkolta Kázmért s azután nekilátott a mosogatásnak. Sebesen dolgozott; csörömpölve kerültek egymás fölé boszorkányos gyorsasággal megtisztított tányérok, de nagy sietsége közben is megóvta öntudatát. Egy-egy tányért az oszlop közepéből is kiszedett, ha nem találta azt eléggé ragyogónak, és amikor azon kapta magát, hogy egy villát vagy kanalat félig nedvesen dug be a többi közé, mintha csak háta mögött állana valami szigorú szemű, mindent meglátó úr, olyan hirtelenséggel kap utána és föllángoló buzgalmában kétszer annyi ideig dörzsöli a feketedő és csaknem mindenféle átnedvesedett konyharonggyal, mint rendes körülmények között. Amikor kevesedik a munkája, dúdolni kezd. Nekibátorodik a hangja, s amint megérzi a teljes magányosságot, tele torokkal kiabál.

Kázmér künn sétál a kertben és készítgette magát azokra a gyönyörökre, amelyekkel a Julival való zavartalan együttlét kecsegteti. Elgondolkodik, míg jár föl meg le a kert kavicsos útjain, néha nyargaló, másszor meg méla, tétova léptekkel. Eszébe jut, mennyi minden dolga volna még a mai napon. Olvasnia kellene, nem írta meg az ősemberrel való jelenetet és azt se gondolta eléggé keresztül, hogy miképpen vezesse Julit a tudás felé. Igen, igen, eleinte természetesen csak nehezen haladhatunk előre; nagy kitartás kell ehhez. Míg így ösztönzi magát, csüggedtség lepi el, hogy rágondol: de hiszen még olvasni, még írni sem tud. Eh, és legyintett a kezével, ennyire elölről nem kell kezdhetem; arra majd magától is rájön. Valahogy úgy érzi, nem egészen helyes az okoskodása; ez a szó: alap, komoly alap, állandóan ott settenkedik, megzavarni a gondolatai harmonikus rendjét; ám lerázza magáról. Előbbre igyekszik: látni kívánja az út kezdetét, amelyen végigvezeti Julit, de nem tud semmi megállapodásra jutni önmagával, mert az utolsó pillanatban mindig megzavarja: nem tud sem írni, sem olvasni. Már érzi, ma hiábavaló a küzdelme; keresi a könyvet s mert nem találja, megindul befelé Már szembe jött vele a kiáltás, amely szétoszlott a kert minden részébe, megrezegtetve a virágkocsányokat és az ágak gyenge hajtásait:

- Készen vagyok!

Futott föl a lépcsőkön, s amíg fölért, olyan gondolata támadt, amely szinte rákényszerítette, hogy a homlokára üssön. Ez az, megvan. Sakkozni tanítom. Ez a legjobb szellemi torna. Beugrott a szobájába, hóna alá kapja a sakktáblát s a következő pillanatban már a konyhában terem. Riadtan tekint körül, hogy senkit nem lát.

Kacagón csengő hang hívja:

- Ide, Kázmér.

Rögtön fölvillant előtte a délelőtti menekülés. Belépett a kamrába és először is azt látta meg: nyitva az ablak. Ölelni, csókolni akarta a leányt, de az eltolta magától és kíváncsiskodva csúsztatva végig ujját a sakktábla rézsútosan menő fehér kockáin, így kérdi:

- Mi ez?

- Ez sakk!

Nagyon komolynak s ezért kissé nevetségesnek is találja a hangját; a belsejében is valami különös zavarodottságot érez, amikor leül Juli mellé az ágyra, olyan közelségbe, hogy testeiket csupán az élére fordított sakkdoboz választja el. Menekülve mindegyre távolabb húzódik, és hogy okát is adhassa ennek, kinyitja a dobozt; a szürkeszín pokróctakaró megtelik figurákkal. Julin különös izgatottság vesz erőt s alig érti Kázmér magyarázó szavait: Ez a király, ez a királyné, ezek a futárok, ezek a bástyák, ezek a lovak s itt ez a nyolc kicsi, ezek a ... elakadt egy pillanatra: nem akarta kimondani a széltében használatos nevét, de rögtön rájött, mint nevezik azokat a sakk-könyvekben? igen, ez a nyolc... a gyalogosok. Folytatta: no, most idefigyelj. Tied a fehér, a fekete az enyém. A magad figuráid rakd föl úgy, mint én. Szokása ellenére a parasztokon kezdte s csak azután állította föl a jobboldali bástyát. Juli utána csinált mindent hűségesen és nagyokat kacagott, amikor egyszer ő is, utána meg Kázmér is földöntött egy-egy parasztot.

Rendben mentek a figurák fölrakása, amíg a királynéra nem került a sor, Juli egy pillanatig tétovázott, melyik a király és melyik a királyné, de azután, mikor átpillantott Kázmér oldalára, megragadta a kisebbiket. Fekete kockára állította, mint Kázmérnál látta, s erre Kázmér oktató hangon szól rá:

- Jegyezd meg: királyné a színét tartja.

- Hogyan? Színét tartja?

- No igen. A fehér színű királyné fehér kockára jön, a fekete színű meg a feketére. Így ni... Azután jegyezd meg, hogy piéce touchée.

- Mi, mi?

- No mondd ki.

- Nem tudom.

Kázmér nem erőltette tovább, mert látja, mennyire zavarodott és már tudta a magán tapasztaltak révén, hogy a szégyenlősségbe kergetett ember kábuló, kongó fejjel egyik baklövést a másik után követi el.

- No jó, majd ezt máskor

Juli hálásan nézett rá és föltette magában, hogy most minden erejét, minden eszét összeszedi és figyel, megérthetni a sakkjáték misztériumait. Rátapadt a kezére, amíg Kázmér ujjai fürge mozdulatokkal indították útnak a különböző figurákat. Roppant ügyesnek tűnt föl előtte: biztosan kapja ki a többi közül azt a figurát, amelyikre éppen szüksége van, s megemeli anélkül, hogy a többi megrezzenne, holott valamennyi megingott, sőt a mellettök álló fel is dőlt néha, ha reszkető ujjaival, amelyek nem szokták meg az ilyen finom foglalatosságot, fölemelte Kázmér jeladásai szerint a futót vagy a bástyát. Kázmér az egyes mozdulatokat magyarázta: a paraszt egyet lép egyenesen előre és ferdén üthet: így. A futár az mindig a maga kockája színén, rézsútosan megy előre, amíg tud... No, csináld te is... Jól van... A bástya az egyenesen megy keresztbe is, hosszába is... Nagyszerű, nagyszerű. Szinte lelkesedés fogta el, hogy Juli ilyen könnyedén megérti őt és Juli is büszke lett a dicséret után.

Kázmér, hogy előkészítse, egészen letompított hangon folytatja: most jön a három legnehezebb. Vedd ki a lovadat. Azt... Mindegy. Na, most nézz ide. Látod? Egy egyenes, egy ferde. Mindig egy egyenes, egy ferde. És csak azt ütheti, amelyik éppen ott áll. Na most: egy egyenes, egy ferde és leütöttem. - Hát most mi lesz azzal? - Az nem játszik tovább. Amit leütnek, az nem játszik tovább. Megértetted. - Igen - Akkor csináld... Nagyon jól van. Juli ki is tette a lovával kiütött fekete parasztot. Nem értette ugyan, miért állítja Kázmér újra csatasorba a kiütött parasztot, holott annak már nem is szabadna játszani, de azért nem mert szólni. Gondolkodott egy darabig, azután fölemelte a maga kiütött parasztját; egy kissé reszketett, de azért mégis visszatette előbbi helyére. Kázmér észrevette a manipulációt és elmosolyodott, mert arra magyarázta, Juli teljesen megértette az eddigieket. Tovább magyaráz: a királynéval az nagyon egyszerű. Az arra mehet, amerre neki tetszik. Fehéren, feketén, ferdén meg egyenesen: tudod úgy, mint a futár meg a bástya együttvéve... De, hiszen ez nagyon könnyű... Lássuk akkor!... Kitűnő, csakugyan kitűnő. Juli zavarodottan teszi vissza helyére a királynét, és amikor már letette, ujjait olyan ügyetlenül húzta vissza, hogy lesodorta a királyt, amely megperdült, megingott a sakktábla kiálló peremén s aztán hanyatt-homlok zuhant a takaróra. Kázmér nem is figyelt oda: no most jön a király meg a sakk... - A sakk? - Igen. Juli úgy figyelt, mintha olyan helyzetbe kerülne, ahol teljes öntudatra van szükség: a sakk. Megsejtette, hogy a sakkjátéknak ez a leglényegesebb része, s annyira erőt vett rajta a buzgalom, hogy megelőzte Kázmért és előre kiállott királyával a tábla közepére.

- Hát a király, az mehet minden irányba: előre is, hátra is, de mindig csak egy lépést. Ez semmi, intett, amikor Juli elvégezte a megengedett, szabályszerű mozdulatokat; ez semmi, most jön a sakkadás - mondotta Kázmér olyan hangon, hogy Juli majdnem görcsöt kapott, annyira megmerevítette a királyra szorított ujjait. Kázmér fújt egy nagyot: most érkezett a föladata legnehezebb részéhez. A királyt, tudod, azt nem lehet leütni... - Ne-em? - nem. Hanem, amikor úgy áll, hogy most le lehetne ütni, akkor azt mondja az ember: sakk és akkor a királlyal muszáj odamenni, ahol nincsen sakk. Érted. - Szorongón feleli Juli: nem. Nahát, idenézz!... Kázmér háromszor elmagyarázta s végül hozzáteszi: amikor a király semerre sem tud menni, akkor matt van. - Matt?... - Igen, és akkor vége a játéknak. No, most kezdd elölről egyedül. Oldalt dőlt, hogy teste keresztbe nyúlt az ágyon és csak a szeme szögletéből nézte Julit, amint magában morfondírozva... a futó ferdén, ... a ló egyenesen, egy ferdével... ötször-hatszor elismételt a mozdulatokat. Nagyon kevés gyönyörűségére volt ez, és meg is szerette volna kérdezni Kázmértól: ez az egész játék, de mielőtt szólna, Kázmér már int neki: rakd vissza a figurákat. Most játszunk egy partit. - Igen. Elkezdték. Kázmér igen mulatott azon, hogy mint a négynapos csibék az egymás mozdulatait, húzásait úgy utánozta Juli. A negyedik lépésnél elhatározta: beadom neki a Damianót. Mint valami hírneves sakkmester a közepes amatőrrel szemben, olyan fölényesen tette meg a Damianó cselt előkészítő lépéseket. Már biztos volt a két lépésre bekövetkező matt, és diadalmas hangon be is jelentette Kázmér: mindjárt matt leszel. Juli ijedtében olyan húzást tett, amely a Damianó cselt meghiúsította. Kázmér abban a hiszemben, Juli látta a bekövetkezendőket, annyira megörült, hogy elragadtatásában fölugrott, s nem törődve azzal sem, hogy feldöntögeti a figurákat, átkarolta és megcsókolta Julit. Újra kezdték Kázmér egymás után hat partit nyert; a hetediket megnyerette Julival, de Juli megnyerte a nyolcadikat is. Kázmér bosszankodott a vereség miatt, de azután beletörődött, s miután négy parti közül még hármat nyert, megelégedetten rakta el a figurákat.

A figurákat visszavitte szobájába, s amint a helyére teszi, egyszerre eszébe ötlik, hogy tulajdonképpen fogalma sincsen arról, késő estig mivel töltse el az időt Juli társaságában. Minden esetre hasznos módon, biztatja önmagát, de tovább nem jut. Csak éppen addig, hogy hasznos; egyetlen szóval sem tud többet abból, amit négy órán keresztül mondani akar és ez egészen kétségbe ejti. Amíg töpreng, az írószerszámra téved a tekintete, és űzi, hajszolja a vágy: ülne le mostan megírni az őserdei jelenetet. Végtelenségbe vesző, száz színben pompázó lombkoronák susogják fülébe: írni, írni, írni, és az ágak között láthatatlanul elrejtőzött madarak csattognak olyan erős zengésű hangon, amiből kitalálhatni az óriás testüket. Álmai ábrándképét a szőrös mellű, messze kidűlő szemekkel néző ősembert szeretné maga elé idézni, de ehelyett valami borzongató és egyre erősbülő zajt hall; messzi távolságból eredőt. Belezúg a fülébe s annyira leköti minden idegét, hogy azt hiszi, soha vége nem lesz ennek a borzalmas süvöltésnek. Ám hirtelen, anélkül, hogy bármiféle változásból következtetni lehetett volna erre, egyszerre megszűnt a zaj. Ebben a pillanatban ráeszmélt, hallott már valahol, valamikor ilyen zajt. Rögtön rá teljes öntudatossággal gondolja: igen, igen. Pesten jártamban hallottam a Dunán, egy csavargőzös oldalából dőlt ki ez a süvöltözés. Észre sem vette, hogy közben leült az asztalhoz és a tollal rovogat, rovogat a festékes asztallapra. Mikor ráeszmélt erre, csóválva ingatja a fejét és igen elégedetlen lesz: hová vezet mindez. Még megőrülök utóbb. Megőrülök! Valami mélységes szomorúság lepi meg minden érzékét, mintha elomlana benne minden, de nem érzett semmi különösebb bánkódást. Rezignáltan tudomásul vette, és ennyi volt az egész. Nem keresett enyhítő magyarázatokat; olyan egykedvűen vette tudomásul, mint a sablonos, megszokott hívást: Kázmér, kész a vacsora. Betemette kezét a tenyereibe, a toll kétszer koppanva, nagy zörgéssel kihull a kezéből és ott ül perceken keresztül anélkül, hogy megmozdulna egyetlen tagja is.

- Kázmér.

Nem hallotta.

- Kázmér, de maflán ülsz, olyan vagy, mint az őrült Jancsi!

Most fölriadt és hogy erőszakosan rezzentették föl elmerültségéből, kábult lett a feje és annyira zavaros, hogy első pillanatban meg sem értette, mi történik. Amíg ránéz Julira: látja az olcsó, durva színű perkálblúzt, a pirosas, szélesedő és nagy ráncokat vető szoknyát, a tartását, amelyről leérzett a primitívség; ösztönszerű irtózás fogta el. Látta mindezt és mindezt tízszereződve; ám a szemét, a szemében villogó szerelmes vágyat és azt a határtalan csodálatot, önmegalázkodást, amellyel iránta volt, nem vette észre. Gyűlölettel gondol a leányra és önfeledten olyan pillantást vet rá, amelybe egész testében beleborzong a leány:

- De Kázmér, mit tettem én. Mit tettem. Óh, istenem.

A kezét tördeli, és ahogy mostan ráemlékezik Kázmérnak arra a pillantására, amellyel a reggeli cipőtisztítás közben fogadta, sejtés, borzalmas sejtés zsongítja az érzéseit: Kázmér nem szeret, Kázmér már megvet. Bizonyára sírásban tör ki, de Kázmér megakadályozza.

- Mit nyafogsz? És mit akarsz tőlem?

- Én, én... semmi, semmit. Csak... csak...

Míg megfordul, hogy kimenjen vissza a konyhába, amelyet ebben a pillanatban, hogy az a sejtés erősödött röviden megvalósulóvá benne; elveszíti Kázmért, gyűlöletesnek, szennyesnek találta, és a levegőt, amely abban otthonos, elviselhetetlenül egészségtelennek. A Kázmérhoz való szerelme anélkül, hogy tudomása lett volna az egyes fázisokról, átalakította. Nem volt többé az egykori igénytelen cselédleány; az ő vágyait többé képtelen lett volna betölteni egy magaformájú parasztlegény; a szerelem révén megérezte az előkelőbb élet finomságait; vágyott utána; akarta. Benne ringott az Ilona helyzetében és látta magát sürögni-forogni a tűzhely mellett és rendeleteket adni, kemény, szigorú parancsokat egy másik Julinak. És mindezt csak most érezte jónak, most, hogy megvilágosodott előtte a rettenetes tudat: az a világ soha nem lehet az ő világa. Az alatt a pár lépés alatt, amíg eljutott az ajtóig, megelevenedni látja maga előtt jövendő sorsát: egyedül bolyong, örökre társtalanul s örömtelen búsongásban járja a csupa homok utakat. Azok nem fogadják maguk közé, emezek közé pedig ő nem tér vissza: soha többé. Soha, soha. Hangosan mondja ezeket a szavakat, közben pedig olyan neszt hall maga mögött, mintha ültéből hirtelen fölkelne valaki. A következő pillanatban érzi, megérinti valami puha a karját; zsongítón jár keresztül testén a sejtés. Amint hátrafordul, Kázmérral áll szemtől szemben és közöttük egyetlen lépésnyi a tér. Odaszakad a nyakába: Nem... nem... Én nagyon, nagyon szeretlek... és ne hagyj el.

- Nem, te kis bolondom, nem; hiszen imádlak.

És csókolták egymást! Néha a fulladás környékezte őket, oly hosszan tapadtak egymásra az ajkaik. A testük teljesen egybefonódik s hajtja őket a vágy egyre közelebb, közel, amennyire csak lehetséges.

A leány úgy érzi, itt a pillanat: most kell magához láncolnia Kázmért olyan lánccal, amely soha ne legyen elszakítható. Kázmér ebben a pillanatban nemcsak az az ember volt, akibe szerelmes, nemcsak az, akinek csodálta az eszét és imádta az úrias voltát; nemcsak ez, hanem a mód, az eszköz egyúttal, amellyel bejuthat az urak gyönyörűséggel teli világába, amely annál jobban ingerelte, mert a körülmények hasonlatossá tették ahhoz az emberhez, aki csak a kaviárt ízlelheti meg a lakomából, amelynek fogásait rendre elmondogatják előtte. Nem tudott más módot, fölkínálta a testét. Mintha ökölcsapás érné, úgy riadt vissza Kázmér. Magától hulljon elébe, amiért óraszám gyötörte testét a vágy! Megriadt. Borzalmasnak és erkölcstelennek találja a leányt, de ez érzése olyan múló, mint a pusztába kizúgó harangszó. Az előbbi jelenet, amikor rájött, hogy egyetlen szava is mennyire sebzi a leányt, igen elérzékenyítette. Amikor meglátta ilyen módon, hogy valósággal bűnt követett el, arra a gondolatra jutott, mennyire gyarló, lépten-nyomon vétkező ember ő is. Tudatára ébredt a maga nagy bűnösségének és annyira hatott reá ez, hogy megbocsájt mindenkinek, aki vétkes. Aztán már mentegeti is a leányt: ráemlékszik, milyen őrült vágy fogta el őt a leány teste után reggel a konyhában, amikor belesúgta a fülébe: Estére. Bizonyosan őt is ugyanez a vágy lepte meg, ez mondatja vele a szót és ez teszi értéktelen cifrasággá, rongy frázishalmazzá a női szemérmet, a megtartózkodást. Ez a szerelem: és bűn a szerelem? Elmereng. Nem, nem bűn.

Összeölelkezve mennek a konyhába, de Kázmér testében akkor sem gyúlnak ki a szerelmes érzések, amint járás közben összeütődnek csípőik. Az a hangulata uralkodik most fölött, az a lágy és csaknem szentimentális, amely akkor fogta el, amikor rájött, egyetlen durva kijelentésével mennyire megsértette a leányt. Gondolkozik az okokon: mi vihetett rá, hogy ilyen goromba legyek azzal a nővel szemben, akit imádok. Kétségtelen, csak az, hogy nem művelt annyira, mint én. Csak a tudás és az intelligencia helyeződhet közénk, hiszen nőnek éppen annyira, sőt talán még úgyabban nő, mint George Sand. Igen, igen és sajnos, még nem emelkedtem annyira, hogy szeretni tudjam a tudatlanokat. Még nem. Csak a hajlamaim vannak meg erre, de ezek kétségtelenül megvannak. A bensőmben észrevétlenül menekülő érzések még hozzákötnek engem a magam társadalmához, amelyben születtem és nevelődtem, és amelynek vezető gondolata: lenézni, megvetni az alantállókat. Most ébredt tisztán tudatára annak, hogy előző nap miért fogta el a vágy: tanítani, nevelni Julit. Igen, igen, ez az osztálygondolkodáshoz tartozóságom megérzése volt. Ez és semmi más. Csak igen kevéssé lepte keserűséggel az önértéket leszállító megállapítás: hogy le kell szállnia a próféták piedesztáljáról és elvegyülni azok seregébe, akik csak a tanítvány szerepére hivatottak. Bántotta az ambícióját ez, de az viszont kielégítően hatott reá, hogy ennek a hivatásnak könnyen eleget tehet. Úgy érezte, valami nagy terhet emelnek le róla, olyat, amelyet maga rakott föl a vállai megnyomorítására. Mintha könnyebben tódulna be száján a levegő és mintha a tüdeje most kevesebb ellenállással találkozna fúvódás közben. Egészen elmerül új helyzet részletezésébe, és amíg végiggondolja: íme, most lejjebb kerültem, szinte öröm fogja el, mert ezt a megállapítását a lustasága látta el szépen szóló kísérő zenével: most már fölösleges, hogy gyötörd magad; a hely, ahová önként, saját akaratodból szállottál le, nem követel nagyobb kvalitásokat, mint amilyenek természetszerűleg rejlenek benned. Csak akkor rezzen föl, hogy kifelé haladtukban Juli keze odaér az övéhez. Megfogja, megszorítja, ám újból a gondolataival foglalkozik: tanítvány, apostol, Rousseau. zavarosan tolonganak fejében ezek a szavak; mindegyik cipel magával egy sereg mellékképzetet, de ezek homályosak és jelentőség nélkül valók maradnak. Egyszerre csak, olyan világosságot árasztóan, mint a gyertyák közt fölvillanó ívlámpa, egy név tolul az agyába: Juli. Az akarata nem tudott volna számot adni arról, mi történt, de hirtelen megszorítja Juli kezét és olyan siető lépésekkel indul előre, hogy szinte cipelnie kellett a leányt, aki éppen ebben a pillanatban azt szerette volna, bár az örökkévalóságig tartana, amíg beérnek a konyhába. Csak húzta magával: talán észre sem vette, hogy Juli mily kelletlenül követi. Megy előre, széttárja az ócska függönyt és leülteti Julit maga mellé a cselédágyra.

Juli úgy engedelmeskedik neki, mint a hipnotizált. Bizonytalanság, szorongás árad el egész testében, s ezért, bár világosan látja a régtől megszokott bútordarabokat, az az impressziója, mintha idegen helyre került volna. Idegen helyre, ahol veszedelmek, vonzó veszedelmek kerülgetik. Hiába nyújtogatja izmait: azokban nem érzi, de úgy van mégis: zsibbadás lepi el a testét. Az agyára nehezedik és megsemmisíti az energiáját. Azalatt a néhány pillanat alatt, míg Kázmér is leült melléje, úgy érzi, képtelen egyetlen mozdulat megtételére is: apatikus érzés szállja meg, s annyira akaratlanul ül ott, hogy még bele sem pirul, amikor Kázmér véletlenségből a térdéhez értetve a kezét, ez az érzés azt a mondatot eleveníti föl benne, amellyel odakínálta a testét. Ül ott és várja, mi következik. Úgy érzi, ha Kázmér most hozzányúlna, ha Kázmér most akarná őt, kénytelen volna egyetlen ellenkező mozdulatra. A belénevelt erkölcsi érzése lázadozik ellene, hogy megmutassa érintetlen testét a férfi megismerés után sóvárgó tekintetének; összeborzong, ám hatástalanul suhan el ez az érzés, amint a szellő is csak másodpercekre képes a tó tükrét fölfodrozni. A vért nem érzi a testében; tudja, hogy tegnap este sokkal forróbban vágyott Kázmér után, de most beletörődött mindenbe. Nem mer Kázmérra nézni, és amikor sejtései arra a gondolatra ösztökélik: no, most, most, behunyja a szemét. Sem örömet, sem keserűséget, még szerelmet sem érez; csak valami fatalisztikus beletörődést: ennek így kell lennie. Ám csalódott: az érintés, amit sejtései súgtak a fülébe, elmaradt; a sejtéseinek akart hinni, s ezért újra, erőszakosan hunyja be a szemét. Pillanatokon keresztül vár, olyan hosszú pillanatokon, amelyek végtelennek tűnnek föl előtte. Amikor meggyőződik arról, hogy Kázmér nem nyúl a testéhez, fölötlik benne a gondolat: nem akar... Azt a sóhajtást, amely nagyon hasonlított a nyitva feledt kalitka ajtaján kiröppenő rab madár első csivitéséhez, nyomon követte bensejében a megalázottság érzése. Gondolataiban egészen odaadta magát Kázmérnak, s hogy az nem kapott az önként kínálkozó alkalmon, borús kép cövekedett az agyába. Most nagyon sajnálatosnak találta azokat az almákat, amelyeket a szél a fa tövébe vert le és amelyeket ő csak odébb rugdalt anélkül, hogy eszébe jutott volna beléjük harapni. Míg így küzd a szűzleány a nővel, a fölfelé törekvő nővel, fölébred benne a megsértett asszonyi büszkeség: az elutasított asszony sértődöttsége. Azzal nyugtatja magát, Kázmér bizonyosan nem látott be a gondolataiba, majd később az a gondolat pezsdítette önérzetesebb rohanásra a vérét, hogy akarata ellenére bizonyára riasztó volt a magatartása. Harcra, küzdelemre ösztökéli ez és úgy érzi, mintha selyemkötelekkel húznák Kázmér felé fordított fejét; pedig egy gondolata azt suttogja, ha visszanéz, szemében a vággyal kacérkodva, Kázmér bizonyosan, mint az őrült, hull lábai elé: mégsem néz vissza. Ám a csábítás nem hagyja ennyiben a dolgot. Selyemruhákat varázsol eléje és téres szobákat, amikben csupa finom bútor van. Mind a tiéd lesz, mind a tiéd, ha most magadhoz kapcsolod Kázmért. Csak a fejét rázta kétségbeesetten. A suttogó most oldalról támad: hiszen szent és gyönyörűséges a húzódásod, de jogod ehhez csak akkor lenne, ha valami Pista, János várna reád; ő nemcsak Kázmér, ő egyúttal az, aki téged úriasszonnyá tesz. Ölbetett kezekkel parancsolgató úriasszonnyá. Megtört a küzdelemben, s olyan kimerültnek érezte a tagjait, mint egyszer, amikor egyedül kellett a nagymosást végeznie. Halálosan fáradtnak érezte magát, de ezzel a fizikai kimerültséggel együtt az akaratereje is semmivé foszlott; nem érezte magában azt az erőt, amely mindeddig visszatartotta őt attól, hogy semmivel nem törődőn belevesse magát Kázmér karjai közé; elpusztult a szégyenkezése is; oldalt fordul lassan, igen lassan, s míg kezét, teste egész súlyával arra támaszkodva, csöndesen előrecsúsztatja, fejét is emelni kezdi. Készül rá, próbálja, közben, ha már szemtől szemben lesznek, olyan csábító pillantást vessen rá, amely elve kizár minden ellenkezést. Már emeli a fejét, s ebben a pillanatban elhomályosodik a szeme A melléből mintha kiszorítana minden levegőt a torkába toluló sírás, amely a következő pillanatban a szájapadlását égeti és zokogni kezd. Ráng a teste és meginog, Kázmér estében kapja el és magához öleli. Kellemesen, jóleső érzést okoz neki, hogy Kázmér karjait ott érzi a dereka körül, ám már ez is olyan szégyenkezéssel tölti el, hogy fületövéig elpirultan igyekszik kiszabadulni a karok közül, amelyek pedig csak az eldőlés ellen támogatják. Mintha valami sűrű fátyol egyre foszlana, ritkulna a szemei előtt és tűnne el nyomtalanul a levegőben, olyan borzalmasságnak látja a gondolatait, amelyek az előbb bűnre hajszolták. Mintha csak elrabolták, kicserélték volna előbb a való énjét, annyira érthetetlennek találja a gondolatait, az előbbi, bűnös gondolatait. Most már szinte rettegve gondol arra az irtózatos veszedelemre, amelybe jómaga akart belerohanni s ekkor kétszeres erővel tör ki rajta a sírás.
Kázmér megrendülten nézi a leány vergődését; képtelen fölfogni, mi keseríthette el ennyire, holott ő oly tiszta és nemes szándékokkal van irányában Nem tud megnyugodni; a kétségbeesésben oly örömest fetrengő lelke most is talál módot arra, hogy bűnösnek találja magát abban, ami a leányt ilyen halálos kínlódásba kergeti. Ha nem üldöztem most, nem tettem-e meg azt délelőtt? De, hopp, miért is gondolom, hogy a leányt éppen az én szerelmes vágyaim indíthatják sírásra? Kénytelen volt bevallani, hogy nem tudja, de az érzései mindig csak azzal a gondolattal térnek vissza a megsemmisülés és inkarnálódás örökös körútján, hogy az ő szerelmes vágyai ejtették kétségbe a leányt. Sehogy nem tudta megérteni, honnan ez az időrendi összefüggéstelenség: miért nem akkor esett kétségbe, amikor oly forrón szorította magához, vagy miért nem akkor, amikor belesúgta fülébe: Estére. Nem tudta megoldani végül is azzal tört magának utat a kétségei között, hogy bizonyára törvényszerű, a lélek ismeretlen törvényeinek következménye, hogy a leány csak most esik kétségbe az órákkal ezelőtt történteken. Talán csak most ébredt tudatára; teszi hozzá, és ez megnyugtatja. A leány megvigasztalásán igyekszik, s bár magában már döntött az ok fölött, mégis csak ezzel faggatja:

- Mi bajod, miért sírsz?

Csak a fejét rázza.

- De mondd meg hát, mi bajod? Én bántottalak?

- Nem! Nem.

- Akkor ne sírj hát.

Juli csak sírt, sírt; szüksége volt a sírásra, mert úgy érezte, tisztítóan hat rá a könnyfolyam; ám Kázmért egészen kétségbe ejti ezzel. Amikor a szavaival sehogy nem bírja megbékéltetni, az a gondolata támad, hogy bizonyosan halálra sértette és esetleg örökre elidegenítette magától. De hát lehetséges ez? Csak úgy magától kérdezte és maga is adta rá a feleletet: igen, igen, nagyon is. Sokkal szerelmesebbnek érzi magát, s a gondolat, hogy elveszítheti Julit, odakényszeríti eléje, térdre, a földre. Térdel és úgy könyörög.

- Juli, hát bocsáss meg. Bocsáss meg; hiszen annyira szeretlek.

Juli csak nézi, az ajkai szögletében picike, pajzán mosoly jelenik meg, de szívében halálos rettegés él: Mi lesz, ha most akar. Mit tehetek? Érzi, hogy az a mosoly áll ott a szája szögletében, az, az az igazi ellensége, de mintha idegen hatalom erőszakolta volna oda. Képtelen eltüntetni, pedig Kázmér felviduló arcán már meglátja, hogy észrevette a pajzán, az áruló mosolyt. Tudta mindazt, ami bekövetkezik, de mégsem tett ellene semmit. A hosszú-hosszú, csontropogtató ölelések és vad csókok után, amelyeket viszonzott is már, felelt is Kázmér sürgetéseire: Szeretlek, szeretlek. most eltűnt minden számítás a kis cselédleányból, és amint átengedte magát az ölelésnek, megszűnt az öntudata; amíg belevetette magát a karjai közé, elhomályosodó szemekkel, egyetlen gondolat él a zsibbadó agyában, de az is közelgőn a halálba szunnyadáshoz: mi lesz azután.

Most is csalódott, de ez annyira hálával tölti el, hogy amikor Kázmér lecsöndesedett, hosszú csókot csókolt a kezére, s azután egyet a homlokára. Kázmért megzavarta ez, de amint belenézett a leány tiszta, gyönyörűségtől ragyogó szemébe, amely megmutatta, mennyire minden szégyen nélkül való az ő szerelme, mennyire nem más az ebben a pillanatban, mint szerelem, megindultan karolja magához a leányt, és miközben kedveskedőn ringatja a mellén, mondja:

- Én szentem, én gyönyörűségem.

Ebben a tiszta, megkívánás nélkül való gyönyörűségben szeretne ringatózni perceken keresztül, de hiábavaló; agya jégpáncélját szitává morzsolja fiatal vére, amely lázongani kezd, hogy megérzi az idegen test rugalmasságát, melegségét. Arcán vörös foltok gyúlnak és érzi, hogy néhány pillanat múltán agyába is belép az az őrült kábultság, amely pozdorjává tördeli az ész okait és amely halálra zúz mindent, ami útjába áll a kielégülésnek. Érzi ezt és nagy erőfeszítéssel, mintha énje hatalmas fele volna az, amely nem bocsájtja ki a Juli meleg öleléséből, lefejti karjait a lány testéről. Odébb húzódik és ekkor, mély, fájdalmas sóhajtás szakad ki belőle. Fájdalmasan gondol arra, hogy ő csupa érzékiségből van összetéve; szerelmes vágyai mellett kicsiny, nyomorúságos törpének érzi ambícióját, amely a tökéletesedés útja felé szeretné vezetni őt és gyöngének, csecsemőnek érzi azt a vágyát, hogy tanítsa Julit. Megvillan akkor agyában, hogy ez a nagy érzékisége tulajdonképpen csak abból származik, hogy eddig még nem elégítette ki a vére kívánságát, holott mindig korbácsolta, bujtogatta azzal, hogy valahányszor egyedül maradt Julival, rögtön ölelgetni, csókolgatni kezdte. Rögtön elhatározta, hogy egész délután egyetlen egyszer sem csókolja meg Julit, de alig gondolta végig ezt az elhatározását, rögtön tízszeres erővel élemedik meg testében a vágy az ölelés, a csók után. Kínokat érez, míg legyűri ezt a vágyát, de azután olyan megnyugvás szállja meg, hogy kénytelen elmondani magában: Ezt derékül csináltad. Így még ember lehet belőled.

Két lépésnyire húzódott el Julitól s amíg ott ül, felső teste görbült vonalban hajlik le az ágy felé. Lábai csuklóban megtörve hintáznak előre-hátra. Erőlködik, hogy gondolkodhasson és csakugyan rá is jön hamarosan, mi szándéka volt ma Julival. Ám csak annyi jut eszébe: tanítani, oktatni akarja és a következő pillanatban már álmosság lepi el. A pillái megfeszülnek és igen nagy súlyúaknak érzi azokat; amíg néz maga elé, úgy érzi, elveszítették a jelentőségüket a szeme előtt lévő tárgyak; az asztal csak hosszúkás fadarab, a szék csak kicsiny szögletes, a tükör semmi több: fénylő üvegdarab, csak az ágy jelentőségével van tisztában. Vágyott álom, pihenés után minden idege és percről-percre jobban érezte, hogy elálmosodik. Juli arca is elhomályosodik előtte, s amint ránéz, valaki más vonásait látja meg benne, valakiét mást, aki olyan nagyon hasonlít az édesanyjához. Különös, gondolja, miért látom ilyen hasonlónak Julit az anyámhoz, és ebben a pillanatban oldalt billen a feje és a teste is megereszkedik, hogy nagy kényelmességgel elterüljön az önmagát kínáló ágyon. Mintha ágyút sütnének el a füle mellett, úgy hatott rá, hogy a nagy szoba fali órája komor csengésű harangja négyet ütött.

- Négy óra?!

- Négy óra.

Egy pillanat alatt, mintha kifújták volna a szeméből, eltűnt az álmossága, s amíg kinyújtózott, hogy tisztuló vérét frissebb keringésre ösztökélje, szégyenkezni is kezdett, amiért Juli mellett álmosodott el. Motyogott.

- Négy óra. Uzsonnálni kellene.

- Az ám.

Kázmér homlokára üt és földerült, megelevenedő arcán, amelyen önérzetesen duzzadozott e pillanatban minden izom, meglátni, hogy valami fönséges ötlet fogamzott meg az agyában. Egyetlen szót nem szól: beleölti karját Juliéba és elkezdi vezetni azt. Juli gondolkodás nélkül követi és útközben megszűnik az önmagát faggató kérdése: mi lesz ebből, mert ahogy Kázmér egyre peckesebben lép az oldalán, mintha egy gyönyörűséges gondolat nyújtogatná a testét, a maga önérzetét és büszkeségét is dagadni érezte. Keresztülmennek a konyhán: Kázmér nagyon sietett, s Juli is úgy érezte, hogy karja megremeg az övén, de már az előszobában újra visszanyerték nyugodt, méltóságos magatartásukat. Amíg keresztülmennek a nagyszobán, Juli úgy érezte, mintha először járna itt. Kellemes volt ez az érzés; olyasfajta, mintha magasabbról tekintené a bútorokat. Így még sohasem lépegetett végig a szőnyegen, ilyen büszke alakot még sohasem sugárzott vissza a földig érő nagy tükör, és ilyen elomlónak, selymesnek, tisztának még sohasem érezte a lábai nyomásán süllyedő szőnyeget. Mintha csak most ébredt volna tudatára annak, hogy mennyivel jobb, mennyivel gyönyörűségesebb szőnyegen járni, mint padlón vagy a konyha keresztbekockás kőlapjain. Megborzongott egy pillanatra, de amint beléptek a nap hősége elől gondosan elzárt hűvös ebédlőbe, rögtön visszanyerte az előbbi, önmaga fölé való emelkedettségét. Juli büszkén ment Kázmér oldalán, és néha hízelgően, ingerlően simult a testéhez. Ilyenkor mindig az az impressziója támadt, hogy a testét habosfinom, finom, selyemblúz takarja. Kázmér megérezte ezt a magasabbra emelkedést, és ez jómagát büszkébbé, elégedettebbé tette. Megérezték egymás gondolatait, annyira egybekapcsolta őket az érzéseik közössége, s úgy lépegetnek egymás oldalán, mintha az övéké, egyedül kizárólagosan az övéké lenne itt minden. Kázmér megfinomultnak érezte mozdulatait, amint hellyel kínálja Julit:

- Foglaljon helyet, kis feleségem.

Tekintetén meglátszott, hogy ezt a megszólítást várta és teljesen otthonosan a legkényelmesebb székben helyezkedett el. Olyan természetesek voltak a mozdulatai, hogy szinte megbűvölték Kázmért, és amikor Juli grandiózus közvetlenséggel a lábai alá húzott egy bársonyos zsámolyt, önkénytelenül szaladt ki száján a szó:

- Meg van elégedve, nagyságos asszonyom?

- Óh, igen.

Folytatása következik.