Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 1. szám · / · FIGYELŐ · / · Bródy Sándor: Az árva Mariska napjai

Ujhelyi Nándor: The Dukess of Devonshire és társai

Különös kis kiállítás, korok, évszázadok, távol eső népek, mindenféle kasztok bájos és nemes találkozója, a szövetnek, brokátnak és selyemnek derűs és művészi tömege, viaszban megformált képkópiák, egyszerűbben: babák kiállítása a Károlyi-palotában.

A látvány nagyon kedves és némiképp izgalmas is volt Olyanféle, minőt némely dús műárverésen, amatőrök összecsődített gyűjteményeinél érzek, valamint egy nagyobbszerű álarcosbálban, hol a maszkok pompás és rendszertelen forgatagában összegyűlnek mindenféle korok kosztümjei. Szubjektívebben és így némileg igazabban szólván: az évszázadok emberei és asszonyai. Úgy érzem ugyanis és éppen ezért helyesen, hogy a ruha az ember. Korántsem akarok ezzel Carlyle-szerű, valami Sartor Resartus-féle elméletet kockáztatni, hisz az ilyenféléknek, ha az ember nem is, de a ruha mindenesetre felette áll. Sőt nem is bizonyítom állításom igazát, hisz ezzel tönkretenném.

Tehát. A babák összejövetele, ez a kissé groteszk, bájosan fantasztikus gyülekezés mégis valójában kosztümök tárlata, peripatetikus (mondjuk így) albuma korok és népek köntösének. A rokokó és a japános, a biedermeier és a palóc kisleány, Eisler Fanny és a Buddha bálvány, valóban érdekes és kissé meghatóan pikáns egyveleg. A toalettekből ingerlően fehérlik elő egy-egy darab finom asszonyi lélek és a primitív bábukból naiv kecsességű gyermeki képzelem.

Azután meg szeretem nagyon az ilyesfajtájú kis viaszk lényeket, ezeket a furcsa fejű, merev műnősténykéket. Mesterkéltek és pózolók mindannyian, bájosak és díszes ruhájúak, szimbólumok egytől-egyig; valamennyi mondaian nő, bájos, lélektelen és elegáns szerető. Én miniatűr. Ha feléjük hajolok a finom állványokra, sajnosan nélkülözök egy kis Rue de la Paix vagy Joyce du Coeur illatot ugyan, és idézem Coty és Guerlain mestereket a szagló szerszámomba, de mégis az illúzió rokonszenves és jellege olyan, mint a megvalósult, kecses erotikájú álmatag képzelgésnek.

Van még ezekben a babákban, akárcsak a marionett játékban, bizonyos fantasztikum, arabeszk gyanánt ható rejtelem. Lelket képzelni szép kis fejökbe, néhány megjegyzést váltani velök, átnyújtani egy-két precieux-szerű bókot és némi szemtelen fölénnyel megkoppantani rózsás orrukat, bizonyára rokonszenves, művészi és férfiúhoz illő érzés. És jók ők valamennyien, nem kártékonyak és csalfák, a menedéknek és vigasznak bájos intermezzói.

Arisztokrata érzésünknek lenni bizonyára gyengeség, az igen tisztelt emberek tömege előtt bizonyára ellenszenves valami. Mégis csak engedtessék meg, hogy filoarisztokratizmusom jogosságára és bizonyítására dokumentumként idézzem a babáknak e vonzó és szép kiállítását. Összehordozói, alkotói ugyanis a babáknak főképpen arisztokrata asszonyok, leányok, és némelyekben, kik nem azok, szintén megvan a jóra való készség és így bizonyára a tehetség is. Az igazi arisztokratizmus bizonyára elsősorban nemes fajtájú konzervativizmus, a múltnak, a megtörténteknek átérzése, a jelennek beárnyékolása a tradíciók előkelő clair obscure-jével. A régiességek artisztikus átérzése, az elmúlott szépségek konzerválása, archaisztikus rokonszenv. Az arisztokrata mindig művész, illetőleg mindig az amatőrség művésze. Az efféle érzésnek persze mindenképp ösztönszerűnek, ősök pompás során elsajátítottnak kell lennie, azonképpen az ódon és új mágnás még nem éppen arisztokrata, amiként az arisztokrata sem mindig főnemes. Azonban az is bizonyos, hogy ezt a kiállítást más társadalmi osztály meg nem csinálhatta volna. Az ötlet, mely ha nem is új, de mindenképpen bájos, művészies és a kivitel, ha nem is tökéletes - némely magasabb ízlésű művészre és amatőrre lett volna még szükség -, mindenesetre kecses, értelmes, nagy megértéssel, sok-sok finomsággal, bájos leleménnyel keresztülvitt megoldás. Spanyolfalként a kissé ósdi és kellemetlenül kék színű jótékonyság szolgált.

Néhány baba-portrét, karcolatot fogok elmondani. Néhány intim kis élményt, mely Én és némely bábu között lejátszódott. Valamint elismerő és némiképp hódolatteljes köszönetemet nyújtom át ama dámáknak, kiknek alkotása leginkább elnyerte tetszésemet.

Elsősorban két kötelességemnek teszek eleget. Mint osztrák-magyar állampolgárhoz illő, köteles tisztelettel és rojalista hűséggel említem a Habsburg-Lotharingiai házból eredő bábukat, melyek főhercegasszonyok gyermekkori játékszerei voltak s így részben muzeális jelleggel bírók. A babák szépek, etikett-szerűek, izületeikben mozgathatóak, állítólag tudnak beszélni és bírják az egyszerű és családi érzelmek kifejezéséhez szükséges szavakat. A történelem jól ismeri, és dohos leheletét éreztem látva őket és bizonyos meghatódást a kitűnő francia fajból származó gyáros iránt, ki e babáknak alkotója. (A meghatódás alapja holmi ködös "Aiglon"-szerű hangulat volt.)

Ezután lerovom kötelességem mint hazafi és magyar azzal a vagy 200 babával szemben, amelyek rikító és pittoreszk színekben képviselik népünk viseletét. És konstatálom, hogy bizony nagyon közönségesek, művészietlenek mindannyian. Ezek a plebejusi babák, ha eladásra alkalmasak is, de kiállításra nem éppen.

Napóleon. A kitűnő zsarnok alkóvja közepén áll a közismert patetikus és kissé nagyképű pózban. Az öldöklés eme rokonszenves zsenije ezúttal (talán mint mindig is) kevéssé komikus és mint bábuhoz ez illő is, naiv és parodisztikus benyomást kelt. Azonban nagyszerű igazolása e hálószobai kép annak, hogy a nagy férfiú főleg és legambiciózusabban akkor pózol, ha egyedül van. A szellemes, kissé gunyoros és mindenképpen asszonyi ötlet Lind Marcelláé. Amiképpen övé egy pompás Buddha bálvány és a Mikádó figurája is.

Párizsi asszony A XVIII. és a XX. században. Az elmés és kitűnő Fontenay vicomtesse két remek babája. Toalettjeik elsőrangúak, alakjuk végtelenül gracióz és korrekten nagyvilági. Mennyire hasonlítanak egymáshoz és minő igaz az. A XX. század mondani, az intellektualizmussal és némi művészettel kacérkodó nőjéhez legközelebb a XVIII. század, a gall tizennyolcadik század asszonya áll, ki frivol kissé, feltétlenül szellemes és en passant a természettudományokkal flörtöl. Ugyancsak ezekkel egy állványon van gróf Károlyi Lászlónénak néhány modern utcai ruhás babája, melyek mind elmések és pikánsak, és főleg a kalap-skatulyás kis midinette.

Angolosan groteszkek és bolondosan tarkák Pappenheim grófnő tréfás alakjai, mulatságosak Batthyányiné nagy bohócai.

Krinolin. A legelragadóbb asztal. Halvány, foszló zöld keveredik a kopott arannyal, pasztellszerű, kék, sáfrány színű sárgával, komorzöld a bordó árnyalatú barnával. A legpompásabb színek, a legnemesebb brokátok, atlaszok és selymek itt vannak. Ezek a babák, vagy mondjuk így: asszonyok a legszebbek, legelegánsabbak. Néztem őket és vágytam vissza a krinolin divatját, mely mégis - leszámítva néhány abnormis túlzást - a legpompásabb asszonyi viseletek egyike. A krinolinos babák közül legfinomabb Pappenheim Szigfried grófnőé, fekete selyem, alul fekete-fehér keskeny sávokkal. A baba arca végtelenül finom és középen elválasztott fehér hajával lebilincselő. Nagyon szép Ullmann Adolfné elmosódó zöld ruhás babája, valamint Károlyi Susanne kék és halvány, mintázott aranysárga figurája, melyben nagyon finoman komplikálódik a krinolinnal néhány kimonó-szerű detail. Pompás még a krinolinos dámák közül Zichy Jánosné, Bischitz Matild, Székácsné és Károlyi Juliette alakjai: pompásan összeillesztett színűek. Ugyancsak közöttük van korhű bokrétában, de kissé szenvtelen arccal Eisler Fanny mása is.

Nagyon érdekes az egyik Andrássy comtesse gyűjteményében az III. és XI. baba. Az utóbbi egy titokzatos és kissé kacér apáca. Az első nagyon titokzatos, bohókás, furcsa fából faragott indus baba. Ki van állítva Pálffy herceg gyűjteményéből négy kis különös figura egy lakk tálcán. Sárgás és vörös fonású, álarcos alakok, turbánban, avagy Rembrandt-szerű kalappal. A mór arabeszkekre emlékeztetnek és a kiállítás legérdekesebb darabjai.

Legértékesebb és műtörténeti szempontból a legkiválóbb Viola Etel babagyűjteménye. Ezek közül is kiválik a végtelenül fura indiánus baba az ő sás végződésével, valamint az Alt-Wien, Biedermeier és Reneszánsz babák.

Vannak még és szép számmal nagyon érdekes, képek után készült kópiák. Így a devonshire-i hercegnő, Marie Antoinette és gyermekei, egy Rubens portré és még sok és sok más. Azonban ezek is, így például, Van Dyck után készült, V. Károly gyermekeinek csoportja túlságosan merevek, panoptikum-szerűek. Vagyis a babák legyenek korhűen tanulmányok, legyenek elmés ötletek vagy legalább is gyermekszobába alkalmatos játékszerek, csak lélektelen festmény-kópiák nem. Az egészet egy kissé szomorú akkorddal fejezem be. Ki van állítva Mária Teréziának, a XVIII. század e grandiózus bécsi dámájának viaszk képmása. Példa arra, milyennek nem szabad a művészi babának lenni. Némileg prűd és nagyon érzéki feje, pompás értelmessége és dús, tömött termete egyáltalán nem tűnik elő a viaszkfigurából. Azonban behunytam szemeim és örvendezve, talán hódolattal gondoltam e fejedelmi és nagyszerű habsburgi asszonyra. És éreztem, minő botor és ósdi képzelem kell ahhoz, hogy ezt a nőt teleaggassák mindenféle magyaros és nagyhangú cifrasággal. Amiképpen köntöse is a babán díszmagyar. Oh, osztrák, kissé kedélyes, telt arisztokrata nő, elég családias, némiképpen ravasz, nagyon okos, kissé XVIII. századhoz illően érzéki és szenteskedő: szóval tökéletes és elragadó nagyvilági dáma, fölényes és fejedelmi születése által és magyarsága politika, asszonyi rokonszenv és caprice csupán. És éppen ezért hódolat a császárasszonynak.